A semmi közepén 1.
Szellő pillantása a folyosó végén álló ajtóra siklott.
A bonyolult szimbólumokkal díszített vasalt kapu simára csiszolt gránitból rakott üveglapnyi simaságú falból nyílt. Ereje és hivatása teljes tudatában büszkén feszült két helyiség között. Ő nyitott utat az Iskola egyik legtitokzatosabb helyére, az Útvesztőbe.
Az Útvesztő, ha a belépéskor nem használtak bűbájt, egyszerűen folyosók és termek sokasága volt. A szitma használatával azonban megnyíltak azok az ajtók, folyosók, termek és terek, amik rejtve voltak a hétköznapi valóság elől.
Szellő (valamikor teljesen máshogyan szólították, csak az Iskolában kapta meg bűbájos nevét) számtalan alkalommal járt már az Útvesztőben, de olyan szobában, ami „létezik is meg nem is”, még nem tette be a lábát. Rettenetesen izgult, ugyanakkor rendkívül büszke volt magára, amiért legfiatalabbként ott lehetett ama hat kiválasztott között, akiket a mester ma magával visz egy általa készített és használt térbe.
Igen, még akkor és úgy is büszke volt, ha magán érezte idősebb társai irigységét és rosszindulatát, amiért „a kis nyikhaj” és „okostojás” közéjük furakodott.
Felhő mester végighordozta a tanítványokon könnyed, fátyolos tekintetét.
– A tér átalakítása – mondta –, vagyis kedvünk szerint való használata, így akár bővítése az egyik legnemesebb, egyben a szitma tudományának egyik legnehezebben megérthető és elsajátítható ága. Rendkívül nagy önfegyelmet, képzelőerőt, tudást és tapasztalatot igényel.
A bűbájos mester kék tekintete ide-oda repkedett a tanítványok között.
– A tér, bár az anyagi létezés egyik alapja, nagyon nehezen érthető jelenség. Mi az anyagi létezés másik szükségszerűsége, Szellő?
A fiú fegyelmezetten válaszolt.
– Az idő, mester.
– A válasz helyes.
A dicsérettől Szellőt elöntötte a forróság.
– A tér tehát rendkívül nehezen érthető, és főleg átélhető jelenség. A gondolatok és érzelmek minden embernek a rendelkezésére állnak, az őselemek pedig lényegi alkotóelemeink. A tér azonban más. Annak ellenére, hogy minden pillanatban a részei vagyunk, a legrugalmasabb, legkifinomultabb elme is csak hosszas gyakorlás után képes átlátni ezt a varázslatos szövedéket…
Szellő maga sem tudta volna megmondani, hogy a mester iránti rajongása vezette el a tér csodálatáig, vagy a térbűbáj miatt kezdett vonzódni Felhőhöz. Egy dolog teljesen biztos volt: Szellő valósággal csüngött a férfi szavain.
Csodálatának azonban nem csak a téma iránti közös érdeklődés volt az oka. Soha még összeszedettebb, méltóságteljesebb és szebb férfival nem találkozott. Felhő mester minden porcikájából önfegyelem, nyugalom és a mesterségbeli tudás önbizalma sugárzott. Fizikai és szellemi gyakorlatai, munkamódszere, egyáltalán az életvitele a valós koránál fiatalabbnak – valójában kortalannak mutatták. Egyetlen ránc sem szabdalta az arcát, hirtelenszőke haján nem látszott ősz hajszál. Mozdulatai, amik egyaránt voltak méltóságteljesek, kecsesek és határozottak, egy fiatalembernek is becsületére váltak volna.
Szellő azonban biztos volt abban, hogy koros, hiszen a bölcsességét nem lehetett rövid úton megszerezni. Szellő ez utóbbit kizártnak tartotta.
A mester legkülönlegesebb ismérve mégis a szeme volt. Ez a nyugodt, kék tekintet, ami mintha a tiszta égboltot tükrözte volna, legtöbbször mintha nem is a világot, hanem valami mást, az érzékelhető valóságon túli létezést fürkészett volna.
– Éppen ezért szükséges a térbűbáj minden beavatottja számára a lehető legszigorúbb külső és belső rend – folytatta Felhő. – Önfegyelem! Önfegyelem és alázat. A tér csodálatos és vélhetően végtelen jelenség, amely megfelelő alázatot követel mindenkitől, aki hozzányúl. Minden bizonnyal hallottatok már azokról, akiket ezen a helyen elnyelt a tér, és soha többé nem tértek vissza. Nos, az ő jelenlétük bizonyos helyeken még mindig érzékelhető. Nem tudjuk, hogy pontosan hol lehetnek, de egy biztos: nagyon nem lehet jó nekik, kiszakítva a tér emberek számára fenntartott szövetéből. Ők valamennyien túlértékelték magukat és egyben alulértékelték a világ összetettségét. Ne legyetek olyan ostobák és önhittek, hogy azt hiszitek: veletek ez nem történhet meg, ti jobbak vagytok. Ha így gondolkodtok, máris elkövettétek az első hibát. Bárkivel megtörténhet. Velem is. Elég egy pillanatnyi megingás, egyetlen oda nem illő gondolat, és a tér magába nyel.
Felhő ismét végigpillantott a dómiszokon. Szellő megborzongott, amikor összekapcsolódtak, és mintha felhő kúszott volna a nap elé, amikor a mester tekintete tovasiklott. A fiú nem merte átkozni a szitmát, pedig szerette volna, amiért nem őt tette meg Felhő mester legalább egyik személyi inasává.
– De van egy megoldás a szitma uralására a nem tökéletes összpontosítás birtoklása nélkül is – folytatta Felhő. – Farkas?
– A szimbólumok használata – jött a válasz a testes, intenzív testszőrzettel rendelkező, gyors beszédű fiútól.
– Mi módon?
– A szimbólumok olyan bűbájok, amiket hosszú évtizedek, évszázadok, akár évezredek alatt hoznak létre. Mégpedig olyan módon, hogy a készítőik minden egyes alkalommal egyazon célra alkotják meg. A cél az, hogy az adott bűbájt egyetlen formába öntsék. Az így létrehozott szimbólum önmagában is elég erős ahhoz, hogy a felidézője különösebb megterhelés nélkül képes legyen elvégezni a bűbájt, amit a szimbólum magában foglal.
Felhő bólintott.
– Vajon egy bűbájos képességgel nem rendelkező ember kezében is működik egy szimbólum? – kérdezte.
Tétova és magabiztos kezek lendültek a magasba, mások pedig lent maradtak.
– Szellő?
– Az attól függ, mester.
– Mitől?
– A szimbólumtól. Vannak olyanok, amik működnek, és olyanok is, amik nem.
– Így van. Az ősi szimbólumok veszélye, ha avatatlan kezekbe kerülnek, éppen az, hogy önmagukban is képesek változást elérni. A legtöbb szimbólum azonban csak akkor lép működésbe, ha bűbájos képességgel rendelkező ember használja.
Szellő érezte a többiek felé áradó romboló érzéseit, amik hurokként közeledtek felé és kezdték fojtogatni. Attól azért jobban féltek a mestertől, hogy nyíltan kifejezzék nemtetszésüket, nyers érzelmeiket azonban még korántsem voltak képesek irányítani, vagy éppen elfedni… Ha ugyan akarták. A fiú úgy állt, mint szikla a tenger hullámai ostroma közepette; úgy tett, mintha nem érezné a dühöt, irigységet és gyűlöletet, pedig képtelen volt rá. Titokban mormolni kezdte a Nyugalom szigete litániáját.
Abban pedig biztos volt, hogy a mester minden apró érzelmi rezdülést érzékel. Felhő azonban, ha így is volt, semmi jelét nem adta. A titokzatos ábrákkal telerótt ajtóra helyezte a tenyerét.
– Mint azt tudjátok, szimbólum lehet egy ábra, egy jelrendszer, vagy éppen egy kiejtett hangkombináció is. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy a test mozgása révén ugyanolyan hatás érhető el. A Hétmérföld szimbólum, amit majd később gyakorlunk, a térben való rendkívül gyors haladást segíti elő. Ugyanezen az elven működik az Útvesztő is, az ősök hagyatéka…
Szellő teste megborzongott. Alig várta, hogy belevesse magát a mester saját szimbólumába. A Nyugalom szigete hatni kezdett, érezte, hogy a nyugalma, mint egy pajzs, kezdi körülvenni és megóvni a többiektől.
– Megfelelő tapasztalat, erő és akarat segítségével az Útvesztőben létrehozható egy saját tér – folytatta a mester. – Ebben, az általam készített helyiségben fogunk ma látogatást tenni. Ne felejtsétek: ne térjetek le az útról! Az Útvesztő elnyeli azt, aki nem a járt utat járja.
Szellő önkéntelenül megnyalta az ajkát, amikor Felhő gyors és légies mozdulatait követően az ajtó kinyílt. Egy pillanat alatt szertefoszlott a társai iránta érzett minden pusztító érzése miatti keserűsége. Egyedül a soron következő bűbáj csodája létezett a számára, az töltötte ki minden porcikáját, a legkisebb lábujjától a feje búbjáig. Imádta a bűbájt, rajongott érte, ez volt étele, itala, legkedvesebb társa. Ez éltette, volt barátja és valóra vált álma… És gyanította, hogy ez lesz egyszer a halála is.