Linktár

Esőgyilkos

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/12 számában.

Megint esett az eső Kilfordban, ám ebben semmi különös sem volt, hiszen ebben a zsúfolt városban mindig esett az eső. Biztosan voltak napok, amikor nem volt szükség esernyőkre, de mivel olyan sokszor, és olyan bőségesen hullott az eső, ezek a napok nem maradtak meg senki emlékezetében. Ahogy az utcákon felgyűlt szemetet, és a házfalakra rakódott kormot, az emlékeket is elmosta az eső.

Az időjárás sosem volt beszédtéma a városban, az itt lakók megszokták, hogy folyton esik, nem is törődtek vele. Ez a kép élt bennük Kilfordról – a nedvesen csillogó aszfalt, a sekély pocsolyák, az ereszekben folyó víz lágy csilingelése, és a lassan málló poszterek a téglafalakon. Komor hangulata volt, de a száraz napok még lehangolóbbak voltak, mert ilyenkor szmog hömpölygött az utcákon, bekúszva minden egyes szűk sikátorba, mintha csak meg akarta volna fojtani az egész várost. Az eső legalább engedett lélegezni, és elnyomta a füstszagot. A vízcseppek doboltak az esernyőkön, pattogtak az ablakpárkányokon, zörögtek az autók tetején, és kopogásuk monoton zaja ugyanúgy hozzátartozott a városhoz, mint az autógumik sercegése vagy a cipőtalpak tocsogása.

Hogy miért esett az eső ilyen sűrűn Kilfordban, azt senki nem tudta, egyesek szerint a gyárakból áradó savanyú füst ingerelte a felhőket, mások szerint a közeli hegyek sziklás bércei hasították fel az esőfelhők vékony burkát. A város rengeteg embernek adott munkát, lakást, szórakozást, de ugyanúgy szenvedést, csalódást és halált. Igen, Kilford utcáit nem csak az eső áztatta, a nyirkos éjszakákon a víz gyakran keveredett vérrel. Talán túlságosan gyakran is, ezért voltak olyanok, akik szerint az eső nem volt más, mint az áldozatokért kiömlő könnyek.

Nexton Creed ismerte ezeket a városi legendákat, de ő maga nem adott hitelt a szóbeszédnek. Gyakorlatias, szinte gépies gondolkodású férfi volt, aki ragaszkodott a tényekhez és a realitáshoz. Talán az ő lelkéből is a folyton hulló eső mosta ki az érzelmeket, és ettől lett olyan, amilyen – magának való és titokzatos.

A legtöbb városlakó igyekezett menedéket keresni, fedett helyre húzódni, és valamiféleképp feledni az esőt, ki alkohollal, ki drogokkal, ki pénzen vett társasággal. Olyanok voltak, mint a molylepkék, szürke alakok, akik a fény köré gyűltek az éjszakában, mert megigézte őket a világosság. Mindent feledve táncoltak, időnként megpörkölték magukat, és nem ritkán valakinek véget ért a körforgás. A legtöbbjük egyszerű eset volt, túladagolás, autóbaleset vagy eldurvult szóváltás. De ott voltak azok a tragédiák, ahol nem volt meg a tettes vagy az indíték, csak az áldozat. Utcán, lakásban, autóban vagy a parkban. Ahol senki nem látott semmit, vagy ha mégis, akkor magába rejtette, és csak az eső tudta, mi történt a leple alatt. Ilyenkor kellett Nexton, aki szenvtelen kitartásával szóra bírta az esőt.

Senki nem tudta, hogyan csinálja, mert mindig egyedül dolgozott. Nem mintha olyan sokan lettek volna kollégái között, akik szívesen csatlakoztak volna hozzá, és vágytak volna arra, hogy szótlanul gubbasszanak egy autóban, támasszák a falat egy keskeny ereszpárkány takarásában, vagy ácsorogjanak a szakadó esőben, nyakukba húzott gallérral. Nexton pedig ilyen volt, a tökéletességre fejlesztette magában az eső negligálását, számára a vízcseppek megszűntek létezni, és olyanok voltak, mint a kozmikus háttérzaj.

Kilford persze ugyanolyan volt, mint a többi amerikai iparváros az 1930-as években – koszos, túlnépesedett és szürke. Kohói ontották az acélt, gyárai dübörögve termelték a gépeket, amelyek aztán újabb masinák alkatrészei lettek, hogy a város egyre csak nyújtózzon, és még több embert kebelezzen be feneketlen gyomrába. Mindaz, ami arra utalt, hogy a lebetonozott utak és az égnek meredő toronyházak helyén egykor egy teljesen más világ volt, egyetlen pontban sűrűsödött össze, a Parkban. Ez a nagyjából két négyzetkilométernyi sziget a város közepében lüktetett, akárcsak egy szív. Talán az itt magasodó fák, elburjánzó bokrok és a vastagszálú fű voltak az egyetlen élvezői az esőnek, mindenki más pedig egyszerűen elviselte. A várost is fertőző méreg azonban a növényeket sem hagyta érintetlenül, a Parkban volt valami torz és bizarr atmoszféra, a megcsavarodott fatörzsek, a tüskés bozótindák, illetve a fakó virágszirmok ugyanazt a komorságot tükrözték, mint maga a város. Az alig ápolt fák között kövezett ösvények tekeregtek, akár a kígyók, ezeken túl pedig a sár volt az úr. Mégis, a természet eme megmaradt, apró szeglete, felüdülést nyújtott a betondzsungelben.

Nem volt ritka vendég benne az ember, még akár a kései órákban sem, igaz, a legtöbben a szélén kanyargó utakat választották, ahová még bevilágítottak az utcalámpák erős fényei, és amelyeknek számtalan kiágazásai voltak a Park mellett futó sugárutakra. Itt, az ösvényeken, nem kellett tartani az autók által felcsapott víztől és sártól, ráadásul az eső sem vert annyira, lévén a lombkorona maga is védelmet nyújtott a vízcseppek elől. Talán pontosan ugyanezen okok miatt választotta a vörös ballonkabátos hölgy is ezt az ösvényt azon az éjszakán, amikor sietősen hazafelé tartott a színházból. Sárga estélyi ruhája csak a hosszabb lépéseknél villant ki a hosszú kabát alól, széles kalapja pedig megvédte hullámos, vörös haját. Esernyő nélkül, fekete lakktáskáját a hóna alatt szorítva igyekezett végig a vízfoltos úton, gondosan kerülgetve a fényesen csillogó pocsolyákat.

Egy halk csobbanásra lett figyelmes, valahol a háta mögött, mint amikor valaki belelép egy pocsolyába. Aggódva, de rémület nélkül pillantott vissza a válla fölött, ám senkit sem látott az ösvényen. Talán egy faág eshetett le, vélte, és tempósan lépkedett tovább. Amikor a furcsa zaj megismétlődött, a nő féloldalasan hátrafordult, és megállt egy pillanatra. Még mindig nem látott senkit, ám a mögötte lévő víztócsa tükre enyhén remegett, mintha valami beleesett volna, bár nem volt ott semmi.

Amikor váratlanul maga elől is meghallotta az ismerős loccsanást, némi zavartsággal nézett a közeli pocsolyára, amely egyértelműen lágyan hullámzott. Közelebb lépett hozzá, és kissé előrehajolva belebámult. Magát látta benne, a tükörképét, vörös hajával, fehérre sminkelt arcával, és elegáns kalapjával, amelyről pár csepp összegyűlt víz hullott alá a pocsolyába, apró kis köröket varázsolva a már kisimult felszínre. Önmaga képe megnyugtatta, folytatni akarta útját, elhessegetve a különös hangot, de ahogy lépett, valamiben megbotlott, és tehetetlenül előrezuhant, egyenesen a víztócsa közepébe. Karját ösztönösen maga elé kapta, hogy felfogja az esést, még érezte, ahogy a hideg esővíz az arcába csap, és tenyere a kövezetnek csapódik, aztán egy egészen más intenzitású fájdalom hasított belé, de ezúttal valóban rémült sikolya csak egy torz bugyborékolássá szelídült a pocsolya vizében. Teste megvonaglott, vadul rázkódott pár pillanatig, majd örökre megdermedt. Az eső lágyan hullott rá odafentről, lassan átáztatva hullámos haját és elgurult kalapját.

Kora hajnalban a Park szokása szerint legszívesebben még a sötétség takaróját húzta volna magára, és egy kicsit szendergett volna, mielőtt teljesen felébreszti a város zaja, de ezúttal nem hagyták, mert mélykék és vörös fények villogtak a szemébe, és kiverték belőle az álmot. Négy vagy öt rendőrautó parkolt mellette, és némán pislogó szirénáikkal be-bevilágítottak a fák közé, ahol féltucatnyi egyenruhás állt a szitáló esőben. Elemlámpáikkal azt az ösvényszakaszt pásztázták, ahol egy mozdulatlan test hevert elnyúlva egy sekély pocsolyában. Arccal a vízben feküdt, karjai a mellkasa alá gyűrve, lábai szétterpesztve. Ernyője nem volt, de divatos kalapja és elegáns táskája ott ázott nem messze tőle a sárban. Vörös ballonkabátja félrecsúszott, alóla kilátszott fényes, sárga ruhája és karcsú lába.

Az eső lágy csöpögését határozott léptek zaja verte fel, mire a lámpák fénye a hang irányába lendült. A közeledő alak hosszú, fekete kabátot viselt felhajtott gallérral, és mélyen a szemébe húzott kalapot. A járőrök vegyes érzésekkel fogadták, egyrészt örültek neki, hiszen innentől valaki átveszi tőlük a kényelmetlen helyzetet, másrészt kicsit feszengtek magukban, hiszen mégiscsak Nexton Creed érkezett meg. Utat engedtek neki, ahogy egyenesen az áldozathoz lépett, és leguggolt mellette. A lámpák mind odaszegeződtek a pocsolyában fekvő nőre, és egészen szürreális volt, ahogy rivaldafényre hasonlítóan megvilágították az előre hulló vörös haját és a sápadt, beesett arcát. Tulajdonképpen érthetetlen volt, miként tudott ebben a különös pózban maradni a test, a természet törvényei szerint nem lehetett volna így, valamelyik oldalára el kellett volna dőlnie.

– Megfordítsuk? – kérdezte egy bizonytalan hang a lámpa másik oldaláról.
Nexton fel sem pillantott rá:
– A világért sem, máskülönben három napig nem alszanak a látványtól.

A férfi nem élcelődésnek szánta a megjegyzést, nem először látott már ilyen helyzetet, és az első eset után ő sem tudott aludni egy vagy két napot. Ahogy mondani szokták, Nexton sokat látott nyomozó volt, aki gyakran szembesült az emberi kegyetlenség, vagy épp őrület felkavaró brutalitásával, de az, ami most ismét itt volt előtte, túltett mindenen, amit eddig megélt. Ez a nő volt az ötödik ilyen áldozat, így Nexton pontosan tudta, mit látnának, ha elmozdítanák a testet. Részben hiányozni fog az arca, a mellkasa, a hasa és az ágyéka, valamint szinte minden belső szerve. És ahogy ez az üres burok elválna a talajtól, vér ömlene szét körülötte, és torz mintákat rajzolva szétterjedne a pocsolyában, mígnem teljesen vörösre festené az esővizet.

Az ablaknak csapódó esőcseppek hosszú erekben peregtek alá, bizonytalan alakzatokat rajzolva az üveglapra. Keresztülnézve rajtuk odakint minden homályosnak tűnt és elmosódottnak, akárcsak egy vízfestékkel készített kép. Az odakint villogó színes neonfények és az utcán elhaladó autók lámpái különös hangulatot kölcsönöztek a látványnak, amely egy művész zseniéjért kiáltott. Nexton azonban nem ezért az éteri szépségért üldögélt a koromsötét szobában, és bámult ki az ablakából némán. A szoba, ahol helyet foglalt, kicsiny volt, szerényen bútorozott, mint a legtöbb munkáslakás a környéken, sápadt árnyalatú tapétával és barnás szőnyeggel. Egy középkorú férfi lakott itt két nappal ezelőttig, ruhái még mindig ott lógtak a kétajtós szekrény mélyén, a mosatlan tányérok pedig a konyhában áporodtak. A rendőröknek nem jutott eszébe ezekkel foglalkozni, amikor átnézték az áldozat lakását, akit tegnapelőtt találtak holtan pont azon az úttesten, ahová az ablaka nézett, és ahova most Nexton fúrta a tekintetét. Ő volt a hatodik annak az elmebomlott gyilkosnak a listáján, aki már harmadik hónapja szedte gyanútlan prédáit Kilford utcáin.

A nyomozó mélyen a gondolataiba merülve ült egy nem igazán kényelmes fotelben, hol a helyiséget pásztázva, de inkább az utcát fürkészve. Miért éppen ő lett az áldozat, miért őt választotta ki a gyilkos a több százezerből? Miért éppen az ablaka előtti utcán támadt rá, miért feküdt ő is egy pocsolyában, mint a többiek? Miért ez az esztelen brutalitás, miért kell ennyire megcsonkítani az áldozatokat? Hogyan követte el, milyen fegyvert használt, és hová vitte az eltűnt szerveket? Mihez kezd velük? Megannyi kérdés pattogott Nexton fejében, mint az esőcseppek odakint a párkányon. Ám ezek a kérdések nem frusztrálták, nem gyötörték a férfi agyát, egyszerűen csak feleletre vártak, mint az elintézendő dolgok egy listán. Annyi sikeres nyomozás után Nexton egy percig sem kételkedett, hogy ezekre a kérdésekre is választ fog találni, de vajon addig még hány embernek kell ezt a kegyetlen halált halnia?

Gyerünk, Nexton, keress valami kapaszkodót! A támpontok ott vannak előtted, csak észre kell venni őket. A kirakós darabjai csak arra várnak, hogy összeilleszd őket. Ne mondd, hogy nincs elegendő információ, hiszen már hatan vesztették életüket ugyanúgy. Mennyi kellene még, kettő vagy nyolc? Az már elegendő lenne, akkor már rájönnél? Erőltesd meg a fantáziád, alkoss elméleteket, aztán majd kizárod az ostobaságokat és a lehetetleneket. Gyerünk, Nexton, mire vársz?

Mindig éjszaka – a gyilkos tehát tart attól, hogy észreveszik. Mindig odakint – a tettesnek könnyű menekülés kell. Mindig ugyanaz a módszer – az elkövető megszokásból cselekszik. Nincs küzdelem, nincs vér – akármilyen súlyos is a támadás, gyorsan történik. Sosincs tanú – ha a szerencsét kizárjuk, akkor a gyilkos remekül időzít és kiválóan rejtőzik. Az áldozatok között nincs kapcsolat, nincs minta, nincs preferencia – az elkövető csak a kedvező alkalomra vár. A tetemek helyzete ellentmond a természet törvényeinek – a tettes nem hagyományos módszerrel dolgozik. Minden áldozat pocsolyában feküdt – a támadónak valamiért szükséges a víztócsa. A testek elülső része hiányzik – így fér hozzá a belső szervekhez. A szervek eltávolítása – ez kell legyen a tett igazi célja.

Nexton hátradőlt, és lehunyta a szemét. Csak az esőcseppek dobolására koncentrált, és alámerült a vízben.

A gyilkos fél a lelepleződéstől, tehát sebezhető, menekülőutakat akar, rutinból öl és gyorsan. Lesből támad, nem válogat, csak a pillanatnyi helyzet vezeti. Nem megszokott módszerrel öl, a belső szerveket akarja, és végül mindennek a pocsolyákhoz van köze. Ha mindezeket így felsoroljuk, akkor roppant kevés opció marad, sőt, igazából csak egyetlen konkrét következtetés állja meg a helyét. Akárki is öl, az nem egy ember, hanem egy állat. Nem, nem átvitt értelemben, hanem szó szerint, ez egy bestia, egy fenevad. És ha az, akkor csak egyetlen módja van, hogy elkapják, és ugye, tudod, mi az, Nexton?

Minden csapda lényege, hogy hihető legyen, hiszen a préda nem ostoba. Bár az ösztönei vezérlik, de roppant óvatos, és a legapróbb gyanús jelre is otthagyja a felkínált csalétket, legyen az akármennyire is csábítóan kívánatos. A vadásznak a lehető legpontosabban utánoznia kell a körülményeket, a helyet, az időt, és a zsákmányt. És természetesen végtelenül türelmesnek kell lennie, a prédát nem lehet siettetni.

– Jó, ha az embert különcnek, és furcsának tartják, így sok magyarázkodást el lehet kerülni – gondolta magában Nexton, mivel valóban nem lett volna egyszerű megindokolni, miért kell neki újra és újra harmincöt kilogramm disznóbelsőség, beleértve az állat nemi szervét és szemeit is.

Mindezek most kiterítve ott hevertek a Longdare Street, az utcalámpák kikapcsolásával szándékosan félhomályba borított, elhagyatott szakaszán, egy jókora víztócsa mellett. Nexton egy leparkolt autóban húzta meg magát, szolgálati pisztolyán kívül egy Springfield puskával felfegyverezve, egészen lecsúszva a hátsó ülésen. Tökéletesen rálátott a csalétekre és a pocsolyára, úgy hét-nyolc méterre lehettek tőle. Maga sem tudta pontosan, mire számíthatott, sőt, hogy egyáltalán várhatott-e bármilyen eredményt is ettől a módszertől, de nem volt más választása. Ha most sem sikerül, ahogy ezidáig négy alkalommal sem, akkor holnap valahol máshol próbálkozik, egészen addig, míg sikerrel nem jár. Az ő türelméből nem lesz hiány.

Kényelembe helyezkedve, mozdulatlanul lapult a kocsiban, még azért sem mozdult meg, hogy az órájára pillantson. Nappal aludt, hogy akár egész éjjel éber maradhasson, nem számított az idő. A tetőn kopogó esőcseppek pedig bárkit álomba ringattak volna, de nem őt, Nexton tudata talán már nem is érzékelte ezt a fajta hangot. Figyelte az árnyékokat a falon, a járdán és az úttesten, bámulta a víztócsát, és fülelt minden neszre, így nem volt véletlen, amikor észrevette a szokatlan hullámzást a pocsolyában. Eddig is potyogtak bele esőcseppek, apró, remegő fodrokat keltve, de ez most más volt. A vízfelszín mozdult meg, mintha megbillent volna alatta az aszfalt. A férfi idegszálai megfeszültek, tarkóján felegyenesedett a szőr. Olyan ólomlassúsággal kezdte letekerni az autó ablakát, mintha egy lassított felvétel pergett volna, de így teljesen hangtalanul kúszott lefelé az üveg. Enyhe hűvösség csapott be a résen, és az eső illata töltötte be a kocsit.

A tócsa felszíne újra meglebbent, természetellenesen, furcsán. Nexton megesküdött volna rá, hogy a vízfelszín alulról feldomborodott, mintha lenne benne valami. Az ablak már szinte teljesen lent volt, amikor valami csakugyan kitüremkedett a pocsolyából. Először kéznek vélte, ám ahhoz túlságosan is vékony volt és mozgékony. Ahogy az egyetlen lámpa fényében megcsillant a nedves végtag, Nexton rádöbbent, hogy egy csápot lát, egy polipkarszerű nyúlványt. Tekintetét le nem véve a bizarr jelenetről a puskáért nyúlt, legalább olyan óvatosan és lassan, mint ahogy a fekete csáp kiemelkedett a vízből. Hogy miként volt képes akármi is ebből a sekély pocsolyából előbújni, az pillanatnyilag nem foglalkoztatta. Érezte, ahogy ujjai a fegyver tusára szorulnak, majd óvatosan magához emelte a 30-as kaliberű Springfieldet.

Megbabonázva figyelte, ahogy három újabb csáp emelkedett fel, majd egy kerek, csupasz testrész, talán a fej. Lehetetlen volt, amit látott, elképzelhetetlen volt, hogy az utca kövéből bármi is előmásszon, de mégis, ott történt minden a szeme előtt. Érezte, hogy ha ezen töpreng hasztalanul, akkor bizton elmulasztja a megfelelő pillanatot a lövésre.

A fej alig nyomult ki a tócsából, és lassan körbefordult. Nexton négy fekete, ovális alakú, kabátgomb méretű szemet látott a felszín felett, és amikor azok egyenesen az autó irányába néztek, megdermedt. Levegőt sem mert venni, ám nem az ijedtségtől, hanem azért, hogy el ne ijessze a csapda körül ólálkodó prédát. Egy másodpercre összetalálkozott a pillantásuk, farkasszemet nézett a vadász és a vad. Bár a szörnyalak továbbra is a kocsi felé nézett, újabb csápok emelkedtek fel, és indultak az utcára kitett belsőségek felé. Mohón csaptak le rá, és tapadókorongjaikkal megragadva, villámgyorsan rántották be a vízbe a darabokat. A férfi magában átkozódott, nem merte tovább emelni a fegyvert, nem akart lelepleződni. Az egész jelenet nem tarthatott tovább tíz-tizenkét másodpercnél, a csápok eltűntek, és legutoljára a gömbszerű fej is alámerült a pocsolyába.

Nexton szitkozódva pattant ki az autóból, és még mindig a puskát markolva a víztócsa felé rohant. Úgy másfél méterre tőle lelassított, felülkerekedett izgalmán, és a fegyvert előre szegezve, lassan araszolva közeledett tovább. A disznó darabjai teljesen eltűntek, mindössze az esőben oldódó vérfoltok jelezték, merre húzták le őket a fekete csápok. A pocsolya vízében újra csak a lehulló esőcseppek karikái remegtek, de a vízben vörös árnyalatú pászmák úsztak. A felszínen megcsillant az utcai lámpa fénye, és Nexton saját alakját látta visszatükröződni a vízben. Átázott haja rátapadt a fejére, és eső csorgott a szemébe, amely sötét szikrákat hányt a csalódástól. Látta! Ott volt előtte! Elszalasztotta…

A férfi olyan hirtelen pördült hátra, hogy szinte elvesztette az egyensúlyát. A puskát automatikusan maga elé kapta, de nem lövésre, hanem hogy feltartóztassa a felé kapó izmos csápot. A tapadókorongos kar ráfogott a Springfield csövére, és emberfeletti erővel rántotta meg. Nexton teste is előrelendült, ám még időben elengedte a puskát, mielőtt egy másik nyúlvány őt magát kapta volna el. Milyen ostoba volt! Alábecsülte a lény intelligenciáját, azt hitte, a bestia nem vette észre, és beérte a könnyen szerzett csalétekkel. Hibázott, és most itt állt szemtől szemben a gyilkossal, a vadászból préda lett.

Támadója egy közeli pocsolyában állt, mintha csak abból nőtt volna ki, onnan lövellte ki a csápokat felé. A karként szolgáló nyúlványok egy torz, de humanoid testből nőttek ki, amelynek szinte teljes hosszában egy pengeéles fogakkal bélelt szájnyílás húzódott. Magas, vékony, de minden képzeletet felülmúlóan izmos teremtmény volt, csupasz, fekete bőre csillogott a rajta csepegő víztől.

Nexton az előbbi lendületet kihasználva összegörnyedt, és a vállán átfordulva a szörnyeteg felé gördült. Az nem számított rá, hogy ellenfele nem menekül, hanem közeledik, ám gyorsan reagált a változásra, és csápjait visszahúzta, közben igyekezett fogást találni a férfin. Egyik karja lesiklott a nyomozó vizes kabátján, egy másik pedig talán egy ujjnyival Nexton feje fölött csapott át, célt tévesztve. Ugyanakkor másik két nyúlványával sikerült megragadnia a férfi bal combját és bal felkarját. Iszonyatos erővel rántotta maga felé az áldozatát, közben szája szélesre nyílt, szinte kifordult a belseje, ahol Nexton a disznóbelsőség szétmarcangolt foszlányait vélte felfedezni. De nem azért engedte, hogy a lény megragadja, hogy tanulmányozhassa, hanem azért, mert pontosan arra számított, ami bekövetkezett.

Ahogy a fenevad szája kitárult, ő maga fedte fel saját belsejét, a legsebezhetőbb pontját. Valahol ott, az emésztetlen csalétek darabjai között ott voltak az ő féltett szervei is, és amint Nexton ráismert a rémség tulajdon fekete szívére odabent, a jobbjában szorított 38 Special revolverének teljes tartalmát egyenesen belelőtte. A hat darab kilenc milliméteres töltény elemi erővel robbantotta szét nemcsak a szívet, de az egész belsőt, és bár a csápok még satuként tartották a férfi végtagjait, egyre gyengülő szorításuk egyértelműen jelezte, hogy a szörnyetegnek vége van. Mint egy görcsbe meredt táncospár rogytak le a nedves aszfaltra, imbolygó piruettet bemutatva az éjszakában, a magányos lámpa bűvkörében, majd elterültek a pocsolyában. Nexton nem menekült, hagyta, hogy lehúzza a lény súlya, és bár lerázhatta volna magáról az ernyedt csápokat, csak feküdt ott ő is a víztócsában, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy mindene átitatódott esővel és vérrel. A földön fekve nézte az arca előtt becsapódó esőcseppeket, amelyek apró koncentrikus hullámokat vertek a pocsolyában, mint bármelyik másik éjszaka a városban.