Linktár

A tárnák mélyén

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/12 számában.

Gyerekként azt csináltuk, amit minden hozzánk hasonló korú. Jártuk az erdőt, a lezárt bányák körül lófráltunk, kerestük, hogy lehetne bejutni, és a bányatóban fürödtünk. Mindig mondták, hogy vigyázzunk, de nem törődtünk az intelmekkel. Egészen addig jártunk a tóhoz, míg egyikünk bele nem fulladt. Zsika jó úszó volt, és azt hittük, csak játszadozik, de miután percekig nem jött a felszínre, rémülten összenéztünk. Engem nagyon megvertek otthon, és azt mondták örüljek neki, hogy fáj, mert azt jelenti, életben vagyok. Zsika szülei folyton imádkoztak, és azért fohászkodtak, bárcsak visszakaphatnák őt.

Többet nem mentünk a tóhoz, és a bányabejáratnál töltöttük a legtöbb időt. Az a lehetetlen gondolat ütött szöget a fejemben, mi van, ha Zsika ott van valahol lent az egyik járat végén és csak azt várja, hogy érte menjünk. A vasrácsokon nem juthattunk keresztül, de Marót, aki nagy szerelmese volt az indiántörténeteknek, és olyan orra volt a nyomolvasáshoz, mint a kutyáknak, addig vezetett minket a rengetegben, míg ki nem lyukadtunk egy ódon ajtónál, ami a hatalmas sziklafal alján a barlangi járatokra nyílt. Órákig birkóztunk az elrozsdásodott illesztésekkel, mígnem nagy robajjal sikerült kiráncigálni a keretből. Megcsapott minket az érintetlen légkör súlyos, jéghideg levegője és úgy döntöttünk, megkeressük Zsikát.

A fény nem jutott messzire odabent, alig hatolt túl a küszöbön, erőtlenül halványult el, mígnem pár lépés után vaksötétben botorkálva haladtunk előre. Felkattintottuk lámpáinkat és körülpásztáztunk. Egy szolgálati helyiségben voltunk, ahol úgy festett, hajléktalanok tartózkodtak valamikor, talán néhány évvel ezelőtt, a kemény fagy elől behúzódva. A pokrócok összehajtva, poros pókhálóval fedve hevertek egy széken, a támlán télikabát, a földön lyukas talpú, felborult csizma. A szoba végében egy faajtó állt. Marót, mint aki tudja mit csinál, csak azért, mert idáig elvezetett, az élre állt és megragadta a becsukott ajtó kilincsét, nagy levegőt vett, és lenyomta abban a reményben, hogy nyitva találjuk. Az ajtó kinyílt és hidegebb levegő csapott meg bennünket, olyan kemény, téliesre jellemző huzat fújt keresztül a csontunkon, amire nem volt más válaszunk, csak az, hogy magunkra terítettünk egy-egy pokrócot, és behatoltunk a bánya gyomrába.

Ha most a szüleim látnának, valószínűleg úgy megvernének, hogy eszembe se jutna soha többé idejönni. De Zsika képe derengett fel folyton ébren és álmomban is, kötelességemnek éreztem megbizonyosodni róla, ott van-e vagy sem. Ugyanakkor szegény szülei jajveszékelése, anyja zokogása is dobverésként hasogatta a fejem, szúrta a mellkasomat és szorongatta a torkomat. „Ne! Miért tetted ezt velem? Kérj tőlem bármit, Uram, csak add vissza a fiamat! Ne vedd el tőlem, kérlek! Zsika! Kisfiam!”

Követtem az elszánt arcú Marótot lefelé. A talajból olykor akkora kőtömbök türemkedtek ki, hogy át kellett rajta mászni. A felületük azonban nyirkos volt, és csak kis híja volt, hogy nem törtem össze magam, amikor megcsúszott a lábam. Egy tartógerendában szerencsésen megkapaszkodtam. Ezután úgy döntöttünk, hogy előbb én világítok Marótnak, míg átér, utána ő nekem. Így biztonságosan haladtunk az akadályokon keresztül és végül olyan mélyre jutottunk, hogyha mozdulatlanná dermedtünk és visszafojtottuk a lélegzetünket, hallottuk a saját szívdobogásunkat. Nem volt ami megijesszen bennünket, és ez annyira félelmetes volt, hogy egy elsuhanó denevérraj feloldozást jelentett volna a fagyos ürességben. Már egy órája is ereszkedhettünk, a várakozástól pattanásig feszült idegrendszerünk miatt elérkezettnek láttam az idejét, hogy Zsika nevét az üvöltő csöndbe kiáltsam, amikor a járat egy darabon kitágult, lámpáink fénye pedig egy földalatti tó vizén csillant. A parton álltunk és hiába kerestünk gázlót, a víz mély volt. Feneketlennek tűnt, csakúgy, mint a bányató a felszínen, tapintásra pedig fagyhoz közeli hőmérsékletűnek. Marót már indult volna visszafelé, amikor elvesztettem nyugalmamat és hisztérikusan felüvöltöttem. „ZSIKA!”

A falak felerősítve visszhangozták barátunk nevét, melyek mintha először száz felé szakadva, majd egyként, de eltorzult hangszínnel szólítanák Zsikát a túloldalról. Mintha nem én, hanem a tó válaszolna, ami elragadta. „ITT VAGY?”

A jelenség megismétlődött, ám ezúttal még erősebben érkezett a válasz. Marót megpróbált jobb belátásra bírni, azt mondta, mi mindent megpróbáltunk. Esetleg kereshetnénk egy másik járatot holnap, de most már indulnunk kell. Nem akartam feladni, valami azt súgta, Zsikának ott kell lennie a túloldalon. Vizslató tekintetet éreztem magunkon, a sötétséget eloszlatni képtelen zseblámpáink hiába keresték azt a valakit. Valóban van ott valaki?

Ismét csönd telepedett ránk, de nem az a fajta nehezen tűrhető csend, mikor leereszkedtünk, hanem a hidegnél is elviselhetetlenebb, már-már kibírhatatlan csönd, ami olyan eseményt szokott megidézni, amire nem voltunk felkészülve, amit nem akarunk látni és csak legrosszabb rémálmainkban jön elő. Összehúztam magamon a pokrócot és a lábam elé világítottam. A vízen apró hullámok indultak a part felé, amik a villódzni kezdő zseblámpáink fényében egyre erősödve nyaldosták a sziklapartot. Gyorsan megütögettük, az enyémet sikerült is működésre bírni, de Maróté teljesen kialudt. Ha az enyém is kikapcsol, soha nem fogunk kitalálni ebből a labirintusból. Az út lefele ugyanis olykor szétágazott, de Marót mindig megjelölte merre mentünk tovább. Vaksötétben azonban ezek a jelzések mit sem érnek, s ahogy eljutott a tudatomig, hogy egyetlen fénysugár a különbség a látás és a vakság közt, egyszeriben félni kezdtem. Még Marót mindig nyugodt ábrázata is megkeményedett, ami ugyanezt jelentette. Aztán, mikor úgy döntöttünk visszaindulunk, a szemünk sarkából megláttuk, ahogy a sötétség megmozdul. A fodrozódó vízből vészjóslóan komótosan egy alak kezdett kiemelkedni. Ösztönösen cselekedtem, amikor ráirányítottam a fényt, de bár ne tettem volna, bárcsak soha ne néztünk volna rá. Nem akartam hinni a szememnek, de Zsikát láttam. Azaz egy részét, ami egybeforrt egy ismeretlen lény testével. Arca puffadt volt és kék, mégis mozgott a szája. Hajáról csurgott a víz végig a felsőtestén, a derekára csorogva pedig az idegen meggörnyedt, inas testére folyt, ami lassú, ragadozó mozgással felénk közeledett.

Rohantunk, ahogy a lábunk bírta, a pokrócok pedig lerepültek rólunk. A járatba együtt ugrottunk, és átesve egymáson kis híján összetört a zseblámpám. Marót rég elhajította az övét, úgy gondolta két kezére lesz szüksége a mászáshoz, és ha törik, ha szakad, ő bizony élve fog innen kijutni. Méterekkel került elém, mindig is fürge volt és remekül mozgott szűk helyeken. A félelem megsokszorozta az iramát, és velem mit sem törődve eltűnt a sötétben. Hiába kiabáltam utána, hiába világítottam előre, amennyire bírtam, nem láttam többet. Csak remélni mertem, hogy nem kerülök a mögöttem lihegő, hörgő szörnyeteg karmai közé, már-már a nyakam köré tekeredve érezve azokat a vékony, de szilaj végtagjait, amiken lépdelt felénk. Egyik szikláról a másikra kapaszkodtam, de fél kézzel és ilyen nyaktörő iram mellett folyton ott rejlett a veszély, hogy elbotlom, és Zsika… nem, hanem az a valami utolér! Hogy hiányzik most apám pofonja, anyám korholása, már nem éreztem jéghidegnek a levegőt, a tüdőmbe, mintha izzó vasat dugtak volna, az izmaim egyre kevésbé engedelmeskedtek, a vér pedig a fejembe tolulva elszédített. Kétségbeesve próbáltam áthúzni magam egy szűk szakaszon és ahogy földet értem, a térdem hangos roppanásával összerogytam. A lámpa messzire repült tőlem, engem és a szűk járatban feltűnő iszonyatot megvilágítva. Pókszerűen keresztülnyúlva a lukon egy pillanat alatt átnyalábolta magát, és fölém tornyosulva előttem termett. Utolsó emlékem a sötétség előtt Zsika volt, akinek nem lett volna szabad utána menni, mert holtában megelevenedve ennek a leírhatatlanul vérfagyasztó szörnyetegnek a testrészeként viszontlátni még sokkal borzasztóbb, mint úgy látni, mint eltűnése után: csendben összekuporodva egy sötét járatban, miközben arra vár, hogy valaki a segítségére siet.