Egy az Isten – 1. rész

Horror / Novellák (74 katt) Klark
  2025.01.04.

– Barátom! Nem adná’ abbó’ a jóféle lőrébő’? Fenemód vágyik rá a belem... Hogy nem vagyok a barátod? Akkor is lehetne benned annyi könyörület, hogy acc egy kis enyhülést a halá’ba menőnek. Nem? Legyen örömöd benne… Fé’sz? Látom ám a szemedben, fiú. Megértelek. Másik esetben én is igencsak tartanék a magamfajtátó’. Valamikor én is rettegtem. Az ilyenekkel riogattak, amikor még alig látszottam ki a porbó’. Nincs okod rá. Ember vagyok én is, mint te magad. Nem hó’mi szörnyeteg, aminek tartasz… Hogy nem fé’sz, hanem undorocc? Te tudod.

Mennyi van még hajnalig? Mindegy. Annyiszor hittem, hogy az utó’só napom gyütt el! Már nem is számolom. Egyik nap pont ollyan, mint a másik. Egyik élet ollyan, mint a másik. Éppen csak úgy dőlünk ki, mint egy fa. Egyszer csak reccs, vége van, nincs tovább.

Nem adná’ mégis egy kis itókát? Iszonyatosan kiszáradtam… Ezt nem érdemeltem. Nem a „piszkos éhem” miatt szomjazom, hanem azér’, mer’ ember vagyok. Az embernek pedig, mint minden állatnak, innia kell. Ha pedig olyan poshatt vizet acc, ami olyan, mintha belepisá’tak vóna, akkor inkább bort aggy egy kicsit. Jó, befogom a pofám, csak aggy már egy kortyot, az istenit! Mitől fé’sz? Itt van ez a rács kösztünk.

Áh, jóféle savanyú itóka. A földiek és az égiek álgyanak meg, már ha vannak. Fogjam be a pofámat? Igazad van, megígértem… Csak erre válaszojj, aztán befejezem. Mit mondasz? Szóval: mit gondó’sz róluk...? Én mit gondolok? Hát, fiú, azt mondom, hogy vagy nincsenek, vagy pedig tele vannak gonosságga’… Hogy mondhatok ilyet? Szétnézté’ már csak eccer is a világban nyitott szemme’? Azt például tudod, hogy hol vagy és mit csinálsz? És még azt gondolod, hogy törődnek veled, velem, vagy bárkive’? Jó van, végül is te tudod, mibe’ hiszel.

Tudod, mióta köpöm le az árnyékukat és azokat, akik el akarják hitetni velünk, hogy imádni kell őket? Akkor hadd meséjjek el egy történetet… Kopaszhegy lábánál születtem, messzi innen, a Tartományban. Ahol a Horgas Engerw volt élet és halál ura. Nem hallottá’ róla? Nem csodálom. Nagyon messze van innen. A falunak, amiben életem első éveit tengettem, nem vót neve. Gyanítom, má’ nem is létezik. Semmi biztos nem vót az életbe’. Hol az úr és csahos kutyái, hol az ellenségei gyüttek. Örülhetett, aki egy verésse’ megúszta. Nem vágták le a karját, húzták karóba vagy döngették meg a szeme előtt a lányát vagy a feleségét. Na meg aztán vótak a vadak, a dögvész, a szárazság, vagy az átokverte víz… Hamar megtanútam, hogy az élet kegyetlen, hogy az emberek kegyetlenek, és az égiekbe kár minden ima… Bár a pap, hogy a fene esne belé, egyfolytába’ azt vonyította, hogy az égieknek áldozni kő, hogy hinnünk kő bennük, azér’ büntetnek, mert hibázunk… Tudod, mit gondótam én, miközben az áldozást bámútam korgó gyomorra’? Azt, hogy rohaggyanak meg azok, akik illyet csinának velünk! Rohaggyanak meg az úrral meg a tetves kutyáival együtt!

Te nem tudod, mi az éhezés. Ez csak egy ostrom. Vagy úgyis felkoncó’nak minket hamarost, vagy gyün a fe’mentő sereg. Az éhezés az, amikor soha nem laksz jó. Felnőtt fejje’ értettem meg, hogy egész gyerekkoromba’ éheztem. Az a sajgó, tompa, soha nem szűnő fájdalom, ami végül az életed részévé válik. Részed lesz, mint a karod vagy a lábad… Mert nem tudod, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie… Na, ha ezt felfogod, akkor kezdheted kapizsgálni, hogy milyen lehetett az az éhínség, ami végül elkergetett otthonról. Vagyis nem az éhínség, hanem az, amit csinált az emberekke’, az én drága szüleimme’…

Istentelen tél volt. Dermedt, fehér, fogcsikorgatóan és ördögien hideg. Ollyan, amitől nektek itt, lenn délen, befagyna a seggetek lyuka. Még tüzet is alig lehetett csihó’ni, ollyan fagy vót. Kihunyt a parázs a tűzhelyen. Szünet nékű’ vacogtunk. Esküszöm, készűtem a halálra, mer’ nem láttam kiutat. Nem feltétlenül magam miatt szöktem. Bár bevallom, nem túl kellemes azt hallgatni éccaka, vacogó fogakkal, hogy a szüleid azon vitatkoznak pusmogva, hogy téged vagy a húgodat vágják le… Csak az árnyukra emlékszem, ahogy mohó vámpírokként hajónak az asztal fölé. Én pedig, a gyerek, tágra nyílt szemmel és dobogó szívvel hallgatom őket. Dermedt véremme’ csak lassan fogtam fel, hogy milyen jövőt szánnak nekem és a húgomnak…

Mondtam már, hogy vót egy kishúgom? Tán őt szerettem egyedü’. Annyira ártatlan volt, annyira kedves! Csupa bűbáj, mosoly… És szeretet. Nem is értem, mit keresett ebbe az átkozott világba’. Én is szerettem, ő is engem. Nem is értem, mé’ ragaszkodott hozzám. Én pedig próbá’tam megvédeni mindentől és mindenkitől. Mintha az egyedüli szépség lett vóna ebben a nyomorult világban. Az egyetlen dolog, amé’ érdemes élni. Úgy vigyáztam rá, elhiheted, mint a szemem fényére. Noha soha nem beszélt sokat… Gondolhatod, mit é’tem át, amikor azt hallottam, hogy esetleg levágják, mint egy tyúkot! Megvártam, míg elalszanak, és még azon az éccakán elmenekültünk a húgommal. Képzeld el! Felébresztettem az éjszaka közepén, annyit montam, hogy mennünk kell, és ő szó nélkül követett. Egyedül a babáját hozta, azt a neveccséges kócbabáját, hogy is nevezte…? Elindultunk. Elmenekültünk a biztos rosszból, és beleugrottunk a félelmetes ismeretlenbe. Nem mondtam neki, hogy miért megyünk, és ő nem kérdezte. Soha nem kérdezett.

Tényleg finom ez a bor! Jó savas. Napokig kóboró’tunk a havas erdőben. Kerű’tük a falvakat, nehogy cseberből vederbe essünk. Csak hó alól kikapart gyökereket meg leveleket ettünk, amit ki is okádtam, úgyhogy nem ettem többet. Maj’ lefagyott a lábunk meg a kezünk, ollyan farkasölő hideg volt… Eccer télleg a farkasok elő’ kellett felkúsznunk egy fára, ott ücsörögtünk és vacogtunk vagy másfél napot. Most is emlékszem a görcsös kapaszkodásra, a félelemre, ami úgy kúszott be a bőröm alá, mintha kesztyű lettem vóna, az iszonyatos fáradtságra, a hidegre és a sárga szemekre, amik rezzenéstelenül, éhesen merettek ránk órákon át… És emlékszem arra is, hogy arra gondótam: el kellene engedni a fát, hadd hullyak. Lehet, hogy fájna egy picit, de véget érne ez az átkozott szenvedés. De ott vót a kishúgom, és őt nem hagyhattam az ordasok étkeűl… És a kishúgom, a drága kishúgom szó nélkül jött velem, kapaszkodott belém, fára kúszott, taposta a sebes, véres kis talpával a kérgesre fagyott havat és hajtotta félre az ágakat, kezében azzal a nevetséges kócbabájával… Hogy is nevezte? Nem emlékszem rá…

Nem tudom, mikor talá’tunk a kunyhóra. Már alig láttam az éhségtő’ és a fáradtságtó’. Mintha csak a fák közű’ nőtt vóna ki. Annyira szenvedtünk és fáradtak vótunk, hogy szerintem már az se érdekelt, ha bármit tesznek velünk. Azt se vettem észre, csak utólag, hogy gondozatlan vót a kert, nem gomolygott füst a kéménybő’… Mindegy is vót. Csak azt láttuk, hogy ház vót, és a kishúgomat fé’tettem, ezér’ bekopogtam. Amikor pedig nem gyütt senki, akkó’ benyomtam az ajtót.

(folytatjuk)

Előző oldal Klark