Egy az Isten – 2. rész (vége)
Ollyan kunyhó vót ez is, mint amiben mi laktunk. A hideg alig enyhűtt valamelyest. Tüzet raktam nagy gyorsan, és kerestem egy helyet, ahol lefektethetem a kishúgomat. Találtam is egy ágyat, de abba meg fekütt valaki a dunnya alatt. Nem mozdút. Odasettenkedtem. Egy nyitott szemű, aszott arcú némber vót a’. Nagy nehezen bátorságot szereztem és megérintettem. Ollyan hideg vót, mint a jég. Így aztán fogtam a kishúgomat, meg egy pokrócot, bebugyoláltam, oszt lefektettem a tűz elé. Aztán a jó meleg úgy megölelt, hogy elaluttam. Az se érdekelt, hogy egy halottal fekszem egy fedél alatt. Megtanútam, hogy a halottak, ellentétben az élőkke’, nem bántanak.
Ollyan illatra ébredtem! Még most is összefut a szájamban a nyál. Meleg vót, bebugyolálva feküttem, a tűz pedig ollyan elevenen pattogott, hogy csoda! Hatalmas bográcsban rotyogott valami fenséges étel. A tűzhely és apró mécsesek adtak világot. A kishúgom, a drága, ott ült a nagy asztalnál egy embernyi széken, alig látszott ki mögüle. Hatalmas cseréptányérból valamit szürcsölve evett egy ormótlan fakanálla’. Ott vót előtte az asztalon a kis kócbabája is… Nem mondtam, hogy vót még valaki a szobában? Nem, nem a halott némber, hanem egy férfi fekete ruhában. A sarokban ült egy széken, és maga elé nézett, rezzenéstelen arccal.
Rettenetesen féltem tűle, de megszólaltam. Köszöntem neki, mire rám nézett. Szép arca vót, sötét borostával, hófehér bőrrel, de valahogy furcsa vót a szeme. „Egyé’!” Ennyit mondott. Én pedig odaültem az asztal mellé, magam elé vettem a forró hússal teli tálat, és falni kezdtem. Életemben nem ettem még ilyen finomat, húst se nagyon, és borzasztóan ízlett. Az se érdekelt, hogy megégeti a számat, csak nyeltem, és rágtam, és nyeltem… Esküszöm, az étel se esett olyan jól, mint a kishúgomat látni enni, kipirult arccal, tudni, hogy egyelőre életben marad.
Első éhemet elverve néztem csak körül. A gyér fényben a házikó ugyanolyan szegényesnek teccett, mint amikó’ bejöttünk. De nem ez vót az, ami szemet szúrt, hanem a sötét foltok a hideg pallón, a vértől maszatos bárd és kés, az ágy és a rajta fekvő test, ami valahogy furcsának tűnt… Nem tudom, miért kászálódtam le a székrő’ és mentem oda az ágyhoz. Mintha valami sötét bűbáj foglya lettem vóna, ami nem ereszt… Nem láttam rendesen, ezért magamhoz vettem egy mécsest, és odavilágítottam vele… Öklendezni kezdtem. Az imént felzabált hús ugrálni kezdett a gyomromban. Remegve, leizzadva fordultam el az ágyban fekvő valamitő’… Csak arra emlékszem, hogy összerogyok, és a padlón térdelve kínoz a hányinger.
Ekkor egy erős kéz megragadott, felrántott. A férfi a hajamat markolta és arra kényszerített, hogy hideg szemébe nézzek. „Ezt nem lett volna szabad.” Ennyit tudtam mondani. Mire ő csak ennyit mondott: „Életben maradtatok, vagy nem?” Lenéztem kipirult arcú kishúgomra, aki, mintha mi ott sem lennénk, élvezettel szürcsölte a gulyást. És akkor minden kitisztú1t. Hirtelenül fény gyúlt bennem. Minden olyan egyszerű lett, mint egy pofon. Az élet az egyetlen igazságot fedte fel előttem. „Hogy hí’nak?”, kérdeztem a férfit, aki visszatett a földre. „Ka’lach”, ennyit mondott. „Köszönöm”, mondtam. „Magadnak köszönd”, mondta, és visszaült a sarokba, az árnyak közé. Mintha csak ott érezte volna jól magát. Mintha oda tartozott vóna.
Miután jóllaktunk, egymáshoz bújtunk a kishúgommal. Ő hamar elalutt. Szorosan simút hozzám, magához szorítva azt a nyomorult kis kócbabát, aminek nem jut eszembe a neve. Én csak a parázsló tüzet néztem, és egyre a szüleim jártak az eszemben. És már nem haraguttam rájuk, sőt. Tuttam már, hogy hatalmas erő hajtotta őket, amikor meg akartak ölni. De azt is tuttam, a rosseb egye meg, tuttam, hogy nem megyünk vissza hozzájuk, hiszen nem vagyok agyalágyút! Aztán az jutott az eszembe, hogy milyen nevetségesek és gyengék és hazugok is a papok az isteneikkel, a törvényeikkel, az áldozataikkal, az elvárásaikkal. Az egyetlen igaz isten az élet. Senki nincs hozzá fogható, és egyetlen törvénye van: az, hogy túl kell élni!
Másnap hiába kerestem, a férfi nem volt sehol. Nyomtalanul eltűnt, úgy, ahogy gyütt. A kishúgom nem válaszolt, ha kérdeztem, de soha nem volt bőbeszédű. Megreggeliztünk, és még ott maradtunk néhány napig. Melegettünk, erőt gyűjtöttünk. Fagyott, félig rohatt zőccségeket kapartam ki a kertben a hó aló’, és elkaptam néhány sovány nyulat az erdőbe’. Vót má’ mit ennünk. Néhány nap múlva, mikó’ enyhült a hideg, folytattuk az utat. Legalább annyira akartam valahová eljutni, mint a nyomára akadni a férfinak, aki megmentette az életünket és új célt adott nekem. Még akkor is így volt, ha néhány nyom nem hagyott nyugodni.
Érdekes a történet, ugye? Átélni nem volt annyira érdekes… Falvakba és városokba vándoroltunk a kishúgommal, és én mindenhol a férfit kerestem. Hiába mondogattam a nevét, sokáig senki nem tudott segíteni. Eccer aztán, valamikor, egy nagyobb városban, valahol délen, már úgy tűnt, hogy hallották a nevet, de nem örültek neki. Sőt, eccer vót, hogy el akartak kapni, amikor érdeklődtem… A kishúgom akkor már nem élt. Nem bírta a hosszas vándorlást. Elengette az életet. Nem csodálom, nem erre a világra való vót. Eltemettem, és mellé tettem a kis kócbabáját is… Mirő’ beszé’tem? Menekülnöm kellett. De legalább már tudtam, hogy jó úton járok. Időve’ találkoztam emberekkel, akik azt is meg tudták mondani, hogy mé’ akartak megverni. Vagy megölni. Nem csodálom, hogy északon nem ismerték, kimondottan a délhez kötődik. Nem hallottad még a nevét? Nem szeretik kimondani. Ka’lach, hogy is mondjam, nem ember. Ő a déli Patkányisten, a túlélés mestere.
Kinevecc? Megértem. Ugyan miért jelenne meg egy senki északi kölyöknek és a kishúgának a hatalmas déli isten? Hogy miért mentett volna meg minket...? Miért ne? Azt papolják mások is, hogy az égiek útjait nem lehet kifürkészni. Mit tudom én, hogy mé’ akart megmenteni minket? Imádni soha nem imáttam, azóta sem térdeltem le az oltára előtt és nem áldoztam neki. Nincsenek is templomai, legalábbis én egyet sem találtam. Tisztelőivel találkoztam és beszéltem ugyan, de nem rebegtünk hálatelt vagy rettegő imákat hozzá. Nem várja el senkitő’.
Abból a szempontból igazad van, amit nem meséltem el. Mondtam, hogy zavart néhány dolog a kunyhóban... Az egyik az volt, hogy semmi nyomát nem talá’tam annak, hogy bárki is lett vóna ott rajtunk kívül. Ha nem lettek vóna az emlékeim, nem tudnám bizton állítani. De a másik, az mégis… A véres nyomok a pallón, azok nem egy felnőtt lábnyomai voltak. Arról nem is beszélve, hogy az én kezem volt véres… Valami mégsincs rendben. Még ha csak álmodtam vagy képzeltem is az egészet, mivel magyarázod azt, hogy tudtam a nevet? Na, erre már nem tudsz mit mondani, ugye? Ezért mondom én, hogy mégis volt ott valaki, aki tett velem valamit, vagy ha nem is velem, akkor általam.
Így kezdődött. Nem vagyok szörnyeteg. Nem ő’tem meg senkit. Az a kölyök, aki miatt bezártatok, már nem élt, amikor megkóstó’tam. Én viszont igen. Akkor meg mé’ ne? Ammá' nem a kölyök vót, hanem csak hús, csont és velő. Máshogy gondolod? Legyen kedved szerint. Attó’ még nem lesz igazad.
Ej, de kiszárattam a sok beszédtő’! Aggyá’ má’ még egy kupa bort, ne sajnáld! Nézd, hogy kuncsorgok! Idejövök a rácshoz, nézd, csak kinyú’tom a karom, itt a kupa. Tőccsél már! Mit sajnálod tűlem? Hamarosan hajnal, és aszt mondod, akkor engem kinyiffantanak…
Ne ficánkolj már annyira! Csak meghosszabbítod. Ha hagyod, nem fog fájni. Eltöröm a nyakad, oszt kész. Ejnye, no, csodálkozó’? Csak nem gondó’tad, hogy szó nélkül hagyom, hogy lemészárojjatok, mint egy birkát? Nem figyeltél arra, amit mondtam? Csak egy isten van: az élet, és egyetlen törvény. Maradj életben!
VÉGE
