Az őrangyal
Első alkalom, amikor egyértelműen éreztem, nem vagyok egyedül, a nem éppen gondatlan gyermekorom végét is jelentette. Amikor nehézséggel találom magam szembe és halkan sír, zokog a lelkem, mindig ugyanaz a kép ugrik be. Egy Kőbánya kispesti panellakás negyedik emeletén nézek ki a szürke betonra. Csak elbillentem az ablakot, és már vége is. Nem kell tovább csinálni, vége tud lenni a szenvedéseidnek. Valóban szenvedtem?
Nagymamám mindig is próbált védeni, próbált a hit felé vezetni. Jézus segít, erőt ad. Csak kérned kell! Áldom nevét mind a mai napig. Sajnos ma már nincs köztünk. Engem mégsem hagyott el. Keresztanyám tizenöt évvel a halála után ült le velem beszélni. Fiam, most már el kell engedned. Tovább kell lépned és neki is. Megtettem, mert szerettem őt. Bár rettenetesen fáj a mai napig is.
Néztem le a betonra, csak egy ugrás és vége, Gyermekként sok mindent nem értettem. Anya miért ver? Semmit sem tettem, ami okot adhatna rá. Kértem az ismeretlent ott fent, ne fájduljon meg anyám keze. De megtörtént újra és újra. És ilyenkor a faklumpájával folytatta a verést, annak is a sarkával. Az esetek többségében vagy részegen, vagy dührohamaitól őrjöngve, nem nézve mekkorát is üt. Sokszor előfordult, a karjaiban tértem magamhoz és nem értettem. ha szeret miért csinálja? A beton szürkesége hívogatott. A fejemben egy hangot hallottam. Tedd meg, akkor majd elgondolkozik, mit is vesztett. Majd rájön, milyen értékes voltál. Majd felelősségre vonja végre valaki, azokért a fájdalmakért, amiket okozott. Majd, majd, majd. Akkor nagymamám és keresztanyám jelent meg gondolataimban. Igen, összetörnének. Szólalt meg egy másik, az előzőnél jóval kedvesebb és törődőbb entitás. Éreztem jelenlétét, nyugalmát, szeretetét és erejét. Igaz, szomorúak lennének, és ezt nem tehetem. Az arrogáns és erőszakos hang elhalkult. Végtelen nyugalom és szeretet árasztotta el törékeny lelkemet. Döntést hoztam, küzdeni fogok. Alázattal viselem a rám kirótt terhet. Hisz ő ott van és vigyáz rám. Nem tudom, ki vagy, de köszönöm neked! Ez erőt adott és ellenálltam. Akkor is, amikor apám elővette a nadrágszíjat és azzal vert. És akkor is, amikor az iskolában rendszeresen elvertek, megaláztak, kegyetlenkedtek velem. Tehették, mert én voltam az új gyerek mindig. Évente, volt hogy év közben is többségében anyám miatt költözködnünk kellett. Az sem segített, hogy gyakran a koszos ruhát kellett visszahúznom, mert nem volt másik. Előfordult, hogy a szennyes tartó aljáról kihorgászott póló, nadrág, zokni meg volt penészedve. Könnyes szemmel, kétségbeesetten próbáltam kisikálni belőle. De csak rosszabb lett. Az iskolai eredményeim közelítettek a nullához. Senki sem becsült. Kolonc voltam mindenkinek. Aki látott, mind azt sulykolta belém, nem érsz semmit. Nulla vagy. Egy senki, akivel csak a baj van. Egyre lejjebb és lejjebb taszítva, míg a végén a pokolban töltött idő csak egy mérföldkő lett az életemben. Semmi több. Ez alól csak nagymamám és keresztanyám volt kivétel. De ugye őket aránylag ritkán láttam. Most kezdtük az iskolaévet, és én imádtam mindig is a könyvek illatát. Megkaptuk a könyveket. Mind vadonatúj volt. Az általános iskolában, az alsó tagozatban volt egy számomra különösen kedves tankönyv. Annak a hátoldalán egy kép. Egy gyerekszoba ággyal, íróasztallal, asztali lámpával és egy szekrénnyel. Szőnyeges, lambériás, kicsi, de annál barátságosabb szoba. Áradt belőle a melegség, a szeretet. Biztosan emlékszik rá az idősebb korosztály. Az volt aláírva, egy átlagos gyerekszoba. Amikor megláttam, könnyek gurultak végig az arcomon. Az osztályfőnök azt hitte, el akarom szabotálni az óráját. Pedig nem, soha elő se fordult, hogy csak tiszteletlenül is nézzek rá. De ő nem volt egy nyugodt jellem. Kiabált velem és én tűrtem. Nem válaszoltam neki, csak lesütött szemmel vártam, mikor lesz már vége. Egyre inkább felhúzta saját magát, először megrángatott, majd arcon csapot. A pajeszomnál és a fülemnél fogva kihajított az osztályteremből. Takarodj az igazgatóhoz, üvöltötte. Engedelmesen lementem, bár nem tudtam miért, mit is csináltam? Rettegtem tőle. Megint láttam az ablakon keresztül a betont.
– Nem vagy egyedül! – Hallottam valahonnét. Körbenézve nem láttam senkit se. Így hát nem volt mit tenni. Bekopogtam, és amikor szólított, beléptem. Szigorú tekintetű, hatalmas, morózus férfi ült az asztalnál. Fel sem nézett rám.
– Ott álljon meg! – Percekig álltam ott szótlanul, kezemben a tankönyvemmel. – Hallgatom! – Szólalt meg, de fel sem nézett, írt tovább.
Elkezdtem mondani, alig hallhatóan, mi is történt, de közbevágott.
– Ha nem beszél érthetően, nem fogom érteni magát.
– Mondd el neki, ne félj! Nem fog bántani! Segíteni fog! – szólalt meg megint valami belül.
És akkor zokogni kezdtem és kiömlött belőlem minden, egyszerre. Végighallgatott, egyszer sem szakított félbe. Nem láttam az óriást, mert elhomályosították látásomat záporozó könnyeim. Őszinte, fájdalommal teli könnyek voltak ezek. Benne volt életem mind a kilenc évének fájdalma, megaláztatása. Mire felocsúdtam, ott térdelt mellettem. Féltérden. És én a térdén ültem. Akkor elálltak könnyeim, abbahagytam a zokogást. Nem tudtam megszólalni. Csak szipogva, hüppögve törölgettem arcomról a könnyeim tengerét.
– No, no. Jobb már ugye kis legény? Tudod, az őszinte beszéd és a sírás megtisztítja a lelket. És a tiszta lélek gyorsabban gyógyul. – Elővette fehér zsebkendőjét, megtörölgetett vele. A hófehér zsebkendőt vékony vércsík szennyezte be. Megdöbbenve nézte, majd alaposabban megnézett.
– Miért piros az arcod fiam? – szégyenkezve lesütöttem a szemem.
– Mert megzavartam az órát, igazgató úr.
– Értem. – Tovább nézte a fejemen lévő hegeket, forradásokat. Színes foltokat. Volt belőle bőven.
– Klárika kérem! – Belépett egy szemüveges titkárnő.
– Igen direktor úr?
– Hozna ennek a fiatalembernek egy másik inget vagy amit talál. Úgy látom ezt meg kell szárítani.
Hamar kerített egy kötött pulóvert és segített kicserélni. Amikor levettem a felsőmet, a kisasszony rémülten kapta szája elé kezeit, mert kicsúszott rajta egy halk atyaúristen. Sokatmondóan egymásra néztek.
– Hívom őket – szólt titokzatosan a titkárnő.
– Ne, ne tegye! Mert itt az nem fog segíteni! – Állította le az igazgató. – Majd én elintézem, a Krisztusát!
Hangja dühös és határozott volt. Nem értettem semmit se.
– Valami rosszat csináltam?
– Nem fiam. No, no. Nyugodj meg! Nincs semmi gond. Beszélgetünk egy kicsit, rendben? – Szólt barátságosan. – Mint férfi a férfival. Maga meg Klárika kérem, rendeljen el szünetet az iskolában. Teréz, Zsuzsa néni és Pál elvtárs fognak ügyelni. A teljes tanári kart várom a tornateremben. A szülőket meg rendelje be azonnal! Mindkettőt látni akarom! Ha kell, hívja fel a munkahelyükön a vezetőséget. Az ügy nem tűr halasztást. Ha úgy se megy, hívja fel Budaházi főkapitány urat. Mondja meg neki, én kérem, segítsen. És természetesen semmi felhajtást nem akarunk. Amíg mindezt elintézi, mi megbeszéljük az élet dolgait.
Majd egy órán keresztül mesélt nekem. Elmagyarázta hogyan kell emberként élni, viselkedni. Mit jelent férfinak lenni és milyen kötelezettségekkel jár, ha valaki úriember. Miért történnek néha rossz dolgok és azokat hogyan kell kezelni. Beszélt a tisztességről, a becsületről és az alázatról. Arról, hogy a legnagyobb bátorság a saját hibánk elismeréséhez vagy a más hibájának a megbocsájtásához kell. Mesélt valakiről, aki mindig megbocsát. Aki magára veszi a világ bűneit. Aki csodákra is képes volt, a szenvedéseiről. Róla, aki megváltja az emberiséget. Akiről neki hivatalosan, mint a kommunista párt tagjának nem is lenne szabad említést se tenni. Majd átkísért a könyvtárba, levett egy könyvet és a kezembe adta. Robinson Crusoe.
– Mennyire megy az olvasás kislegény?
– Nem tudom, még sohasem olvastam valódi könyvet, csak az illatát szeretem.
– No no, hogy lehet ez? Hát édesanyád nem mesélt neked sohase?
Lesütött szemeim válaszoltak helyettem.
– Na, ne lógassa az orrát kérem! Legyen férfi! Tessék, ezt olvassa el, és ha végzett beszélünk. De aztán ide vissza kell hoznia. Jöjjön kérem!
A könyvtáros néni kiállított egy könyvtári jegyet és én határtalanul büszke voltam rá. Van valamim, ami az enyém és még pecsétet is nyomtak rá! Csak az enyém! Csillogó szemmel, mosolyogva szorítottam magamhoz azt a kis papírt, a könyvtárjegyet. A tanév végéig egy álom valósult meg. Szárnyaltam. A tanári kar viselkedése teljesen megváltozott. Az iskolai erőszak megszűnt, mert mindig volt, aki leállítsa azt időben. Az otthoni verések is megszűntek, igaz gyakran jött egy harcsabajuszos nagydarab rendőr, ahogy mondta, kávézni. Én beleszerettem az olvasásba és a sportba is. Mert az igazgató úr közbenjárására a helyi dzsúdó szakosztály legifjabb tagja lettem. Bár a ruha, amit adtak, hatalmas volt hozzám képest. Három nappal az ominózus esett után bekopogtam újra. Szívélyesen fogadott.
– Kis legény, mi járatban? Csak nincs valami gond?
– Nem, semmi direktor úr. Csak tetszett mondani, ha kiolvastam a könyvet, jöjjek vissza, és beszélünk róla.
– No, no. És úgy van-e?
– Igen, nagyon érdekes és izgalmas volt.
– A macska rúgja meg! Hát akkor kislegény, hallgatom!
És meséltem, mondtam, mit is gondolok a szegény Robinsonról. Hogy ő is igazán magányos volt, és igazi úriember. Mert segítette a gyengébbet, és nem élt vissza más elesettségével. Kemény munkával igenis fel lehet építenie mindenkinek a saját kis világát. Az igazgató egyszer sem szakított félbe.
– No. Akkor ez megvolna. Lenne itt még valami kislegény. Én ugye nem mindig vagyok elérhető. De a könyvtárban van olyan, hogy klubhelyiség. Oda jelentkezzék, mint tag. Egymásnak mesélnek és olvasnivalót ajánlanak. Van-e kedve ezt csinálni kislegény?
– Hát hogyne lenne! – És valóban volt is.
– No, akkor induljék! Aztán csak így tovább kislegény!
Elköszöntem, de kifelé menet még hallottam.
– Klárika! Három nap! Három nap, érti? És még a nadrágomig se ér fel! Csiszolatlan gyémánt ez a kölök, én mondom! Három nap a macska rúgja meg! Ha nem velem történik, bizony mondom, el nem hiszem. Három nap!
Abban a tanévben felfedeztem Verne Gyula könyveit, és le sem tudtam tenni őket. A két évi vakációt, legalább tízszer kiolvastam. Az év végén osztályelsőként végeztem. Bár a helyesírásom csapnivaló volt. Matematika órán hátra kellett ültetniük, mert az esetek nagy többségében már akkor tudtam a választ, mikor a tanárnő még be sem fejezte a feladatot. Más osztályfőnök, más osztály, igaz. De ezt ugye nem adták ingyen. Nem csak jól tanultam, de korrepetáltam is azokat, akiknek segítség kellett. Próbáltam úriemberként viselkedni, segíteni a gyengébbet. Ahogyan azt a direktor úr elmagyarázta nekem. Némelykor egy szatyor vagy zsák ruhát hoztak cserébe az anyukák, apukák, bár erre senki sem kérte őket. Év végén oklevelet és a bizonyítványomba „jó” értékelést kaptam, mivel a helyesírási képességem semmit sem javult. Mindenből kiváló lettem, csak abból elégséges. Nagymamám és keresztanyám ott voltak az évzáró ünnepségen. A szüleim nem. Emlékszem, nagymamám elsírta magát. Keresztanyám meg olyan szorosan ölelt, alig kaptam levegőt. Majd egész nyáron vagy nagymamámnál a fővárosban vagy keresztanyámnál voltam a Balatonon. De ugye minden csoda három napig tart. Augusztus elején apám úgy döntött, elköltözünk. Kétszáz kilométerrel arrébb, mert az öcsém asztmás. Akkor úgy gondoltam, nem akart több kávét adni annak a harcsabajuszos rendőrnek, s mint utóbb kiderült, ez nagyon is helyes meglátás volt.
A bányászváros, ahová költöztünk hihetetlenül érdekes és változatos volt a panelházak dzsungeléhez képest. Anyám egy új családtaggal, egy hugival fogadott, amikor keresztanyámnak haza kellett vinnie az iskolakezdés miatt. A ház, ahová költöztünk, kétszer olyan magas, mint bármelyik tízemeletes panelépület. Lenyűgözve néztem a méreteit. Az új város megbabonázott színeivel, pezsgésével, lüktető életerejével, ami csak úgy áradt belőle. Első dolgom volt a helyi SZMT-könyvtárba beiratkozni. Majd kértem apámat, keressük meg a helyi dzsúdó szakosztályt, mert nagyon szerettem volna tovább csinálni. Nem lehet fiam, az ebben a városban nincs. És különben is, nem lesz neked erre időd, fiam. Valakinek vigyázni kell a húgodra, és ugye mi dolgozunk. Sajnáltam a dolgot, de elfogadtam. Na nem a hugi részt, mert őt imádtam. Mondjuk a pelenkázásnál mindent elkövetett, hogy a textilpelusból – akkor még nem volt a Pempers, legalábbis mi nem ismertük – kirugdalja magát. De ennek ellenére szívesen foglalkoztam vele. A tápszernél kellett nagyon odafigyelnem, mert ha rosszul adagoltam a forró vízhez a tejport, az nagyon hamar megbosszulta magát hasmenés formájában. Ugyanakkor nem lehetett se hideg, se nagyon meleg, mert akkor megint csak sírás volt a vége. Én nem akartam, hogy a hugi magára haragítsa anyut.
Egészen idilli volt a hangulatom és végre voltak céljaim, terveim. Alig vártam már az iskola első napját. Felső tagozatos lettem, ez biztos valami különleges lehet. Legalábbis mindenki úgy beszélt róla. A jövőd függ tőle, itt rá kell hajtani. Mindenki ezt szajkózta. Tényleg úgy hangzott, mint ami nagyon fontos. El is jött az első iskolanap, amit már rettenetesen vártam. Az első hét valóban nagyon ígéretesnek tűnt, csupán nem értettem, miért nem állunk neki tanulni. Amúgy az iskola rendkívül lehangoló és depresszív kinézetű. Rácsok mindenhol, az ablakokon, az ajtókon, de még a folyosókat is vasrácsok választották több részre. Az első szintmérő dolgozat az a magyar volt. A felmérő előtt kimentem a tanári asztalhoz. Egy igazolást kellett átadnom a tanárnőnek, de az rám üvöltött.
– „Ki engedte meg, hogy elhagyd a helyed te tök!?” – Hangos kacagással jutalmazta az osztály a tanárnő humorát. De nem jöttem zavarba és meg se ijedtem tőle.
– Ön tanárnő.
– Szemtelen büdös kölke, mit képzelsz te magadról?!
Meglepődtem a kirohanásán, és épp ezért a legtisztelettudóbban válaszoltam, ahogy azt egy úriember tenné.
– Azt tetszett mondani, ha bárkinek van leadni valója, azt hozza ki az asztalhoz. És nekem van. – Ettől zavarba jött, de eszébe se volt elismerni, hibázott.
– Ide vele!
A pecsétes igazolást kitépte a kezemből és hangosan az osztály előtt olvasni kezdte, majd felhorkant.
– Na még csak az kéne! Hogy mindenféle úri, fővárosi kutya nyavalyát ráfogjanak arra, ha valaki lusta! – Ez utóbbit már kiabálva tette hozzá, erőteljesen megnyomva a lusta szót. – Mégis miféle grófi betegség az a diszlexia? Hee? Mi a túró az fiam?! Fiam, itt ez nem működik! Te tök! Itt nálunk tervgazdaság van! Aki nem dolgozik, ne is egyék! Megértetted?! Takarodj vissza a helyedre és el ne merj mozdulni onnét az engedélyen nélkül! Ugyanúgy fogsz dolgozni, mint a többiek, te lusta tök! A szüleid biztosan értelmiségiek vagy reakciósok. Itt ebben a városban egyiket se szeretjük! A bányászok keményen dolgoznak, hogy érvényt szerezhessenek a Lenini útnak! Hogy a szocializmust építve eljuthassanak a világ dicső proletárjai közé!
Hogy nyomatékot adjon szavainak, darabokra tépte az igazolásomat és kidobta a szemetesbe. Majd nekiállt a diktálásnak emberes tempóval, mert mint mondta, majd megtanulja minden lusta senkiházi, ki is volt Sztahanov! Mondanom se kell, itt-ott kimaradtak mondatrészek. Mert egyszerűen lemaradtam. Túl gyors volt a tempó, és képtelen voltam a lépést tartani. És nem csak én. Egyáltalán nem maradt időm arra, hogy kontrolláljam a leírtakat, ahogyan azt tanították a fővárosi iskolában. A kegyetlen diktálásnak meg is lett az eredménye a következő szünetben. Az osztály, amibe bekerültem, elsőtől kezdve egy csapatként működött. És ez a csapat most bosszúért kiáltott a tanárnő kemény fellépése miatt. Hatan támadtak rám amikor az ebédlőből jöttem kifelé. Rutinosan lökdösve a pincelejárat irányába, nem először csinálhatták. Majd, amikor a kíváncsi szemek nem látták a legnagyobb, nálam egy fejjel magasabb nekem ugrott. Az egy év kemény dzsúdó edzései, mozdulatai a zsigereimbe égtek és rutinszerűen kaptam el az ütésre lendülő kezet, és a nálamnál húsz kilóval nehezebb hangadó széles ívben repülve csattant a kemény kőpadlón. A második és a harmadik támadó is pontosan így járt. Amikor látták, ez így nem megy, egyszerre támadtak. Sikerrel. Egy az egyben lett volna esélyem egy szabályos küzdelemben. Ez nem volt az. Az igazgatói irodában, hallottam ugyan a velem artikulátlan hangnemben kiabáló valakiket, de fel már nem fogtam, mert gondolatban már nem voltam ott. Képzeletem védett a külső támadásoktól. Megint láttam a szürke betont, de most nem engem hívott. Várta azokat, akik bántanak, hogy kihajítsam őket reá.
Bosznia-Hercegovina, valahol a frontvonalon.
Még nem voltam tizennyolc, a papírjaim szerint hivatalosan huszonhárom. Egy trafóházat ért találat, azzal próbáltam valamit is kezdeni. Működésre bírni, míg meg nem érkezik a mobil transzformátor konténer. Aránylag egyszerű volt a dolog, mert a tekercselése megúszta. Csak a sínezést és az egyik tízezer voltos kábelt kellett javítanom. Négy idegenlégiós vigyázott rám. Itt és most értékesebb voltam az életüknél is. Mégis csak hármat láttam, Tarack, az az ellenszenves pszichopata barom, már megint bóklászik valahol. Értékeket ment, ahogy mondja mindig. De ez nem más valójában, mint hullarablás. Gránát fütyül, de a hangja távolodó. Teszem a dolgom. Kisebb hangzavar, vita odakint. Hátranéztem, Tarack megjött és a hajánál fogva valakit húzott maga után. A csapat megoszlott, vita alakult ki. Ez a vegyes, minden nyelvet magába olvasztó kotyvassz, most igen nagy sebességgel pörgött odakint. Nem volt nálam fegyver, nem is szoktam magammal vinni azt. Elég a szerszámos ládám és a késem. Kinézve vártam a káoszt, de nem az a kép fogadott, amire számítottam. Nem megtámadtak minket, csak összebalhézott a csapat. Tarack elfogott egy lányt, aki itt leskelődött a közelben, mit is csinálunk.
– Kicsinálom, csak előtte szórakozunk egy kicsit.
– Ebben én nem veszek részt, jelenteni fogom! – mondta a másik kettő, de a harmadik hallgatott. Egy vékonyka kis fadarabot rágcsált.
– És mégis ki a faszt érdekel, mit csinálsz?! Mi itt takarítunk és senkit sem érdekel hogyan! Amúgy meg azt jelentesz, amit csak akarsz! Kettő a kettő ellen. Na és? Ez itt kémkedett, ki akart csinálni minket!
– Ne viccelj már, csak egy helyi civil. Semmi köze ehhez a faszsághoz, ami itt folyik!
– Tényleg, akkor maradj kussba! Mi elvisszük hátra, kicsit elszórakozunk vele.
– Nem viszed sehova! Én nem erre szerződtem, ahogyan te sem!
Amikor kiléptem, feszült hangulat fogadott.
– Na kölök, nézd mit fogtam. Bedobom a közösbe. Benne vagy egy kis ungabungában?
A lány kezei megkötve, hátracsavarva. Tekintete üres, talán már tudja, mi lesz a sorsa. Lehet, nem is először történik meg vele.
– Tarack, te mit csinálsz?!
– Mégis minek látszik?
– Enged már el!
– Lófaszt, akkor felnyom minket!
– Mégis kinél?
– Csetnik ribanc ez! Agyonlövöm, de előtte eljátszunk vele.
Ekkor az idősebbik francia, Abdelkader szólalt meg halkan.
– Tarack, te egy pszichopata állat vagy. Elnézzük a hülyeségeid, mert itt kelesz, hasznos vagy, de ez most sok. Az a lány nincs tizennégy se, majdnem egyidős az unokámmal. Szépen megkérlek rá, engedd el és húzzál vissza a szolgálati helyedre. – A végét már csak alig halhatóan mondta ki, de a hideg is kirázott tőle. Rám nézett Tarack.
– És te, kölök, te nem vagy benne?
– Tarack, te beteg vagy! Kizárt, hogy én ebben részt vegyek, és az is, hogy hagyjam, amit csinálni akarsz.
Az kajánul rám vigyorodott.
– Szerintem meg tanulnod kéne egy kis tiszteletet, zöldfülű. Itt az ideje a szart is kivernem belőled.
Az események felpörögtek. Tarack hátba rúgta a megkötözött földön ülő lányt, az elvágódott a porban. Én nem voltam neki ellenfél, de Abdelkader, az öreg légiós igen. Gépkarabélya félig felemelve irányába fordult, de hibázott. Lebecsült, nem tekintett ellenfélnek. Amikor a lányt megrúgta, kitapintottam a késem biztosító hevederét, kipattintva azt, és két ujjal kirántva tokjából az már repült felfelé. Négy, négy és fél méter a távolság. Fordult a gépkarabély az öreg felé. A levegőben elkapva a kés pengéjét, marokra fogva és már hajítva is Tarack közepébe. Lövések dördültek amikor a majd másfél kilós vadásztőröm markolata Tarack tüdejéből kirobbantotta a levegőt, visszapattanva onnét. Addigra már teljes erőből felé futva gyomorszájába fúrtam fejem. A mozdulatsor beidegződött mozzanatai olajozottan a kiképzésen tanultak szerint végrehajtva. Hiába volt rajta kevlár, a levegője elfogyott, és utánpótlás nem tudott érkezni, mert gyomorszája görcsbe rándulva, tüdeje mindhiába próbálkozott. Hátraléptem kettőt, várva a támadást, de az hanyatt vágódva leesett az alacsony dombról. Tarack felugrott, lépett egyet és… BOOOMMM! A hallgatag, eddig kis fadarabot rágcsáló légiós halkan, élettelenül összeesett. Tarack lábai eltűntek. Pillanatokon belül elvérzett. Abdelkader orra szintén eltűnt, Tarack gépkarabélya által. Arancina, a szicíliai, aki kerek pirospozsgás fejéről – aminek a formája egy narancsra emlékeztetett, kapta becenevét – döbbenten állt.
– Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Tudtam, egyszer kiborul ez a dilinyós! Kölök, nagy szarban vagy! Működik ez fos?
– Ő, igen, csak be kell kapcsolni.
– Akkor csináld és húzzunk!
Nem működött, még vagy húsz percig igazgattam a sérült síneket, mire elindult.
– Mit tökölsz már?! Mennünk kell! Pucolás, mindjárt megszórnak minket!
– És a lány?
– Semmi közünk hozzá!
– Arra!
– Baszódj meg, kölök! – És késével elvágta a még mindig a földön ülő lány bilincsként szolgáló kötegelőjét. – Menjünk!
– Itt hagyjuk?
– Persze. Miért, mit akarsz csinálni vele?!
A lány kosztól maszatos arccal is gyönyörű. Egészen világosbarna szemeivel, vékony szemöldökével, duzzadt ajkaival igen szépnek volt mondható. Még akkor is, ha ezt az összképet, egy S alakú kis forradás torzította. Tekintete nem volt vádló. De...
– Oké, bassza meg! De a te gondod lesz, én mosom kezeim!
Felemeltem és karon ragadtam a lányt, húztam a Toyota terepjáró felé. Nem ellenkezett, sőt belém kapaszkodva velem futott. Egyre közelebbről lehetett érezni a levegő lökéshullámait, amit a becsapódó aknák okoztak. A kanyargós ösvényen lefelé legalább százas tempóval a Toyota dobálta magát és rakományát, minket is, mintha csak krumplis zsákok lennénk. A szicíliai vén bakának számított. A tizenkettedik évét taposta zsoldosként. Piros pontot vett észre a motorháztetőn. Nagyot rántott a kormányon, le az ösvényről. Rá igencsak jellegzetes kézmozdulatok, hadonászás, kocsicsapkodás, sűrű bastázás, madonnázás és vaffanculózás közepette adta ki a dühét.
– Mit csinálsz?
– Bemértek, vaffanculó!
– Az ott aknamező!
– Pontosan. Szereted a heavy metált?!
És már nyomta is be a szalagos kazettát, ful hangerőn. Egy aránylag sikk terepre érkeztünk az ösvényről. A Toyota hathengeres turbó motorja sivított százhatvannal a terepen. A szicíliai tövig nyomta a gázt, de ennél jobban egyszerűen nem ment a vas.
– Meg is van!
Enyhén kanyarodva arrafelé vette az irányt, amitől a majd három tonnás terepjáró oldalazva métereket csúszott. Az első puffanást, ami valójában robbanás volt, két tucatnyi másik követte. Hamarosan nem lehetett mást hallani, mint tompa durrogásokat, pufogásokat, a hátul lévő kazánlemez fémes csattogását ahogy felfogja a repeszeket. Na meg a folyamatos és sűrű bastázást, madonnázást és vaffanculózást. A hatalmas porfelhőből egy terepszínű Toyota terepjáró bukkant ki három utasával. A szicíliai hangosan hahotázott, valami összefüggést emlegetett a balfasz amerikai és az idióta szerb légierő, meg valami Bikának egy bizonyos testrészével kapcsolatosan. A második faluban a lány egy öregasszonyt meglátva felkiáltott.
– Baka! Baka!
A szicíliai megállt. A lány zokogva ugrott az öregasszony nyakába. Már indultunk volna, amikor az visszafordult.
– „Čekaj dečko! Ovo će vas zaštititi ako upadnete u nevolju.”
Nyakából leakasztva egy bőrszíjon logó medaliont nyomott a kezembe, majd elhajtottunk. A szicíliai elmosolyodott.
– Szép is a szerelem! – mondta vigyorogva, ahogy az ajándékom nézte, ami egy gépfegyveres Szűz Máriát ábrázolt.
Valamiért Péntek jutott eszembe a Robinson Crusoe-ból. Hmm… de vajon melyikünk volt Péntek? Én, vagy a lány? Büszke voltam magamra, mert ember tudtam maradni.
– Most jön a neheze kölök, el kell magyaráznod a főnöknek, mi is történt, mert nekem amnéziám lett a légynyomástól!
– Milyen légnyomástól?
– Honnét tudjam?! Nem mondom, hogy amnéziám van?!
Két évvel később a békefenntartóknak ideiglenes világítást építettünk ki a sátortáborukba. Este nem jött értünk a helikopter, mert túl nagy volt az aktivitás, így ott kellett maradni északára. Éjfél körül jött az első detonáció. Tűzharc a semmivel. Torkolattűz lőtt torkolattűzre. Megint nem volt nálam fegyver, mert túl sok volt a cuccom. Éppen pirkadt, amikor mellettem becsapódott egy gránát. Azonnal megölt volna, ha nincs ott a szerszámos ládám. De ott volt. Viszont a légnyomást nem úsztam meg. A jobb fülemből vér csorgott. Tehetetlenül, a sziklás földön fekve vártam, hogy vége legyen. A világ forgott, képtelen voltam felállni. Amikor a fegyverek már elhallgattak, férfiak mentek a romok közt AK-47-esekkel. Néha, el-el dördült egy lövés a vörösre festet égaljában, a felkelő nap sugaraiban fürdetve áldozatait az értelmetlen háborúnak. Két pár katonai bakancs jelent meg előttem a hozzájuk tartozó lábbakkal. Hát vége! Akaratlanul is a kis medalion után nyúltam, megcsókolva Szűz Mária gépfegyveres mását. És kattant az AK biztosító, kioldó szege.
– Čekaj! – Megszűnt a fájdalom, jótékonyan beborította haldokló elmémet a sötétség.
Hófehér falak, picike ablak, amin tűz befelé a napsugár, halkan tiktakoló óra. Alacsony, de nagy, tiszta szobában tértem magamhoz. Nedves, kellemesen hűsítő ruhafoszlánnyal törölgette valaki a homlokom. Egy angyal volt, bár csak a körvonalai látszottak. Ahogy élesedtek a kontúrok, kezdtem magamhoz térni. Egy leány arca bontakozott ki a káoszból, nem volt se koszos, se maszatos. Mégis felismertem vonásait, gyönyörű egészen világosbarna szemeit, vékony szemöldökét, duzzadt ajkait és még szebbnek találtam, mint amikor legutoljára láttam. Még azt a kis S alakú forradást is. Tekintete most is szelíd és kedves.
– „Jesi li se vratila draga moja?” – Majd kirohant. – Bako, mama!
Egy idős, szigorú tekintetű néni jelent meg. Ráncos tenyerét a homlokomra téve bólogatott.
– „Bit će dobro! U redu.” Fel akartam kelni, de visszatolt. „Ne! To još nije moguće!”
Törékeny kezei hihetetlenül erősek voltak. Majd levest hozott és ennem kellett. Bár nem akartam, belém erőltette.
– „To je ono što ti treba, sine!”
Majd újra elaludtam. Amikor felébredtem, egy hatalmas ember állt előttem.
– Akkor hát mégis csak megmaradsz. Helyes!
– Kivagy te?
– Damir vagyok, Jasmin nagybátya. A lányé, akit megmentettél két éve. Te, és az a káromkodó olasz.
– Jasmin?
– Igen, így hívják.
– Sajnos nem volt lehetőségem megkérdezni a nevét.
– Igen, tudom. Köszönöm, amit érte tettél! Az életét és a becsületét is megmentetted. Mert remélem, az ártatlansága nem sérült, ugye?
– Általam nem, és amíg ott voltam, ez másnak se lett megengedve.
– Rendben. Az őrangyalotok is veletek volt. Nem is értem, hogyan tudtatok onnét kijutni.
– Ez inkább csak Ara volt, rajta múlott.
– Ja, a szicíliai. Hmm, az kissé őrült tag.
– Csak volt, tavaly elesett.
– Nem, nem esett el. Megnősült és lelépett. Két faluval arrább laknak.
– Hogyhogy beszélsz magyarul?
– Anyám magyar, így. És be kell valljam neked, reméltem, a fogadott lányom Jasmin leendő párja, a vejem is magyar lesz. Fülig szerelmes, beléd van esve, már évek óta.
– Ez sajnos nem fog menni, engem várnak otthon.
– Értem. És köszönöm, hogy nem beszélsz mellé. Ez tetszik. Akkor visszamész?
– Vissza.
– Jó, ha fel tudsz kelni, akkor indulhatunk is.
Kimosva, megvarrva oda volt készítve minden. Felöltöztem, és elköszöntem a vendéglátóimtól. A kapuban Jasmin kiáltott utánam, ezidáig nem láttam őt. A mostanra már tizenhat éves leány, igencsak megnőiesedett. Szemei kipirosodva. Odajött. Elköszönt, mint ahogyan távoli ismerősöktől szokás. Akkor a nyakamból leakasztva a bőrszíjon lógó kis medaliont a nyakába akasztottam a gépfegyveres Szűz Máriát. Kissé törve a már betanult mondattal búcsúztam.
– Moj anđeo će se od sada brinuti i za tebe! Az őrangyalom, mostantól vigyázni fog rád is!