Az álomjáró
Hamarosan itt a tavasz. Álomjáró lába alatt zizeg a száraz avar. Itt-ott átszűrődik az életadó napsugár az erdő sűrűjén át, simogatva arcát. Kemény volt a tél és ez most igazán jól esik neki. Emlékszik még kényelmes életére, nem is csoda, hisz alig öt éve él a városon kívül. Öt éve él száműzetésben, de egyetlen percét se bánta meg. A civilizáció, mint olyan, már nem létezik. Legalábbis az a formája, ami korábban volt, már nem. Még emlékeiben él, ahogy gyermekként suhannak az autópályán. Az volt az utolsó emléke a régi világról. Az ember már nem a teremtés csúcsa. Vannak a nagyvárosok, amikből városállamok lettek, benne a túlélők, és van a természet. Hatalmas falakkal elzárva a külvilágtól, kizárva a természetet léteznek, létezhetnek csak a városok, benne a megmaradt emberek. Vagy épp a külvilág az, a természet, ami a saját börtönében tartja az embert a városok határain belül? Huszonhárom éve történt, hogy kitört a háború az ember és a teljes ökoszisztéma közt. Már nem barátunk az a világ, ahol élünk.
Álomjáró figyelt, még nem látott semmit sem, de már az emberszagot érezte. Hallotta, ahogyan az esetlen ember járásával felveri az egész környéket. Vesztésre áll a Homo Sapiens. Egyre többen lázadnak fel ellene a saját fajtájából, és ilyenkor a rebellis egyedet elzavarják, elűzik a városból, az egymástól is elszigetelt városállamokból. Elveszik javait, lakását, mindenét. A mutálódott forradalmár jó esetben megtarthatja ruháját, ami rajta van. Egyszerűen kirakják a városból. Kilökik a városkapun kívül meghalni.
Minden a műanyagokkal kezdődött, majd az atombombákkal, olajszennyezésekkel folytatódott. Az embert nem érdekelte a környezete, szennyezte azt minden módon és mértékben. Fertőzött vizet engedtek a folyókba, tavakba, tengerekbe. A föld szívét is mérgezték. A talajvíz ihatatlanná vált. A levegő beteggé tett mindent, ami élő, füstokádó masinák milliárdjaival rontva a minőségét. Az azt megújító erdőket pusztítva gépekkel, tűzzel, savas esővel.
A bizonytalan lépések zaja erősödik. Két entitás közeledik egyenesen az álomjáró felé. Az egyik kimért, nyugodt. A másik, kapkodó összevissza kalimpáló. Egy alig felnőtt nő, inkább leány még, és mellette egy gyermek halad.
Már ez is sok volt természetanyánknak, az embernek mégsem volt elég. Megadta a végső döfést az ökoszisztémának, földanyának és vele a békének az elektromos autókkal, amit pont a szenteskedő, hipokrata környezetvédők, és a becstelen köpönyegforgató politikusok erőltettek a környezettudatos élet nevében. Egy részük anyagi haszon reményében, míg mások ostobaságukban és képmutatásukban lubickolva. Hazugok, álszentek és ostobák mind kivétel nélkül. Nem a környezet érdekelte őket, hanem csak a nagyobb szelet a társadalom jólétéből. Lehetőleg munka vagy bármilyen energia befektetését elodázva, másra hárítva.
Álomjáró meglátta a két betolakodót. Egy fiatal nő és egy öt év körüli kislány. Hmm… már itt tartunk. Már a gyerekek élete se számít a városokban? A fiatal nő szép volt, nagyon szép. Álomjáró szíve megdobbant, de hamar letorkolta saját magát. Nem! Ez az ő vadászterülete. Nem engedhet ide betolakodót. Nem kapott rá engedélyt földanyától. Amúgy sincs szüksége koloncra. Nem akar ölni az élelemért, márpedig a vadászterülete nem képes eltartani három szájnál többet. Jó neki így egyedül, nem akar se társat, se asszonyt, se gyereket.
Az első húsz évben nem volt gond az elektromos autókkal. Majd kezdte az ember, amit mindig is csinált. Nem szétszerelte a használt akkumulátorokat, hanem kijelölve területeket egyszerűen kidobta őket, azokat élhetetlenné téve. De nem is ezzel volt probléma, hanem a lyukasztásokkal. A használt aksikat egyszerűen kilyukasztották majd hagyták kiégni, hogy a bennük lévő maradék energia végleg eltűnjön belőle, halálos gázt kiszabadítva börtönéből, ami bekerült a légkörbe, majd az ivóvízbázisba, ott mutációt okozva az élőlényeknél. Az állatoknál és azoknál az embereknél is, akik nem tudták megvásárolni a tisztított vizet. Akik szegények, és akik kénytelenek voltak esővizet inni. Így egyesült újra a biológiai élet a Föld valamennyi négyzetméterén. Ebből csak az ember volt kivétel. Azok közül is azok, akik tisztított vizet ittak. Mindenki mást is megszólított földanya. Álomjáró is tőle kapta új nevét, a fejében hallva földanyát, megegyezve vele, elfogadva élete új szabályait.
Alatta haladt el a két jövevény, nem észrevéve őt a fák lombjának rejtekében. Hagyta, hadd menjenek tovább. Tudta jól, hogy meg fognak halni, ha nem segít nekik. Kicsit sajnálta, mert a lány nagyon tetszett neki. Ugyanakkor a természet törvényeit nem szegheti meg. Szimbiózisban él vele, együtt lélegezve él földanyácskával. Az idővel mindig tisztább levegőt, vizet és élelmet ad neki. Bár többségében napfénnyel táplálkozik, néha mégis magához kell vennie földanyából. Kivéve az újra működő ökoszisztémából, amire valóban szüksége van. Annyit csak, ami nem okoz kárt a rendszerben. Nem többet.
– Hozd el őket hozzám! – szólította meg elméjén keresztül földanya.
– Hová anya? – Álomjáró az elméjével válaszolt, szája nem mozdult.
– Az erdei tisztásra. Segítsd őket, mert ők még nem hallanak engem.
– Ahogyan óhajtod anyám, és ha nem akarnak jönni?
– Akkor maradnak és elpusztulnak. Csak rajtad áll, életben maradnak-e vagy sem.
– Úgy lesz anyám. Megkérem őket, hogy kövessenek.
Mária és kishúga Zsófia hihetetlenül megijedtek, amikor egy szinte teljesen ruhátlan férfi huppant le a földre. Nővére eltakarta kishúga szemét, mert a férfin csak egy hevenyészett, állatbőrből készült ágyékkötő volt, ami inkább a veséit takarta, mint ágyékát, egy fejfedőnek nem nevezhető valami és fából, kövekből készült nyakláncok sokasága. Jobb kezében egy hosszú, fémhegyes dárda, oldalán indákból font tokjában egy minden bizonnyal saját maga készítette kés. A lány felkapott egy vastagabb faágat a földről, maga elé tartva, felkészülve a támadásra.
– Takarodj innen vadember! – kiáltotta rémülten.
Rengeteg rémtörténetet hallott már a mutánsokról még a városban. Megerőszakolják, megölik és megeszik áldozataikat, korra és nemre való tekintet nélkül. Legnagyobb meglepetésére a férfi tökéletesen formázva a szavakat megszólalt.
– Álomjáró a nevem és nem vagyok vadember. Nem akarlak sem asszonyommá tenni, sem megölni, sem megenni, sem pedig kedvem lelni benned. Szép vagy és tetszel, mint nő, de kösz, nincs rád szükségem. Elvagyok én a magam világában. Nem kell kolonc a nyakamra.
– Akkor mit akarsz?! – a húgára nézett és hirtelen elkapta a pulykaméreg.
– A kishúgod se kell! Különben is, hogyan gondolhatsz te rólam ilyet? Hisz alig látszik ki a lehullott levelek közül, olyan fiatal még! Neki még legalább tizenhárom nyár kell, hogy anya lehessen.
– Mi a franc vagy te? – a fiatal lány nagyon megrémült!
– Igen, én hallak téged. Azt is, amit gondolsz. Csak te nem engem. Ez idővel változni fog. Legalábbis, ha túléled. Nehéz is lenne nem meghallanom, úgy kiabálsz a fejedben. Kicsit nyugodj már le!
– Miféle szörny vagy te? – amikor a férfi felé lépett, megsuhintotta a faágat felé.
– Genetikailag ugyanolyan szörny, mint te. Csak téged még nem érintett meg természetanyánk. Viszont látni kíván. Azt óhajtja tőlem, kísérjelek hozzá titeket. Ahhoz viszont meg kell kérjelek benneteket, vessétek le azt, ami rajtatok van. Nem kell se ruha, se cipő, se semmi sem, mert oda ilyen bűnös dolgokat nem vihettek magatokkal. Kaptok ágyékkötőt és hőpántokat. Az bőven elegendő, még ilyenkor a tél végén is.
– Azt csak szeretnéd te perverz disznó! Majd, ha fagy faszikám! Te teljesen hülyének nézel?!
– Már mondtam! Se te, sem a húgod nem kell nekem, és kérlek, ne üvöltözz velem. Mentálisan olyan hangosan kiabálsz, hogy távolról is sértően erősek a gondolataid.
A lány elképedt. Még mindig maga elé tartva a faágat próbált nem gondolni semmire sem. Sikertelenül.
– Mégis, hogyan?!
– Na látod, ezért nem akarok nőt az életembe. Képtelen vagyok követni mindent, ami a fejedben cikázik a fény sebességével. Ha nem nyugszol le, itt hagylak. Nem fogok rád szólni még egyszer.
– Ki az az anya? – egyre nehezebben tartotta az ágat, az kezdett remegni kezében a megerőltetéstől.
– Végre kérdezel! Az jó, mert akkor lehiggadsz és figyelsz rám. Természetanya, földanya, vagy maga a nagy biológiai szimbiózis háló. Ahogy tetszik.
Hirtelen a nő gondolatai félbeszakították.
– Ááá, neem, dehogyis! Ez nem internet. – Húzta fel szemöldökét, elnevetve magát. – Valami olyasmi, de csak az élő organizmusok kommunikálnak rajta.
Újabb gondolatok jöttek felé kérdés formájában.
– Igen! Valamikor valóban programozó voltam. Nem, most már nem programozok és téged sem foglak átprogramozni. Komolyan mondom, fejezd már be! Nem leszel agymosott zombi, és nem is őrültél meg. Lassabban kérlek! Inkább beszélj, mert ez nekem így nagyon fárasztó.
Akkor az öt év körüli kislány szólalt meg.
– Majika. Ti most mit csináltok?
A férfi elnevette magát. A kislány tökéletesen hallotta mindkét elme mentális párbeszédét, és nemcsak, hogy hallotta, de tudott csendben is maradni elméje, észrevétlen figyelni.
– Ez igen, kishölgy! – szólt hangosan Álomjáró. – Elárulod a neved?
Az elmosolyodott. Jött a mentális válasz.
– Rebeka vagyok.
Álomjáró, hangosan válaszolt neki.
– Mondd ki hangosan, mert a nővéred így nem hallja. Neki még idő kell míg megérti földanyát.
– Tetszel a nővéremnek. Azt mondja, szeretne veled lenni.
Ezen elcsodálkozott a férfi.
– Én nem hallottam ezeket a gondolatait. Te igen?
Nővére elpirult.
– Hallgass húgom! Nem állunk szóba idegenekkel.
– De hát ő nem idegen. Ő lesz a férjed! A néni mondta nekem, aki anyának hívja magát.
Ezen most mindketten meglepődtek.
– Azt is mondta még, Álomjáró nem akar téged, mert nem akar ölni. Nem akar vadászni. De földanya azt is mondta, muszáj lesz neki, mert egész nagy család leszünk. Azt is mondta, rajtunk kívül még vannak sokan, akiket gyermekeinek fogadott.
Így kezdődött hát a „Homosapiens-mens lectorem-symbiosis” fejlődése. Egy hazugságoktól mentes világban, ahol mindenki látja a másik minden gondolatát. Ahol minden élőlény szimbiózisban él a másikkal. Ahol az elejtett vad fájdalmát, haláltusáját a vadász is átérzi, átéli. Ezért kizárólag csak akkor öl, ha nincs más lehetősége. Természetanya hibázott a Homo-Sapienssel, amely lassan el fog tűnni. Akárcsak a Neandervölgyi ember, kipusztítva saját magát. Hibázott, és ezt most orvosolta.
