Egy kutya epilógusa
Húsvágókést ragadtál, hogy a szívébe, a tüdejébe és a beleibe döfd. Ledöbbenten néztem a szemedből sütő gyűlöletet. Nem számít, hogy hogyan, de láttam a fejedben lejátszó jelenet folytatásában, hogy a férfi a padlón fekve a lábad előtt elvérzik, és te újból és újból szúrsz. Nem tudom, észrevettél-e, de valószínű, különben meg sem áll a kezedben a húszcentis pengéjű kés, és addig vagdalod a bántalmazódat, ameddig bírod szusszal. Sokáig tartott volna. Éreztem. És éreztem azt is, hogy szükséged van rám.
Melléd szegődtem. Inkább a bensődből erőre kaptam, és az erőt neked adtam, mert a hús-vér kutyáid ekkor már elenyésztek. Nem lehettek melletted. Nem nyugtathattak, vigasztalhattak sem vigyázhattak rád. A kést pedig utoljára állítottad meg a levegőben, hogy ne ölj. Az önkényeskedő túlélte, de te rohadtul berágtál. Sarokba szorított állatként fordultál szembe a támadóddal. Őt ez annyira megrémítette, hogy többé nem mert bántani. Akart. Még attól is jobban, mint ez idáig. De meghunyászkodott. Elképzelni sem tudta, hogy évek alatt elszenvedett sérüléseid fékezhetetlen vadállattá tettek. Sarokba szorított helyezeted nyert álláspontnak hitte. De egy vadállatnak, hogyha nem tud tovább hátrálni, a sarokba beszorítják, menekülő útja csak a szembefordulás marad. Így cselekedtél: támadtál és ölni akartál, azután vonakodva, de letetted a kést.
Megkönnyebbültem. A világ elítélt volna. Börtönbe zártak volna. Kiolvastam a szemedből, hogy bánod is te. Talán mégis észrevettél és ezért nem öltél. Nem tudom. Bár nem vagyok hús-vér eb, csak egy hologram, mégis elegendőnek bizonyultam hozzá, hogy elfogadj, és egy életre szóló szerződést kössünk: a tiedére.
Csakhogy az ilyen szerződésekbe belecsúszhatnak fatális hibák. Mi ezt mégis mindig megoldottuk. Amikor látszólag jól megvoltál, én tudtam, hogy hazugság. Onnan, hogy nem néztél a szemembe: befelé, oda, ahol én voltam. De minden mást megkaptam tőled, amit egy valódi kutya megkaphat, kivéve a tekintetemet kerülted.
A külvilág szemében jól mentek a dolgaid. Mi sétálni jártunk. És nem tettem megjegyzést az életedre, sikereidre, hibáidra. Ugatás nélkül félresöpörtem a csalással koreografált szappanoperádat, mert a szerződésünk életre szólt. Furcsán független voltál. Miért is ugattam volna? Tudtam, hogy rám sem hederítenél. Hogyha másokat provokáltál, azért tetted, mert kifelejtettek az univerzumból, vagy amikor provokáltak, az katasztrófához vezetett: csíptél, ütöttél, rúgtál. Valahogy másként működtél, amit folyton a szemedre vetettek. És te félresöpörted, pont úgy, ahogy én is tettem séta közben a furcsaságod.
Azután az élet fújt egyet. Pont, amikor látszólag révbe értél. Mi ketten tudtuk, hogy a láthatatlan felhők a késsel együtt egyszer utolérnek, de csak sétáltunk. Nem beszéltünk a késről, sem a régi, sem az új önkényeskedőről. Magányos házra vágyom egy csendes erdő szélén, mondtad. Tudtam miről beszélsz: hogy megint a kés nyelét markolod. És tudtam, hogy mostantól nagyobb szükséged lesz rám, és a szemed ismét láthatom. És úgy hittem, végre megveszed az erdőszéli házat. Napközben a kerti fa árnyékában pihenek, de éjszaka minden betolakodót megugatok. Nyálcsorgatva, vicsorogva tartom távol a háztól és reggelente sétálunk az erdei ösvényen. Álom maradt. Az enyém. Hirtelen kiagyaltál egy elméletet. És az erdei kis ház eltűnt a látótérből. Az új célodba ölted bele az összes energiádat. Legtapintatosabban forgattam a szemem, amikor inni-enni adtál, és már rohantál is bele az új csatatér közepébe. A tiédbe. A miénkbe. Atyavilág! Látsz egyáltalán, kérdeztem magamtól döbbenten. Csak mi egy életre, zsibbasztott el a gondolat, és nem ugattam, kitartottam melletted.
A csatatéren kíméletlen vérengzés folyt. A jól teljesítőket sikeresnek mondják, bizonygattad. De engem nem érdekelt. Érted aggódtam. A kezedhez tapadt mocskot sokáig lepöckölted, mint legyet a válladról. A harctéren mindent elkövettél, hogy az komolyan vegyen. Ideig-óráig sikerült. Birodalmat hódítottál, mégsem boldogítottak a háborús csecsebecsék, a kinyíló kapuk és trófeák. Nem tettem megjegyzést az előtted kinyíló ajtókra, sem a mögötted bezáródókra. A szövetségünk tiltotta. Tűrtem, csak néha morogtam.
És egyszer mégis meglepetés következett: hátat fordítottál a csatáknak, a harcosoknak, veszteseknek, nyerteseknek, és megvetted a házat az erdő szélén. Nyugalom és csend lakott benne. Kora reggel a madarakkal keltünk és sétára indultunk. A fenyvesek sűrűjébe. A tűlevelű fák között a csend a nyugalom oly tiszta volt, hogy azt hittük a bolondját járatja velünk. Szerettünk bolondok lenni.
Az életedbe akkor léptem, amikor ki kellett vegyem a kést a kezedből, hogy ne válj gyilkossá. Melletted maradtam, amikor hibát hibára halmoztál. Nem szidtalak érte. Hibásan voltál rendben. És az elmúlt évek alatt egyre vártam, ó, nagyon vártam az erdei házra. Ujjongtam. Beköltözésünkkor megengedtem magamnak, hogy három napig megállás nélkül rohangáljak körbe az udvaron. És jöttek a reggeli séták. Olyan, mint a mai. A szúrós illat, a fenyők tömjénje.
Nehezen vettelek rá ma reggel a sétára. Kedvtelenül és erőtlenül léptél ki a házból. Kimerültél, mire idecsaltalak a kedvenc megállóhelyünkre. Leültél. Melléd ültem. A fenyőgyanta és az erdei parfüm misztériumából készült parfümjében bódultam, amikor a hűvös erdőből az alvilág nyugtalanító aromája keveredett. A halál illata. Rád néztem. A kezed a lábad meg sem tudtam mozdítani, a szíved könnyebb volt egy tollnál. Ráleheltem, és az könnyedén felemelkedett. Néztem, ahogy a fenyő ágai között eltűnik a magasba, ahogy a ház felé sétálva a hátam mögött az erdő eltűnik.
