A séta (18+)
Az esti kutyasétáltatásra készültem. Szeretek sötétedés után járni egyet. Különösen kedvelem a késő őszi újhold időszakát, amikor sötét felhők borulnak az égboltra, és köd lepte szűk utcák egyik oldaláról épphogy átlátni a másikra a kandeláberek halványan pislákoló fényénél. Szeretek ilyenkor a folyópartra lemenni a kutyákkal, s a víz széléről figyelni a sötéten hömpölygő tömeget, hallgatva az agyagos parthoz csapódó hullámokat.
Ez az este viszont nem ilyen volt. Az ég kristálytiszta, s telihold ragyogta be a város mocskos utcáit, melyeken hosszában is végig lehetett látni. A szél is kellemetlenebb ilyenkor, az űr fagyos levegőjét csapja az arcomba. Nem túl kellemes, de még elviselhető. Ám a napi rutintól én sem szeretek eltérni, na és persze a kutyák is feszültebbek, ha kimarad valami a napi mozgásból, így aznap este is nekiindultunk.
Meg kell mondjam, két, közel kilencven kilós, csupa izom rottweilert nem annyira egyszerű sétáltatni, még úgy sem, hogy néhány hetes koruktól szigorú idomításon estek át. Ráadásul én sem vagyok kis darab a magam kétszáztizennégy centijével és százötven kilójával – és ez a súly nem zsírból áll. A kutyáknak a séta mindig egyfajta jutalom volt, kicsit több szabadsággal, de mindig világító nyakörvvel, hámmal, pórázzal és szájkosárral, hisz mégiscsak állatokról, ösztönlényekről van szó, és bármi történhet.
Elindultunk, szokás szerint egyik kezemben az egyik, másikban a másik póráz, amely valójában egy-egy hosszú, a karomra tekert erős láncból állt, melyeket a derekamhoz rögzítettem a magamon viselt hámhoz. Ha valamelyik kutya megindult, csak letekerte a kezemről, s amíg utolértem, körkörös mozdulatokkal visszatekertem. Külső szemlélőnek meglehetősen furcsán hathatott mindez, de én ilyenkor úgy éreztem magam, mint valami karmester.
A folyópart ugyan csak néhány percnyi sétára van, és este már alig néhány emberrel szoktunk arrafelé találkozni – ezért is választottam ezt az időpontot –, ám a kutyáknak szükségük van a mozgásra, ezért általában a tőlünk szintén pár percre lévő erdőben kezdünk, ahol kicsit jobban szabadjára tudom őket engedni. Igaz, az erdő északra van, a folyó pedig keletre, ám így mindenki kellemesen elfárad, mire hazaérünk.
Az erdőig egy régi házakkal szegélyezett, takaros kis utcán mentünk, ahogyan szoktunk. A csendes, alig megvilágított úttest hibáira ugyan figyelni kellett, de annyiszor jártunk már erre, hogy vaksötétben is tudtam volna, hová nem szabad lépni.
Az erdőben úgy fél órát töltöttünk, ám egy teremtett lélekkel sem találkoztunk a fehér zúzottkővel felszórt sétányokon. A fák legtöbbje már lehullatta a levelét, így a telihold fényénél akkor is jól láttunk volna, ha a sétány nincs kivilágítva. Míg a kutyák élvezték, hogy rohangálhatnak és az avarban hempereghetnek, én a környezetet figyeltem; a fák sötétlő körvonalait, a kopasz ágak mögül kikacsintó csillagokat, a holdfény vetette árnyékokat. Egy „U” alakot leírva az erdőből kilépve az idevezető utcával párhuzamos, ahhoz nagyon hasonló utcácskán haladtunk tovább, melynek a végén a folyó felé fordultunk. Kedveltem ezt a régi városrészt, még talán örültem is, hogy az utóbbi pár tíz évben nem sok fejlesztés történt erre. Kevés régi dolog maradt meg mostanára, azok többségét is kuriózumként hagyták meg, vagy épp turistalátványosságként üzemelt.
Elértük a folyópartot, ahol egy kis időre megálltunk a kivilágított sétányon, hogy mindkét irányba végigtekintve megfontoljam, merre menjünk tovább. Mindkét irány meglehetősen kihaltnak tűnt a folyó szemközti partján is, ezért úgy döntöttem, balra kerülünk. Míg a kutyák ide-oda futkostak és szaglásztak, addig a folyó felszínéről visszatükröződő fényeket néztem. A halványsárgán világító lámpák kellemes kontrasztot alkottak a Hold sápadt ezüst fényével.
A sétány végén lévő hídon átmenve a túloldalra folytattuk utunkat. Közel s távol senki sem volt, aki megzavarhatott volna bennünket, így a következő közel kilométernyi távot csendes elmélyülésben tettük meg. Úgy terveztem, hogy a művelődési háznál lévő hídon fordulunk vissza, ahonnan már csak két tömbnyire meg egy utcahossznyira lakom. A művelődési házhoz közeledve, attól úgy száz méternyire már éreztem, hogy az eddigi nyugodt sétánkat némi izgalom fűszerezi meg.
Az épületből fiatalok egy csoportját láttam kijönni. Viselkedésükből rögtön tudtam, hogy balhés, felelőtlen társaság, mi több, a kutyák is megérezték. Ezt abból tudtam, hogy megálltak, mereven a fiatalok felé néztek és morogtak. Megnyugtattam őket, majd elindultunk a tőlünk úgy ötven méterre lévő híd irányába. Reméltem, hogy másfelé mennek, de a kis csapat kísértette a sorsot, és felénk indultak. Persze az is lehet, hogy ebbe az irányba volt dolguk, vagy arra laktak. Alig tettünk meg néhány lépést, durranás ütötte meg a fülünket, amelyet rögtön lánysikolyok majd harsány röhögés követett. Mindkét kutya felvakkantott. Megcsóváltam a fejem, még az is megfordult bennem, hogy visszafordulunk, és az útközben elhagyott hídon térünk haza, de végül vártam egy kicsit, hátha a csapat a hídon kel át, így mi tőlük lemaradva folytathatjuk utunkat. Újabb durranás jelezte, hogy a csapat jól érzi magát. Viszont azt hiszem, a folyóparton álló modern családi házak lakói kevésbé értékelték a petárdázást. No meg a kutyáknak sem tetszett, mindkettő folyamatosan morgott. Most már kíváncsi voltam, mi sül ki ebből.
A lányok sietős léptekkel közeledtek felénk, lehagyták a fiúkat, akiknek még oda is szóltak, hogy nem kellene durrogtatniuk, mert nem biztos, hogy a kutyák jó néven veszik. Ezt értékeltem, és illendően köszöntöttem őket. Meglepődtem, mert elnézést kértek tőlem a fiúk miatt. Mondtam nekik, hogy nincs probléma, nem történt semmi... még. Némileg lódítva hozzátettem, hogy egyébként szingli vagyok, ha megunnák a srácokat. Kedves mosolyomtól viszont az arcukra fagyott a mosoly, és sietősen távoztak. Azért az egyik még utánam szólt, és kérte, hogy vigyázzak. Nem igazán értettem, miért kellene. Vigyázzon magára a fiú brancs, amelynek közepéből egy kisebb tűzijáték indult meg az ég felé, majd egy közepes pukit hallatva enerváltan felvillant és elhalványult. Én vigyázzak, amikor ezek még egy rendes tűzijátékot sem tudnak fellőni? Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a társaság errefelé tart, úgy döntöttem, tartom az eredeti irányt.
A hídnál találkoztunk. A kutyák ugyan morogva, de fegyelmezetten mentek mellettem rövid pórázon a már jól ismert útvonalon. Igyekeztem a srácokról tudomást sem venni, és a kutyákra figyelve elindulni a kis hídon. Ám vannak emberek, akik képtelenek felismerni egy adott helyzetet, és egyúttal kísértik a sorsukat is. Hallottam, hogy jönnek mögöttünk, reméltem, ez nem azt jelenti, hogy utánunk. A kutyák gyors tempót diktáltak, én azonban könnyedén felvettem a ritmust, a társaság viszont kissé lemaradt. Közvetlen mögöttem durrant el egy újabb petárda. Akár véletlennek is gondolhattam volna, de biztos voltam benne, hogy nem az. Időnként komolyan nem értem az embereket. Tömegben biztosan nagyon bátrak, időnként nagyon hülyék is, na de ahhoz mekkora orbitális fasznak kell lenni, hogy egy két ekkora kutyát sétáltató nagydarab emberbe kössenek bele?
Megálltam, hisz a kutyák is megdermedtek egy pillanatra, majd éktelen ugatásba kezdtek. Mögöttünk röhögés hallatszott. A láncokat elengedve lehajoltam a kutyákhoz, hogy megnyugtassam őket. Megpaskoltam az oldalukat, és kiadtam a parancsot a továbbindulásra. Alig egyenesedtem fel, újabb petárda robbant, ezúttal a balomon álló szuka mellett, ami azonnal megugrott, és vicsorogva hátrafordult. A hasonlóképp viselkedő kant félkörben vezetve én is visszafordultam a brancs felé.
– Komolyan srácok? Tényleg ennyi eszetek van? Mire számítotok?
Értelmes válasz persze nem jött, csak renyhe röhögcsélés. Aztán a hátsó sorból egy tűzijáték lőtt ki. Komolyan be kellett támasztanom, hogy a sivító hang irányába meginduló kutyákat visszafogjam. Küszködésem láttán újabb röhögés. Vettem egy nagy levegőt, és arra gondoltam, megéri-e, vagy hagyjam a francba, parancsoljak rá a kutyákra és induljunk haza? Ám a felém repülő újabb petárda helyettem is eldöntötte a kérdést. Nem volt ideje talajt fogni, lábfejjel küldtem gyors tempóban vissza a feladókhoz. Riadtan, kiabálva ugrottak szét, ahogy térdmagasságban felrobbant. Kihasználva pillanatnyi zavarukat rácsaptam a kutyák szájkosarán és hámján lévő gyorskioldókra. Egy szót sem kellett szóljak, a kutyák tudták, mit akarok, és szempillantás alatt tették meg azt a néhány méter távolságot. Két oldalról fogták a nyolc srácot, és ha valamelyikük távozni szeretett volna, azt visszatessékelték. Már láttam a szemükben az ijedtséget. Közelebb léptem, közvetlen a köröző kutyák képzeletbeli vonala elé.
– Nos? – kezdtem. – Van még kedvetek szórakozni mások kárára?
Bizonytalan hümmögés volt a válasz. Gondoltam, hogy beszariak, még egy nagypofájú „vezér” sem akad köztük.
– Tisztelettel javasolnám, hogy menjetek a dolgotokra, vagy ahová indultatok!
– Különben mi lesz?
Na nézd csak! Mégis van egy tökös legény a társaságban – gondoltam, és ránéztem az előlépő, magas, de vékony testalkatú fiatalemberre.
– Mit szeretnél, mi legyen? – kérdeztem vissza.
– Hát ez!
Petárda sercent a gyufásdobozon. Az idő lelassult, mélyet lélegeztem, bal kezem mutatóujjával fényrúnákat hasítottam a valóságba, miközben mély torokhangon elfeledett szavakat kántáltam. Az idő újra normál ütemben haladt. A meggyújtott petárdát fogó srác tekintetén láttam, nem értette, miért nem tud mozogni. A többiek arcára is kiült a rémület, amikor rájöttek, ők sem tudnak megmozdulni. A vezéren láttam a következő néhány másodpercben, hogy felfogta. Aztán szétrobbant a bal kézfeje.
– Anyukátok nem mondta, hogy csak azzal játsszatok, ami veletek egyidős? – kérdeztem fejcsóválva, miközben leemeltem a kalapom, s alóla vállamra, hátamra hullott hosszú, hollófekete hajam. – Tudjátok, sosem tudhatjátok, mit tud az, akibe beleköttök – folytattam. – Ezért jobb lenne inkább, ha senkibe sem kötnétek bele. Ám itt már sajnos nincs mit tenni. Utolsó szavak? – Vártam néhány másodpercet. – Ó, ne haragudjatok! Elfelejtettem, hogy beszélni sem tudtok. Egy pillanat!
Az idő ismét lelassult, néhány fényrúna, néhány ősi szó, majd vissza a normál időbe.
A vezér ordítása hallatszott fel először. A balról mellette álló, kisportolt alkatú srác szólalt meg.
– Mit jelentsen az, hogy utolsó szavak?
– Hogy ez az őrült mindannyiunkat kinyír! – jött egy vékonyka hang hátulról.
– De mi nem akartunk rosszat! – mondta remegő, elcsukló hangon a vezértől jobbra álló gyerek.
Ismét vártam néhány másodpercet, a jeges szél belekapott a hajamba, már éreztem a kozmosz sötét energiáit.
– Akkor a petárdák teljesen véletlenül durrantak a közvetlen közelünkben? – érdeklődtem.
– Jaja, nem volt szándékos – mondták kórusban.
– Ezt csak azért mondjátok, mert be vagytok szarva.
– Nem, nem! – tiltakoztak. – Tényleg csak véletlen volt, hogy oda estek...
– Szóval annyira bénák vagytok, hogy még célozni sem tudtok – állapítottam meg.
Kínos csend.
– Ez sem vet jó fényt rátok. Ha már ilyen szarokat dobálgattok idegenek háta mögé, legalább legyen bennetek annyi becsület, hogy elismeritek. Hah! Becsület! Hová is gondolok!
– Jó, de komolyan nem akartuk bántani, csak kíváncsiak voltunk... a kutyák miatt. – Hallottam valahonnan középről.
– Nocsak, ez érdekes! Szóval kísérleti patkánynak néztetek? Srácok! Ez a magyarázkodás egyre szánalmasabb. Eddig sem gondoltam, hogy IQ-bajnokok vagytok, de tényleg ilyen mély szellemi szinten van manapság a fiatal generáció? Kíváncsiságból ilyen kutyákra dobáltok petárdákat? Mégis mi a kurva isten redvás faszára számítottatok?
Feltörő röhögésem mélyről, őszintén jött. A kutyák velem vonyítottak. Olyan hirtelen hagytuk egyszerre abba, hogy a beállt csendben hallani lehetett a banda ijedt lélegzetvételét.
– Már önmagában a tiszteletlenségetek miatt is jogomban áll titeket a Túlvilágra küldeni – mondtam higgadtan.
– Miért? Maga valami bíró, vagy mi? – szólt a többieknél egy fejjel magasabb srác.
– Seriff, rendőr, ügyvéd, ügyész, bíró és ítélet-végrehajtó is egy személyben, ha úgy tetszik – köptem oda. Egyre jobban irritált a tudatlanságuk.
– De keresni fognak bennünket... A szüleink... A rendőrség... – hallottam egy reménykedő hangot.
Az idő ismét lelassult. Újabb fényrúnák a valóság szövetén, újabb szentségtelen szavak. Vissza a normál időbe.
– És mondd csak, pontosan hol is keresnek majd benneteket? Nézzetek körbe! – utasítottam őket jobbommal egy félkört leírva.
Halványan elmosolyodtam, amint láttam az arcukon a felismerést. Bár a környezet tökéletesen megegyezett azzal a hellyel, ahol egymásba botlottunk, már a legközelebbi tárgyak körvonala is csak homályos remegés volt. Ezzel szemben az alattunk hömpölygő folyó telihold fényében megcsillanó hullámai nem csak a szem számára tűntek borotvaélesnek.
– Lényegében már halottak vagytok – közöltem velük érzelemmentesen.
– Mindezt csak néhány ártatlan petárda miatt? – Érkezett a kérdés valahonnan hátulról.
– Kérdezd meg a haverod, mennyire ártatlan az a petárda! – mutattam a „vezér” lerobbant kézfejére. De ha esetleg te is meg szeretnéd tapasztalni egy ilyen ártatlan petárda hatását, ám legyen! Te ott! – mutattam rá egy kalácsképű gyerekre. – Húzd le a gyatyáját annak a bátor legénynek, és dugj fel a seggébe egy meggyújtott petárdát!
A kalácsképű megmozdult, bár láttam rajta, hogy erőlködik, ahogy mégis inkább mozdulatlan maradna. A kérdező visítva sikoltozott, akár egy lány, ám nem kerülhette el immár általam kijelölt sorsát. A meggyújtott petárda problémamentesen csusszant be az ánuszán keresztül, majd számára talán a leghosszabb másodperc után egy halk, fojtott durranással felrobbant. Szarral keveredett vér kezdett belőle szivárogni, miután izmai elernyedtek, és hagytam, hogy az aszfaltra rogyjon.
– Na milyen érzés kísérletezőből kísérleti alannyá válni? – kérdeztem.
A társaságból többen sírni kezdtek.
– Ó, ne aggódjatok! A ti történetetek másképp ér véget. Barghest, Shuck, lábhoz!
A kutyák rögtön engedelmeskedtek, és a mellettem megszokott helyükre ültek.
– Most teszek róla, hogy ne fájjon annyira a kezed. – Léptem oda a vezérhez, majd egy mozdulattal vállból leszakítottam a karját. A kifröccsenő vér beterítette a mellette álló kisportolt srácot. Kirúgtam a lábát, majd a letépett kezét félbe hajtva addig vertem a könyökével a képét, míg csak egy vörös pépes massza maradt belőle. Néhány körkörös mozdulatot tettem, és a folyóba hajítottam a végtagot. Az addig nyugodtan hömpölygő víz kissé felkorbácsolódott, és ahol a kéz belecsobbant, egy örvény alakult ki. Egy laza mozdulattal a testet is beledobtam. A hullámtaréjok borotvaéles pengéi gyakorlatilag ledarálták.
Ezután a csurom vér kisportolt srácot a lábainál felkapva hosszában kettétéptem, majd a darabokat szintén az örvénybe hajítottam.
Feltűnt, hogy a többiek ijedtükben összehugyozták magukat.
– Mi a probléma srácok? Nem bírja a pelus? – kacagtam fel.
Egy újabb fiatalhoz léptem oda, akinek csak simán letéptem a fejét. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy játsszak-e Hamletet, de úgy gondoltam, úgysem értenék, ezért vállat vonva a vállam fölött ezt is az örvénybe dobtam, majd ment utána a test is.
A következőnek a szívét téptem ki a mellkasán keresztül. Ezt mindig is ki akartam próbálni. Kettétépni már kicsit nehezebb volt, de így legalább mindkét kutya kaphatott belőle.
Az újabb áldozatom előtt állva azon gondolkodtam, számára milyen kivégzés lenne megfelelő. Aztán eszembe jutott egy régi kedvenc videojátékom, és mögé léptem. Nagyjából középtájon szakítottam át a hátán a bőrt, hogy megfoghassam a gerincét. Kíváncsi voltam, tényleg kijön-e egyben, a koponyával együtt, de amikor rántottam rajta egyet, szinte csak azt a néhány csigolyát sikerült kitépni, amit fogtam. A srác azonnal az aszfaltra esett, azonban még élt. Gondoltam, gyorsan véget vetek a szenvedésének, így a gerincdarab örvénybe dobása után a testét is beledobtam. Eddig még nem hallottam ilyen sikolyokat.
Még kettő maradt. Ránéztem a kutyákra, majd közéjük léptem.
– Legyen nektek is egy jó estétek! – szóltam. – Válasszatok, a tiétek.
Láttam, hogy a két kutya összenézett, majd egyszerre megindulva előbb az egyik, majd a másik srácot marcangolták szét közösen.
– Ahogy gondoljátok, nekem így is jó – mondtam.
Csont csattant csonthoz, amelyhez különös harmóniaként csatlakozott a speciális szájkosarak fémes csengése. Ha a kutyák brutális harapási erőssége nem lett volna elég, a szájkosárba épített kardfogú tigris ihlette fémfogak utócsapása biztosan meggyőző erővel bírt.
Alig néhány perc alatt vált a két delikvens véres masszává. Ám, hogy ne érje szó a ház elejét, néhány ujjmozdulattal a rend kedvéért az ő maradványaikat is az örvénybe küldtem, amely hamarosan bezárult, és kisimult a folyó felszíne.
Ismét fényrúnákat hasítottam a valóság szövetébe, és dörgő torokhangon kántáltam istentelen szavakat.
Ahol még az előbb a srácok álltak, pokolian forró tűzcsóvák csaptak fel, majd a lángok között kékes fénnyel megjelentek a lelkeik. Tudtam, mindvégig ott voltak, mindent láttak és éreztek.
– Nos, fiatalok – intéztem hozzájuk szavaim –, megtanultátok-e, hogy nem viselkedünk bunkó, tiszteletlen módon másokkal? Főleg nem idegenekkel.
– Meg! Megtanultuk! – rebegték erőtlenül.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos – válaszoltam.
– Uram! Kérem! Megtanultuk! Könyörgöm! Bocsánatot kérünk!
Megcsóváltam a fejem.
– Könyörögsz? Bocsánatot kérsz? Behúzott farokkal, nyüszítve hátrálsz? Reménytelenek vagytok! Nem csodálom, hogy az idősebb generációk is magatehetetlen korcsoknak tartanak benneteket. De mit is várhatnék egy ilyenné vált világban, ahol már az sem érdekli a korotok-bélieket, hogy a pucér nő, akire öt másodperc alatt épp kiveritek a renyhe pöcsötöket, valódi-e, vagy épp valami mesterséges intelligencia generálta. Nem is tudom, mi a fasznak erőlködöm folyton, hogy valami értelmet verjek a fajtátokba – legyintettem.
Az idő lelassult, mélyet lélegeztem, bal kezem mutatóujjával fényrúnákat hasítottam a valóságba, miközben mély torokhangon elfeledett szavakat kántáltam. Az idő újra normál ütemben haladt.
A srácok ott álltak sértetlenül, ahol az egész cécó elkezdődött. A remegő szélű környezet ismét a szokásos, valóságos képét mutatta. Mielőtt a meggyújtott petárda tényleg levitte volna a vezér bal kézfejét, kikaptam onnan és a folyóba dobtam. Úgy néz ki, már én is egy kicsit későn, mert közvetlen a víz felszíne fölött robbant fel. Ettől a brancs magához tért.
– Mi a geci volt ez? – kérdezte egyikük.
– Egy lecke. De, mint már oly sokan, ti sem tanultátok meg – közöltem.
Csend telepedett körénk.
– Srácok, asszem jobb lesz, ha megyünk. A lányok már biztosan messzi járnak – mondta a vezér.
– Hát, a magam részéről további jó estét kívánok nektek! – mondtam, s kalapom feléjük emelve a fejembe nyomtam. Most nem foglalkoztam azzal, hogy begyűrjem alá a hajam.
Visszaléptem a kutyákhoz, helyükre csattintottam a preparált szájkosarakat, visszacsatoltam a pórázokat, majd egy félkörben megfordulva hazaindultam a sportpálya melletti kerékpárúton. Nem kellett visszanéznem ahhoz, hogy tudjam, a társaság bizonytalanul lépdelt tovább arra, amerről mi jöttünk. A túloldalra pillantva láttam, hogy a lányok az egyik sétány melletti padon várták őket.
Az est további részében nyugodt sétánk volt, már senkivel sem találkoztunk hazáig. Bevittem a kutyákat a fűtött melléképületbe, leszereltem róluk is, meg magamról is a kutyasétáltató felszerelést, betereltem őket a kennelbe, ellenőriztem, hogy van-e elég friss vizük, mindkettőt megsimogattam és jó éjszakát kívántam nekik, majd mindent leoltva és bezárva a házhoz sétáltam.
– Szia drágám! – köszöntem, miközben betettem magam mögött a bejárati ajtót. – Megjöttünk.
– Hosszúra nyúlt?
– A sétára gondolsz?
– Nem is a pöcörődre!
– Ejj, Luca, ez nem volt ferr!
– Sámson, édesem! Már vagy milliószor elmondtam, hogy nem szeretem, ha a nevemmel viccelődsz. Egyikkel sem.
– Pedig nekem igazán bejön a Belzebubus! – kacsintottam rá.
Hosszú, szőke haját hátravetve nevetett fel, majd rám villantotta jégkék szemét, miközben vörös ajkai papírvékony mosolyra húzódtak. Kigombolta kerek mellén feszülő fehér blúzát, mely alól igazán izgató halvány rózsaszín csipke fehérnemű villant ki.
A tartóra tettem a kalapom, majd levettem a bélelt hosszú bőrkabátom, letekertem nyakamból a sálat, végül a magas szárú acélbetétes bakancsomtól is megszabadultam. A mai séta ezzel hivatalosan is véget ért.
