Végítélet
Galaxisok közötti zörejek,
mint elfolyó idő csörgedeznek,
a végtelen űr sötétlő falán,
elátkozott útjuk csupa magány.
Élesen koppanva érnek földet,
felemésztik a borostyán zöldet,
szikrává lobbantanak színeket,
rémületbe fagyasztva szíveket.
Nyomukban holttá fagy növény és föld,
szilánkos sikolyuk mindent betölt,
reped a jég, szakad az ég rojtja,
remeg viaszos halottak csontja.
Elátkozott hajnal már nem jön el,
mindent szénsötét hideg éj ölel,
térdre hull mind, ki még megteheti,
utolsó kenetét felveheti.
