Dióhéjban

Szépirodalom / Novellák (32 katt) Tumicz Krisztina
  2025.01.31.

A kandeláber oszlopának dőlve cigizem. Lábam keresztbe. Hűvös van, én mégis izzadok. Lehúzom a dzsekim cipzárját. Az úton a luxusautók csendesen gurulnak el mellettem. Unottan nézem őket. A sofőrök gyanúsan méregetnek, pedig minden bűnöm annyi, hogy várok rád – úgysincs más tervem erre az estére.

Megdörren az ég. Úgy tűnik, eső lesz. Mire egy fekete limuzin érkezik, teljesen megfeledkezem az utcán csordogáló luxusautókról, a gyanakvó sofőrökről, az időről, csak cigizem. Olyan régóta támaszkodom az oszlopnak, hogy elzsibbadt a karom. Hát ellököm magam, és behajlítom párszor a könyököm.

Ameddig a karom vérkeringésének helyreállításával foglalkozom, a limuzin kereke lassul, majd megáll a szemközti hotel bejárata előtt. Fellesek. A manhattani New Yorker hotel feliratának izzói égetik a szemem. Beleslukkolok még egyet a cigibe, a kifújt füstön át nézem a tizenkettedik emeleti szobánk sötét ablakait.

Leóval rövid ideig laktunk itt. Nekem teljes volt vele az életem. De ő szégyellte. Arra vágyott, hogy valódi nő legyen. Hogyha kell, műtét árán is. És én ezt nem tudtam kiűzni a fejéből.

Kinyílik a limuzin hátsó ajtaja. A kiszálló magas, festett hajú szőke nőre vártam, az új Leóra. Tűsarkúja a bejárat felé kopog. Egy másodperccel később belemosolyog a kaputelefon feletti kamerába, és becsönget. Az utcai lámpafényben megcsodálom a kinyíló kovácsoltvas ajtót. Lehunyom a szemem. Hallom ahogy bezárul. Nem is hallom, inkább emlékszem a kattanására.

Kifújom a füstöt, elpöccintem az égő cigit, és a szemembe húzom a kalapom. Hadd lássam, szoktál-e arra az éjszakára gondolni, kíváncsisággal a bejáratához futok – két ostoba férfi első éjszakájára.

Időközben elered az eső. A hotelhez futva azt feltételezem, hogy mostanra a recepciós megkérdezte Leótól, hogy maga ugye Leó a 1212-ből? És Leó mosolyogni próbált. Mire ezt lejátszom gondolatban, átérek az országúton a limuzin elé, fényszórója elvakít. Megtorpanok. A limuzin indexel, és elhajt az orrom előtt. Kipufogó füstje gőzölög az úton.

Újabb pár lépés után megnyomom a kapucsengőt, majd, mint a jó gyerek, belenézek a kamerába, és eddig a farzsebemben hurcolt mágnest elhúzom a képernyő előtt. Háttal a bejárati kapuhoz simulok. Egyik kezemben a mágnessel, a másikban egy kloroformos zsebkendővel, a fejemet lehajtom. Egy percig csend van. Várok. Nyílik a vasajtó. A recepciós kilép, hangja bosszús: ki az, visszhangzik a levegőbe. Sebesen szembe fordulok vele, és az arcába nyomom a markomban szorongatott zsebkendőt. Körbenézek, hogy valaki észrevett-e, majd az elkábult testét bevonszolom a recepciós pult mögé.

A pulton áll a monitor. A kijelzőn az emeleti folyosókat nézem. A tizenkettedik emeleté ismerős. A futószőnyegről, a fali képekről azonnal Leóra gondolok: mintha időtlen idők óta hiányozna. A lift ajtaja kinyílik. Kilép. A kamera felé fordítja a fejét.

– Arcod a régi, tudasd velem, emlékszel-e még arra az éjszakára – suttogom. De erre nem felel, csak a szoba felé sétál. A szomszéd szoba ajtaja kinyílik. Jerry kilép. Mosolyog. Semmi vész, öntök lelkierőt magamba. De Jerry megszólítja. Mit óhajtasz, olvasom le Leó szájáról a szavakat. Az arcom grimaszba rándul.

Kiveszem a fiókból 1212-es szoba tartalék mágneskártyáját. Zsebre csapom, és a lifthez loholok. Őrjítő mire leér a földszintre és felvisz a tizenkettedikre. Kilépek. A folyosó üres. A 1212-es ajtó előtt megtorpanok. Megérintem a lapját. Legszívesebben betörném, de ökölbe szorítom kezem visszahúzom az ajtótól. Hagyd békén, fogalmazódik meg bennem, és csak állok előtte, mint akit józansággal nyakon öntöttek. Egy percig még tétovázok, azután belenézek az ajtó kitekintőjébe. Leó éppen ledobja a kabátot, a tűsarkút, a blúzt, és egy pohár vörösborral a kezében a kanapéra huppan. Tekintetem a tévére téved, azon az éjszakán készült felvételt látom. Bárcsak tudnám, Leó mire gondol! De töprengés helyett a felvételre tapad a tekintetem. Nekem így szebb voltál, mondom az ajtónak.

Leó feláll. Az üres poharat az üvegasztalra teszi. Kihúzza a pendrájvot az USB csatlakozóból. A film megszakad. Két szerelmes férfi arca pedig beleég az agyamba. Leó a konyhapulthoz megy, és rálép a kuka fedelét nyitó pedálra. Becsukom a szemem. Nem bírom nézni, ahogy az életem filmje a szemétbe hullik.

Hátratolom magam az ajtólaptól. Lemerült vagyok, mint a telefonod Leó, amin annyiszor hiába hívtalak. Ezen a hasonlaton felnevetek, de nem tudom, mi olyan vicces. A sapkám széléhez emelem a kezem, és felpöccintem. Visszafutok a lifthez. Belépek. Az ajtó hangtávolságán kívül, és magamon kívül felkiáltok – hangom a kivert kutyáéhoz hasonlít, körbeütögeti a liftet. Utána síri csend. Megnyomom a földszintet jelző gombot. A lift ajtaja bezárul előttem, összerogyok a sarkában és sírok. A lift leér a földszintre. Föltápászkodom. Az arcomon folyik a könnyem. Letörlöm. Kilépve a pulton fekvő recepcióshoz megyek. A mágneskártyát visszateszem a fiókba, és még egyszer a képernyőre nézek: Jerry a 1212-es lakás ajtaján kopog, az ajtó kinyílik, majd belép. A recepciós mocorog. Finoman hátba veregetem. Megyek már, mondom. De még kába, nem hallja. Visszatolom a fiókot, és távozom.

Lassan távolodom a hoteltól a kandeláber oszlopig. Kotorászom a zsebemben cigiért meg az öngyújtóért. Rágyújtok, és az oszlopnak dőlök. Esik az eső. Nézem a hotelt. Tudom, hogy most látom utoljára. Megint feltűnik az utca végén egy limuzin. Megáll a hotel előtt. Kinyílik a vasajtó. Kilép a recepciós, és a kocsi felett felém les. A limuzinból kilép egy szőke nő. A recepciós mosolyogva bekíséri. A vasajtó becsukódik. Tovább szívom a cigit, miközben időnként elhúz előttem egy autó.

Előző oldal Tumicz Krisztina