Origami szerelem
Beleborzongtam Léa napbarnított mellének látványába. A formás domborulat apró, lehengerlő árnyékot vetett a felkelő nap fényében.
– Hé, tengerész! – szólalt meg Léa széles mosollyal. – A szemem idefent van.
Megcsókoltam, majd elmerültem csokoládé színű tekintetében.
– Szeretlek.
– Én is téged. – Ismét megcsókolt, közben keze érzékeny területre tévedt. A várt hatás nem maradt el. – Már nincs időnk fogat mosni, úgyhogy kapsz egy rágót. Tudod, csak a filmekben nem fulladnak meg egymás leheletétől korán reggel.
Elővett a fiókból egy rágót, és a számba nyomta, majd ő is bekapott egyet.
– Nem időzhetünk sokáig az ágyban – mondtam határozottan, hogy véghez vigyem a tervem minden pontját. – Hamarosan nyit az Eiffel-torony.
Nevetséges, hogy valaki Párizsban lakik, és nem látogatja meg az Eiffel-tornyot, vagy nem csónakázik a Szajnán. Pontosan ugyanolyan rémes, minthogy a New yorkiak nem nézik meg a szabadságszobrukat.
– Nem rohan az sehová – súgta Léa epres lehelettel, és amikor megharapta a fülcimpámat, már nem tudtam gátat szabni a vágyaimnak.
Így nem néztük meg Párizs leghíresebb nevezetességét. A szajnai csónakázást a zuhannyal helyettesítettük, mialatt a csobogó víz alatt újráztunk. A meleg víz elfogyott, mire végeztünk, és nevetve ugrottunk ki a kabinból. Összeölelkeztünk, miközben a térdünk remegett hidegtől és az elmúlt percektől. Éreztem Léa libabőrös, de selymes bőrét a tenyerem alatt, és legszívesebben ismét magamévá tettem volna.
Felöltöztünk, azután lelifteztünk a földszintre. Idegesítő nyikorgás kísért minket az előtéren át, míg bele nem fulladt az utca zajába.
Leintettünk egy taxit, és az étterembe vitettük magunkat. Az asztalfoglalásunk fél egyre szólt, tökéletes kilátással a Szajnára. Erről a főpincérnek odacsúsztatott borravalóval gondoskodtam.
– Ez Párizs egyik legdrágább étterme, édesem – súgta Léa, ahogy közelebb hajolt. – Átmehetünk máshová is. Nekem akár egy meki is megfelel.
Lepillantottam az asztal mellé, majd azt mondtam:
– Ez különleges alkalom. Kérlek!
Bólintott, azt követően elmerült az étlapban. Őzsültet választott vörösborral, aminek mámorító illata volt, amikor kihozták. Koccintottunk ránk, majd nekiláttunk. Beszélgettünk, mintha semmi sem változna. Viccelődött, mosolygott, és nem tudtam levenni a tekintetemet a szája szegletében fészkelő nevetőráncról. Átfutott az agyamon, hogy ismét megkérem a kezét, de a jelenlegi helyzetben alattomos húzás lett volna. Amúgy is csak remélhettem, hogy nem kosaraz ki ismét a „még nem értem meg a házasságra” kifogással. Ezért csak gyönyörködtem benne, miközben ő olyan édesen húzta fel a szemöldökét beszéd közben, amiért mindig megvesztem.
Az ebédet pezsgővel zártuk, és ezzel csaknem kiürítettem cseppet sem feneketlen bankszámlámat.
Kéz a kézben andalogtunk felfelé az utcán, és már láttam Monsieur Morin bódéját. A nyomtatott sajtó haldoklott, de az öreg még kitartott.
– Csodás volt az ebéd – kezdte Léa. Lágy hangjába ugyan belevegyült a nyikorgás, de nem tudta beszennyezni azt. – Mi jön most? Kapok egy szál rózsát Madame Thomas virágüzletéből?
Feltűnt neki, hogy az első randevúnk útján haladunk. Piszkálódott a tőle megszokott, imádni való módon, de fel sem vettem a dolgot. Közelében sem járt annak, amit terveztem.
– Dehogy! – hárítottam. – Az olyan elcsépelt lenne!
Megálltunk az újságos bódé előtt. Az öreg foghíjas, ám sokat sejtető mosolyt villantott ránk. Belekezdett az előre megbeszélt párbeszédbe:
– Nocsak, kiket látok! Csak nem az a szerelmes pár, akik az én bódém előtt váltották első csókjukat?
Léa elpirult, és ettől előbukkantak apró szeplői a pisze orrán.
– Jó napot, Monsieur Morin – vágott bele Léa. – Hogy van ma?
– Csodásan, Mademoiselle, mint mindig. És ön?
– Remekül, köszönöm! Kicsit fázom.
Biccentettem az öregnek, hogy jöhet a begyakorolt strófánk.
– Nos, fiatalember, készen áll?
– Készen? Mire? – tettem az értetlent, mialatt Léa felhúzott szemöldökkel méregetett. Már tudta, hogy készülök valamire.
– Hogy ismét meghódítsa szíve hölgyét! – folytatta az újságos, majd Léára sandított. – Tudja, sokan adnának a kedvesüknek virágot. Madame Thomast boldoggá tenné, de kérdem én, akkor velem mi lesz?! Miből tartom el a nejemet, a gyerekeket és az unokákat?! – Ezt a részt improvizálta, és szerintem túllőtt a célon. – De szerencsére ez a férfi más utat választott.
– Igazán? – Léa leengedte egyik szemöldökét, a másikat kérdőn fent hagyta, de belement a játékba. – És milyen utat választott a férfiak eme csodás példánya?
– Kedvesem, bárki oda tudna menni a virágárushoz, hogy vegyen egy rózsát, vagy tízet, vagy akár százat, de nem, ez a fiatalember nem. Ő meg akarja mutatni, milyen fontos neki a szíve hölgye.
Monsieur Morin rám pillantott. Bólintottam, mire előkerült a pult alól egy vörös rózsacsokor. Átvettem, majd Léára mosolyogtam, és átnyújtottam. Figyeltem, ahogy szemügyre veszi mind a negyvennégy origami rózsát, amelyek zöld kreppbe csomagolt, papírból hajtogatott levelekkel díszített pálcákon foglaltak helyet. Minden virág egy-egy hónapot jelképezett, amelyet együtt töltöttünk.
Léa szóhoz sem jutott, csak résnyire nyitott szájjal bámulta a csokrot, és szinte láttam a fogaskerekeket a fejében, ahogy helyükre kattannak. Kezdte megérteni, hogy többszörös, papír által ejtett vágást szenvedtem el, ezért ékesítette tizenegy sebtapasz kilenc ujjamat is. De minden csepp vér megérte a mosolyát.
– Mindet te hajtogattad? – kérdezte, és úgy tett, mintha megszagolná őket.
– Természetesen – biccentettem, és ezer wattos mosolyt villantottam. – Köszönjük, Monsieur Morin!
Elsétáltunk Madam Thomas előtt, aki épp a termoszát szorongatta. Széles mosollyal integetett nekünk. Törzsvendége voltam, így szerencsére megbocsátotta, hogy ezúttal rendhagyó módon az újságostól szerzek virágokat.
Léa egész úton a csokrot nézegette, és folyamatosan mosolygott. Értékelte a hajtogatásba fektetett munkámat, és viccet csinált a közben szerzett harci sérülésekből. Csak a nyomunkban loholó, nyikorgó utazóbőrönd ne tette volna tönkre a hangulatot.
Bepakoltunk egy taxiba, és a reptérre vitettük magunkat. Egy óra volt hátra a New Yorkba tartó járat indulásáig. Sóhajtottam, majd Léához fordultam. Arra gondoltam, eldobom a gerincemet, azután sírva omlok a lába elé, és könyörgök, hogy maradjon velem. Csak azért nem tettem meg, mert tudtam, mennyire sokat jelent neki a főiskola. Erről álmodott egész életében, és ezt nem vehettem el tőle.
– Nos, akkor eljött az idő – mondtam erőtlenül.
– Úgy tűnik – sóhajtotta.
– Figyelj, igazából be is válhat ez a távkapcs dolog, nem gondolod?
Sápadt remény ébredt bennem, hátha mi leszünk a kivétel, akiket nem tesznek tönkre a kilométerek.
– Nem, nem fog működni – felelte komoran Léa, mert ő nem áltatta magát.
Ennyi volt, vége. A közös emlékek még élénken éltek az elmémben, de tudtam, hogy idővel megfakulnak. Meddig tart elfelejtenie engem? Még el sem ment, de máris hiányzott.
A hangosbemondó megkérte az utasokat, hogy gyülekezzenek a New Yorkba induló gép beszállófolyosójánál. A tömeg körülölelt bennünket, akár egy folyó. Néha súrolta valaki a testemet, mégis magányosabbnak éreztem magam, mint valaha.
– Akkor most… – kezdtem.
– Tudod, arra gondoltam, hogy nem fog működni ez a távkapcsolat dolog – vágott közbe, mire a gyomrom összeugrott. Felkészültem az elemi erejű csapásra, és hogy már most szakítani fog velem. – Mi lenne, ha inkább te is jönnél?
Teljesen lefagytam, miután előhúzott a zsebéből egy másik repülőjegyet. Forgatókönyvek százai peregtek le a szemem előtt a happy enddel, majd belém hasított a keserű valóság a munkám képében. Nem hagyhattam ott a családi vállalkozást. Apám megbetegedett, ezért szüksége volt rám. És ezt Léa is tudta.
– Ha a főnököd miatt aggódsz – folytatta –, megkérdeztem. Apád nem értette, miért nem beszéltél vele erről. Fájt neki, hogy a boldogságod elé helyezted őt. Azt üzeni, egy szülő sosem kérne ilyet a gyerekétől, ezért megvette neked ezt a jegyet. Ráadásul kitalált egy nagyszerű köztes utat is, hogy mi is boldogok legyünk, és eleget tehess gyermeki kötelességednek: bevezette a home office-t.
Teljesen megdöbbentem, mert apám nem szerette az otthonról végzett munkát. Szerinte elpuhítja a dolgozókat. Nyilván sokat változtatott a felfogásán, hogy boldognak akar látni minket.
– Megígérte, mire legközelebb hazajössz, már teljesen jól lesz – folytatta Léa, és sürgetett: – Nos, mit mondasz? Velem tartasz?
Először köpni-nyelni nem tudtam, de utána természetesen azt kiáltottam, hogy igen!
Egymás nyakába ugrottunk, mire tapsolni kezdtek a körülöttünk állók.
– Szerintem ezek azt hiszik, hogy nősülni fogsz – súgta Léa. – Van nálad gyűrű? Mert most bármire igent mondanék!
