117 km
20241230
Súlyos köd kavargott az úton, és hiába szólt a zene, egyre álmosabb lettem. A tempomatot 110 km/h-ra állítottam be, ha utolértem valakit, megelőztem, aztán hagytam, hogy visszalassuljon az autó. Már besötétedett, az amúgy sem túl izgalmas autópályán éjjel meg különösen nincs sok látni való. Felhangosítottam a zenét, dallamos synthwave dübörgött a kocsiban, reméltem, hogy kicsit felvillanyoz. Lehúztam az egyik hátsó ablakot is, betört a mínusz két fokos levegő, ami némileg felfrissített.
Elég kevés autót láttam, így karácsony másnapján alig volt forgalom. Mióta elhagytam az M0-ást, még csak egy kósza sószóró autó se tartotta fel a forgalmat. A GPS szerint még 117 kilométer volt hátra, jelenlegi tempómmal nagyjából kétórás út, én pedig elég komolyan küzdöttem az álmossággal. Még mindig köhögtem, épp csak kikecmeregtem valami nyavalyából, a hátam is fájt, és már vágytam volna elnyúlni a fotelemben egy könyvvel, meg egy forró teával.
Ittam pár korty vizet, felpofoztam magam, megdörzsöltem az arcomat, nyújtózkodtam, ami pár percig segített, aztán ismét éreztem, hogy agyam eltompul. A jobb kerekek a leálló sáv csíkjára futottak, a szaggatott hangjelzés jelezte, hogy elhagytam a sávomat. Belenéztem a tükrökbe, messze mögöttem láthattam pár reflektort, viszonylag magányosan suhantam az éjszakában. A köd szétszórta a fényt, így amikor a szembe oldalon jött egy-egy kamion, már messziről látszott. A sok különféle izzó színes mintákat vetített a korlátok és bokrok közt, aztán ahogy elhaladtunk egymás mellett, újra sötét lett, csak saját fényszóróim fényét láttam ismét.
Különös, már sokszor megtettem ezt a távot, Szeged-Tatabánya oda-vissza, és mindig eltérőnek tűnik az idő. Valahol azt olvastam, hogy a visszaút mindig rövidebbnek tűnik, ám ezt most egyáltalán nem éreztem. A GPS-re néztem, aztán összehúztam szemöldökömet.
Még mindig azt jelezte, hogy 117 kilométer van hátra.
Este 07:46, M5-ös autópálya, hátralévő idő 1 óra 57 perc a célig. Próbáltam rájönni, mikor néztem rá utoljára, aztán vállat vontam. Fáradtabb lehetek, mint gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy a következő benzinkútnál félre állok, és pihenek egy kicsit. Talán alszok is húsz percet, az nem árthat. Talán ihatnék egy kávét is. Bár magamat ismerve most az nem segítene.
Ahogy néztem a szélvédőn túli kavargást, feltűnt, hogy nem látok magam előtt vörös helyzetjelzőket. A tükörbe nézve a reflektorok is eltűntek, elmosolyodtam. Enyém az egész pálya, közel és távol senki nincs. Ugyanakkor feltűnt, hogy egy ideje a szembe oldalon sem látok fényeket, és ez elgondolkoztatott. Olyat már tapasztaltam, hogy hosszú percekig szinte egyedül voltam több kilométeren keresztül, de hogy szembe se jöjjön senki épp, annak elég kicsi az esélye, főleg az M5-ösön.
A köd néhol annyira kavargott, hogy szinte füstnek tűnt, különféle fantomalakokat láttatva, ez egy ideig elszórakoztatott, aztán az jutott eszembe, hogy ha netán valami állat felkavarodna véletlenül, esélyem se lenne megpillantani. Erről eszembe jutott az a teherautó, ami minden világítás nélkül ment előttem a múltkori út alkalmával, és már csak akkor vettem észre, amikor utolértem. Szerencsére a belső sáv éppen üres volt, így el tudtam kerülni, hogy belerohanjak, és meglehetősen útszéli módon káromkodva előztem meg az idiótát. Az is éjjel történt, és utána sokáig azon gondolkoztam, hogy világítás nélkül a kivilágítatlan autópályán az a sofőr mit láthatott, és hogyan volt egyáltalán mersze így felhajtani. Ha ez most történne, már későn látnám meg, a köd felpuhítja a vonalakat.
A GPS-re pillantottam, aztán felszisszentem. Még mindig 117 kilométert írt, és kezdett derengeni, hogy talán lefagyott szoftver. Megérintettem telefonom kijelzőjét, mire a kép váltott a teljes útvonal képére, zavartan néztem. Pár másodperc után visszaugrott az előző nézetre, közben megint hallottam a jobb első kerék dübörgését, bosszúsan igazítottam az irányon. Előre figyelj marha, épp vezetsz!
A műszerfali órára nézve viszont komoly kételyeim támadtak, mivel az még mindig 07:46-ot jelzett. A telefonom lefagyhat, de az autó kijelzője is...?
Értetlenül néztem a szélvédőn túli sötétséget, amelybe háromszöget hasítottak fényszóróim, és kezdtem különösen érezni magam. Mi történik itt? Próbáltam visszaemlékezni, mikor láttam utoljára autót előttem, vagy mögöttem, de az időérzékem összezavarodott. Reménykedve fürkésztem a horizontot, hogy megtöri a derengés, ami egy közeledő járművet jelez a másik oldalon, ám az sötét maradt.
Rendben, maradjunk racionálisak. Talán komoly baleset történhetett valahol, és teljes pályás útlezárás van.
– Ja, meg mögöttem is éppen. Persze. Hihető.
Hangom még rekedtes volt, a betegség kikészítette a hangszálaimat, és rosszul is esett most hallani, hiszen nem hallotta senki. Oké, nem vagyunk elveszve, elvégre 2024 van, temérdek csúcstechnika segít a tájékozódásban és a kommunikációban. Felhívom a páromat, és megkérdezem tőle, mennyi az idő.
Megérintettem a telefon kijelzőjét, előhívtam a főmenüt, kikerestem a telefonkönyvet, aztán a feleségem nevére nyomtam. A zene elhallgatott, ahogy a Bluetooth érzékelte a kimenő jelet, vártam a kicsengés hangját, ám semmi nem történt. A kijelzőn a kimenő hívás jele látszott, aztán visszaváltott a telefonkönyvre.
Pazar.
Újra rányomtam a hívásra, ekkor a telefon képernyője elsötétült, és a továbbiakban nem reagált semmire. Nem lehet lemerülve, hiszen rá van csatlakoztatva a töltőre. Az meg működik, látom a kék derengést a csatlakozónál. Próbáltam visszakapcsolni a telefont, majd feladtam. Oké, nem árt figyelni, GPS nélkül elég hamar lemegyek a térképről.
Újra az útra figyeltem, és amint kinéztem a szélvédőn, elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Úgy tűnt, mintha sokkal sötétebb lenne, mint eddig, már csak annyit láttam a világból, amennyit a fényszórók bevilágítottak, azt is zavarosan, mert a kavargó köd szétszórta a fényt. Először nem értettem, mi zavar igazán, míg rá nem jöttem, hogy a kocsi mindkét oldalán szaggatott vonalak suhantak el.
Hol a fenében lehetek?
Jobbra indexeltem, bár senki nem jött mögöttem, és sávot váltottam. Ismét szaggatott vonalak közt suhantam, kezdtem teljesen összezavarodni. Az M5-ös két sávos, még ha épp egy lekanyarodó felé tartok, akkor is változnia kellene a jelzéseknek. Visszatértem a sávomba, aztán még egyel balra. Most a belsőben kellene lennem, ehhez képest azt láttam, hogy van mellettem még egy sáv. Hirtelen ötlettől vezérelve enyhén balra kormányoztam, hiszen biztos lehettem benne, hogy van egy abszolút belső sáv. Ám amikor már a hetediket váltottam, és még mindig nem láttam se bokrokat, se falat, se korlátot, akkor úgy éreztem, megszédülök.
Ilyen nincs.
Találomra szlalomoztam ide-oda a sávok közt, ám úgy tűnt, mindkét irányban újabbak vannak. Mintha valaki felfestett volna egy csomó párhuzamos szaggatott vonalat egy repülőtéren. Frusztrált a dolog, borzalmasan zavart, hogy nem látok semmi fixet. Az jutott eszembe, hogy félre kellene állni, aztán rájöttem, hogy ez nem jó ötlet. Akárhol is vagyok, itt nincs leállósáv. Ha utolér valaki, miközben én állok a pálya közepén, az mindkettőnk végét jelenti. Úgy rémlik, azt olvastam, hogy az átlag túlélési idő az út szélén 20 perc. De az úttesten ez jóval kevesebb.
Felkattintottam a távolsági fényszórót, mire a ködfal kivilágosodott, és még kevesebbet láttam az útból. Ez agyrém. Kétségbeesetten próbáltam rájönni, mit is tehetnék, és hogy ne bénítson le a bizonytalanság, meg az ismeretlentől való félelem, elkezdtem jobbra húzódni, folyamatosan váltva a sávokat. Tíznél is többet hagytam el, amikor megértettem, hogy nincs széle az útnak.
Már az autó kijelzője sem világított, valamikor pedig a zene is elhallgatott, amikor a motor leállt. Még mindig gurultam, láttam a felezővonalakat amint jönnek felém a sötétben, aztán a fényszórók halványodni kezdtek, végül elsötétült a szélvédőn túl minden.
Rémülten szorítottam a kormányt, noha tudtam, hogy semminek nem fogok nekiütközni, hiszen nincsenek autók, nincsen szalagkorlát, se fal, se semmi, csak a végtelen pálya, végtelen sávval, és most már örökké 117 kilométerre leszek a céltól.