A Sárkány fiai - 2. rész
Akkor...
Berengier megcsúszott, de Siwakor megragadta a semmibe meredő jobb kezét, és annál fogva felhúzta a szikla tetejére. A mágus nyögve felkapaszkodott, és a lábait maga alá húzva leült. A dryachorok őrjáratának semmi nyoma nem volt, pedig ebben a szurdokban a nyomaik ellepték a talajt. Siwakor letelepedett mellé, ő pedig hallgatag gadwyre nézett.
– Mi dolgod volt azzal a drecyrrel? – kérdezte. Rá se pillantott a manifesztátorra. – Vagyis mi dolga volt a rendednek?
Berengier végigsimított szakállán, mikor a gadwyr sarokba szorította. Nem térhetett ki a kérdés elől. Nem tagadhatta meg a választ tőle, és nem is hazudhatott neki. És ami a legrosszabb, hogy a lelke mélyén ezt akarta. Kimondani az igazságot. Éjszakánként álmatlanul forgolódott az általa őrzött titkok hordozásától fáradtan, és azt kívánta, hogy a semmibe üvöltse őket.
– Azt mondtam, hogy a barátom volt – kezdett bele. – Tévedtem. – Felsóhajtott, a Sárkányagyar felé pillantott. A láthatáron magasodó sziklaalakzat aljában vörös fény pislákolt. – A Felhőtorony azonban fegyvernek látta. Egy láncot akartak a nyakára rakni, és elengedni, ha úgy kell. És én voltam a kovács, akinek a nyakába kellett raknia a láncot. Én voltam az, akinek meg kellett tanítania, hogyan végezze a dolgát. Így belegondolva nem a barátom volt, hanem egy lecke. Lecke arról, hogy vannak határok. Nekem az, hogy ember, Roschlagnak pedig egy drecyr falánksága és ragadozó ösztöne.
A gadwyr halkan felszisszent, és megvakarta az állkapcsa tövét. A pikkelyek halkan sisteregtek, ahol végigszántottak fekete karmai.
– Érdekesen képzitek a varázslókat. Nálunk addig nem számít felnőttnek valaki, míg el nem készíti a mestermunkáját. – A két ujja közé fogta a kavicsot és megforgatta. Berengier megnyugodott, mikor gadwyr a kérdés helyett inkább kigúnyolta. Így nem kellett beszélnie a Felhőtorony sötét titkáról, amivel szembementek mindennel, amiben Berengier hitt. Persze ő emlékezett mindenre, hisz a közepében volt. Egy Felhőtoronyhoz hű hadsereget kovácsolni a sárkányfattyakból kockázatos terv volt.
– Az én kiképzésem könnyű volt – mondta halkan. – Arzel barátomé annál nehezebb. Meg kellett tanítania egy hegyi trollt késsel-villával enni.
A gadwyr halkan felszisszent, és a tenyerébe csúsztatta a kavicsot.
– És, mi történt azután? – kérdezte a gadwyr.
– A hegyi trollnak egy vasvillát és egy handzsárt adott. Sikerült megtanítani, hogy azokkal egyen – Megvakarta a tarkóját, és a szurdok túlsó falára nézett. –, csak az volt a gond, hogy az asztalt vágta fel, és falta fel a darabjait. – Fejével a Sárkányagyar sötét alakja felé bökött. – Az én próbatételem talán ott ül, csak ő a világot akarja feldarabolni és felfalni. – A láncinge szorította a mellkasát, szemei a bőrébe nyomódtak. – Szörnyeteg lett, talán mindig is az volt.
– Már értem miért csatlakoztál ehhez a küldetéshez, Berengier – mondta Siwakor. – Ismerem az embereket annyira, hogy tudjam, te nem vagy dühös. Téged a kötelesség hajtott hozzám, és nem a bosszú.
Berengier a gadwyr felé fordult, de maga előtt azt látta, hogy Hujor, a kolmok sámánja iszapból spirált festett Noréné homlokára, hogy meghívja a túloldal szellemeit egy gonosz szertartásra. Berengier újra megvívott a sámánnal, és újra elkésett. Az egyetlen vér szerinti rokonát, nem is, múltjának talán utolsó darabkáját elragadta tőle az, amiért mindig is küzdött. A szellemek újra táncot jártak lánya körül, miközben Berengier újra összecsapott a kolmok sámánjával.
Mindennél jobban azt kívánta, hogy bárcsak az a Berengier lenne, aki a dalnokok történeteiben szerepel. Aki látja a jót és a rosszat. Aki úgy formálja a legkilátástalanabb helyzetet is, mint az éter áramlatait. Az énekek Berengierje azonban nem ember volt, míg ő igen. És ez a kép az arcára szorult, fojtogatta, és nem téphette le, mert ez védte. Berengier felidézte magában az álmatlan éjszakákat, amikor a szeme felpattant és érezte a mellkasára nehezedő, fájdalmas nyomást. Próbálta elűzni a gondolatait sötétségbe vonó balsejtelmet azzal, hogy Noréné a Bélen család erődjének falai mögött van, ahova a vérének egyik fele köti, míg a másik... Igen, a vérének másik fele hordozta a valódi hatalmat és a veszélyt.
– Azok a történetek nem mondanak el egy és mást – válaszolta, és bocsánatkérőn biccentett Siwakor felé. – Láttam, hogy valaki, akivel összeköt a vér köteléke, rálépett arra az útra, amire egykor Roschlag, mert lassú voltam. És ha végigmegy ezen az úton, akkor azt nekem is meg kell tenni, újra.
– Van nálunk egy mondás: ráérsz akkor átkelni a folyón, ha már a partján állsz. Te viszont félsz – oktatta ki Siwakor. – Rettegsz attól, hogy a folyam mélyén szörnyeteg lakozik, ami, ha nem érsz oda, és a vízből kimászva rombolni fog. De mi van, ha a folyóban szörnyeteg helyett csodás kincs pihen?
– És mit tegyek, ha az, amit csillogó kincsnek nézek, az valójában a bestia pikkelyein megremegő napfény? Bocsáss meg Siwakor, de mágus vagyok, és nem rohanhatok fejvesztve az arany csillogását látva. Egyszer már megtörtént, a kígyó pedig megmart és elúszott – mondta keserűen, és megcsóválta a fejét. – Azok a történetek egy másik Berengierről szólnak. Arról, aki nem hagyja, hogy megmarja a kígyó. – Mutatóujjával a mellkasa felé bökött, és Siwakorra meredt. – A valódi hagyta, és most talán egy másik kígyót melenget a keblén.
– Csak bíznod kell abban, hogy képes voltál jó dönteni. – A sötétségből halk fütty hallatszott, Quar felállt, és a fejével a szurdok túlsó vége irányába intett. Siwakor ezzel egy időben négykézlábra ereszkedett, fülét a sziklához szorítva hallgatózott. – Közelednek, és gyorsan.
Halk, kerregő hangot hallatott. Quar és Owas gyakorlott mozdulatokkal előkapták a drycektől zsákmányolt íjakat, és az idegre helyezték a nyilakat. Siwakor az iszákjából dobócsillagok csokrát húzta elő, és tűzte az övébe azokat. Berengier is feltöltekezett, lehunyta a szemét és maga elé idézte az aranysárga fényből szőtt csillagot. Lassan megduzzadt, szétáradt, elűzve a kétséget és a félelmet a manifesztátor lelkének sötét szurdokjaiból. Az erő indái sarjadtak lelkének talajából és az ég felé törve virágokat hoztak.
Mikor kinyílt a szeme, meglátta, ahogy az éjszakából kiválik az első dryachor. A magas harcos vérvörösre festett páncéljának darabjai minden lépésénél összecsörrentek. Észrevette a vállvértet a mellvérthez hozzácsatoló kötelékeket, amiket lazán átvágnának a levegőn átsüvítő étertőrök. Bal kezében egy dupla pengéjű bárd egyszerre alkalmas védekezésre és visszacsapásra egy tapasztalt harcos kezében. Két oldalán egy-egy dryc haladt, a fejüket lehajtva, hangosan szuszogva. Mögöttük kilenc, handzsárokkal és lándzsákkal felfegyverzett, szintén vörös páncélt viselő dryachor jött, a sort öt dryc zárta, ide-oda kapkodva tekintetüket hátbatámadásra felkészülve.
Az egyik dryc felrikkantott, mire a csapatot vezető nagy darab sárkányfatty felhorkant, és a harcosok megálltak a szurdok közepén, összedugták a fejüket és halkan morogva tanakodni kezdték
„Talán megtalálták a halott dryceket, és a gyilkosaikat keresik. Négy gadwyrt és egy khonieli katonát” – gondolta a mágus, mikor a vezér leguggolt, és ő is megszimatolta a nyomvonalat. Az egyik harcosa ekkor lépett a háta mögé és valamit mondott, erre a vezér felugrott, és egy rúgással a földre lökte alárendeltjét, és ocsmány szitkokat szórva ököllel ütötte a fejét.
A sárkányfattyak vacsoráját látta, ami elrohant előlük.
– Ezek vadásznak – mondta Berengier. – Kezdem azt gondolni, hogy a táborban nem az van, akit keresek. Ha ő lenne, akkor nem kóborolnának el vadászni, ha megkordul a gyomruk – tette hozzá, mikor Siwakor csontos szemöldöke megemelkedett. – Kemény tanár voltam, azt elhihetted.
– Valahogy sejtettem – suttogta Siwakor.
A letorkolt dryachor feltápászkodott, az öklébe csapott és magában dohogva eloldalgott. Egy másik sárkányfatty hangosan felugatott, aztán a mellette lévő, majd egy harmadik is csatlakozott hozzájuk a gyomrára mutogatva. Pillanatok múlva már kórusban kiáltották világgá az éhségüket. Az őrjárat kapitánya megdermedt, felemelte a fejét és beleszagolt a levegőbe.
Felállt, mikor a sárkányfatty felemelte öklét, de a parancsszavakat nem bömbölhette el. Egy vörös tollú nyílvessző csapódott a sisakjának szemnyílásába és ütötte át a szemgolyóját. A következő pillanatban elterült a földön, a testét görcsök járták át, mikor a nyíl hegyére kent méreg feloldódott és szétáradt a vérében. Egy másik dryachor, kinek a mellkasáról lelógó láncing fedetlenül hagyta a hasát, holtan zuhant össze Quar újabb találatától. Berengier látta, ahogy Quar lövésre készen egy újabb vesszőt helyezett az idegre, de a sziklák közé vetette magát, hogy kikerülje egy dryc támadását
Siwakor kihajolt a szirt mögül, és egy laza csuklómozdulattal elhajította dobócsillagát. A pörgő fémdarab röptében átvágta egy dryc gégéjét. A drycek nyílzáporral árasztották el a levegőt, az egyik dryachor két szótagot bömbölt, a dryachorok rohamra indultak.
– Tartsátok a falat! – kiáltotta Berengier, miközben a bal kezében ezüstszín rövid kard öltött testet. Lecsapta a fal széle mögül előbukkanó sárkányfatty széles fejét. Jobbra pördült, és pengéjét belemártotta a sziklán felmászó dryachor mellkasába. Egy dryachor felmászott a szurdok tetejére, és Siwakornak rontott, de az elhajolt a handzsár csapása elől, és dupla pengéjű kardjával átvágta combjának inait, aztán szemen szúrta a térdre eső sárkányfattyat.
Egy újabb dryachor mászott fel, és a buzogányával Berengier feje felé ütött. A manifesztátor lebukott előle, és az idézett fegyverével előre szúrt. A kard lehanyatlott, mikor sárkányfatty mellkason rúgta, minden levegőt kiszorítva a tüdejéből. A tompa kín szétáradt a hátában. A sárkányfatty két lépéssel felette termett, és kuncogva lóbálta buzogányát. Éles rikkantás hallatszott, és Siwakor, dupla pengéjű kardjának egy csapásával kettőbe vágott egy felé ugró drycet, aztán Berengier és a dryachor közé perdülve fanyelével hárította a buzogány ütését. A gadwyr fegyverének rúdja hangos reccsenéssel tört ketté az ütéstől, amit egy újabb követett, mikor a sárkányfatty egy ütéssel a térdére sújtott.
A manifesztátor belenézett a leendő gyilkosának szemébe, kétségbeesetten próbált tervet kovácsolni. A melléből kín hömpölygött szét a testébe, Berengier először arra koncentrált, hogy a kínt a tudatának alsóbb birodalmaiba száműzze.
Berengier lassan feltápászkodott, nem törődve a törött bordájából szétáramló fájdalommal, ami lassan betöltötte a felsőtestét. Szembeszállt a kísértéssel, hogy lehunyja a szemét, és gyógyító sigulokat felrajzolva elméjének sötét vásznára a kínt elmosó a fényáradatot idézzen. Arra az erőre máshol volt szükség, hogy szembenézzen Quarash-sal.
Berengier kilépett a lángoló épület mögül, és szembefordult a tér közepén, a kősárkánnyal hátnak álló Drecyrrel. A kocsma felől érkező sárkányfattyak széles karéjban álltak fel körülötte. Quarash tenyere felett egy újabb ezüstszín éteri felhő vibrált és itta be az égő épületek lángjainak vörös derengését.
Majdnem. A forró levegő megreked az éter mozgó részecskéi között, és... A felhő hirtelen tűzgolyóvá lobbant, amit a következő pillanatban elhajított. Berengier az emlékezetéből felidézte az éterpajzs ragyogó vonalakból felrajzolt képét. A mágikus erő áramlatai pillanatok alatt gyors örvénylésbe kezdtek, és korong alakba tömörülve, hangos robbanással útját állta a lövedéknek.
Quarash felkacagott, és pár szót sziszegett az összegyűlt sárkányfattyaknak, mire azok is felröhögtek.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte Berengier.
A drecyr pengevékony ajkai felhúzódtak, megmutatva éles fogait.
– Azt, hogy eljöttél azért, amit kerestél, a halálért. Teljesítem az utolsó kívánságodat, az emberek szokása szerint – mondta. – A mesterem sokat mesélt rólatok. Ahogy azt is, hogy mindig teljesítitek a haldokló utolsó kívánságát.
– Nem érted jöttem – mondta Berengier –, a mesteredet akartam itt találni.
Quarash felhorkantott, két kézre fogva a kezében megjelenő éterpengét előreszökkent. Berengier a feje fölé emelt, a saját maga által idézett karddal akasztotta meg a drecyr csapását.
– Ő gyenge és őrült – hörögte, vértől bűzlő lehelete megcsapta Berengier orrát.
– Furcsa – mondta Berengier, és hátralépett, kiszakadva a kard szorításából. Oldalában fellángolt a kín, mikor Quarash hasába rúgott. A drecyr a földre zuhant. – Akkor ezek szerint ő akarja megmérgezni a gadwyreket.
Quarash halk parancsszavakat sziszegett a harcosainak, és egy lábsöprést indított ellenfele felé, de az hátraugrott, a törött bordájának nyomása egyre csak fokozódott. A sárkányfattyak közül hárman közelebb léptek.
– Végleg legyőzöm őket! – kiáltotta, és felemelte a kardját – Roschlag békét akar. Én meg azt, hogy békében nyugodjanak.
Halk puffanás hallatszott, ahogy a Quarash megsegítésére érkező három testőr holtan terült el a földön. A torkukból és a szemükből nyílvesszők álltak ki. A tőle jobbra még éppen álló épület belsejéből két vörös páncélos alak lépett elő. Quarash döbbenten nézett oda, Berengier pedig előreugrott és a mellkasa felé döfött. A drecyr félreütötte idézett kardjával a csapást.
– Én hódítok, addig hódítok míg csak mi... – Felnyögött, az oldalából kimeredő nyílvesszőhöz kapott. Megtántorodott, kezével megtámaszkodott a lábán. – Míg csak mi nem maradunk ezen a világon!
Berengier három étertőrt idézett a semmiből. Az elsőt a drecyr szemgödrébe, a másodikat a vállába, a harmadikat egyenesen a szívébe lőtte. A sárkányfattyak vezére holtan terült el saját táborának közepén.
Berengier fáradtan nézett le a holttestre, sajgó bordáit masszírozva nézett le a hullára. Egy sárkányfatty bömbölve parancsot adott az ő megölésére. A következő pillanatban egy dryachor jelent meg háta mögött, a kezében egy tőrrel, hogy a magát vezérnek kikiáltó harcos hátába mártsa. Az megpördült, és levágta a karját. Berengier már nem láthatta, ahogyan a karcsonkját markoló dryachor elé két másik lépett, és esett neki társuk támadójának. A tömeg két részre szakadt, fegyverek csattantak egymásnak, vagy martak az ellenfél húsába. Fájdalomordítás sarjadt. Berengier már nem volt ott. Két vörös páncélos alak markolta meg a karját és vonszolták el a mágust a viszályból. Sátrak kaptak lángra a harc hevében. Zöld füstindák tekeredtek a plafon felé a méregkeverők oldalára dőlő üstjeiből. Berengiert a megmentői egy üres sikátorba dobták le. Owas és Quar levették a dryachoroktól zsákmányolt sisakjaikat. Nagy, hasított szemeiket vastag vérerek repedései hálózták át, orrlyukaik kitágultak a dühtől, a vérvágytól.
– Már tudjuk, mit éreznek – lépett hozzá Quar. – Éreztük a vér illatát, ami megrészegíti őket. Ők és mi testvérek vagyunk.
Siwakor, elmondtad, hogy ez lesz...
A Berengiert agyoncsapni tervező dryachor feje lerepült a testéről, torzója térdre esett és az oldalára fordult. Owas átlépett rajta a kezében a fegyverével. A mágus felállt és körbepillantott a csatatéren. Egy halott dryachor hevert mellette, hegyes nyelve ernyedten lógott ki a szájából. Testvérei ugyanúgy mozdulatlanul, több végtagtól megszabadítva. Berengier felállt, és tekintetével Siwakort kereste.
A gadwyr élt, de már nem sokáig. Mellkasán egy vérvörös horpadás, ahol eltalálta a buzogány. Orrlyukai körül a kifolyt vér vörös gyűrűt vont. Halkan felköhögött, mikor Berengier odalépett, vér buggyant elő a szájából.
– Haldoklik – mondta Quar, aki felette állt. – Hogy jutunk el így a drecyrek táborába?
Siwakor felült volna, de Owas visszanyomta a sziklára.
– Ne beszéljetek rólam úgy, mintha már elmentem volna! – kérte ki magának. – Én nem juttok el oda, de ti igen, és elvégzitek a munkát! És itt van Berengier. És ne feledjétek a tervét...
A manifesztátor kihúzta magát, és halkan, tiszteletteljesen megszólalt.
– Nem fogom felvenni azoknak az ocsmányságoknak a páncélját! – tört elő Owasból.
– Nem kérheted ezt tőlünk! – tette hozzá Quar. – Magunkra vennénk az átkukat.
Siwakor ekkor megszólalt.
– Úgy teszel, amit Berengier mondott, és a végén emlékezni fogsz a szavaimra...
Berengier állta a megvadult gadwyrek haragos tekintetét, és megszólalt. A távolban fegyverek csapódtak egymáshoz hangos fájdalomkiáltások kíséretében.
– Emlékeztek, mit mondott Siwakor? – mondta, miközben felállt. Quar megállt, de Owas megállt előtte, és hátralökte. Berengier megtámaszkodott a sátort tartó egyik cölöpben. – Eldobnátok azt, ami benneteket gadwyrrá tesz? Ettől féltetek, és most megadnátok magatokat ennek?
– Minden, ami gadwyrré tett minket, azt te ölted ki – suttogta Owas, és közelebb hajolt.
Siwakor felköhögött, és visszaheveredett a sziklára. Berengier szíve összeszorult, ahogy látta az ősöreg bölcsesség csillagfényét kihunyni az öreg teremtmény szemeiben. Hamarosan lehunyja azokat a sokat látott szemeket, itthagyva őket.
– Azt érzitek, hogy meghaltok, mint gadwyrek. De ameddig nem adjátok fel és véditek magatokat, addig ott van. Úgy fogtok kinézni, mint a drecyrek, mikor felveszítek a páncéljukat, de az alatt gadwyrek lesztek. Mert harcoltok magatokért. Harcoltok azért...
– ... azért a kincsért lelketekben, ami képessé tesz benneteket, hogy gazdagítsátok a világot. – Berengier pajzsot akart formázni maga elé az éterből, mikor Owas fegyverével a nyaka felé döfött. A férfi helyette hátralépett, és belenézett a gadwyr szemébe. – A sárkány fiai vagytok. Ugyanazon erő munkálkodik bennetek, mint amellyel ő az idők hajnalán a leheletéből megformálta a csillagokat. És ha ti valódi gadwyrek vagytok, akkor nem hagyjátok kialudni. Mert nem fogtok rá szégyent hozni...
Owas felmorrant, és rámeredt a kezében tartott kardra, és a hátára szíjazott tokba csúsztatta. A két gadwyr undorodva dobálta le magáról a sárkányfattyak holttesteiről leszedett vérteket. Fellobbant egy sátor, a lángok falánkon kaptak bele a szomszédjukba. Valahol nyilak suhantak át a levegőn, hangosan sziszegve, és álltak halk puffanással célpontjuk húsába.
Berengier és társai elhagyták a tábort, és felmentek a kifelé vezető járaton.
– Bocsánatodat kérem! – szólalt meg Quar, mikor elhaladtak az őrtornyok mögött. Üresek voltak, a bennük szolgálatot teljesítő harcosok elmenekültek vagy beszálltak a vérontásba, mikor hírt kaptak róla. – Szörnyeteggé váltam egy pillanatra, de te ott voltál, mikor vissza kellett hozni.
– Nem kell visszahozni azt, amit el se vesztettél. Megtehetted volna, hogy cserben hagysz, de tovább folytattad a harcot – mondta Berengier, és lehunyta a szemét. – És Siwakornak jár a köszönet, ő hozott vissza benneteket.
A gadwyr alázatosan meghajolt, és előresietett. A társa követte, hogy ellenségeket keressen. Berengier kifújta a levegőt, és megfordult a horizonton emelkedő hegyek sötét tömege felé. A csúcsok között rejtőzik, érezte, hogy első tanítványa és régi barátja ott rejtőzik, egy barlangban vagy egy erődben. Nem számított... Még élt, és bármit is tervezett, Berengiernek beszélnie kellett vele. És megvívnia vele, ha olyan választ kap. Délnek fordult, a csúcsokon túl a Gadwyr-láp, azon túl a Felhőpásztor hegység, bércei között a Felhőtorony kék erődje...
– Vidd haza őket, Berengier! – szólalt meg Siwakor hangja. A szemei élettelenek voltak, a hangja elcsuklott. – Neked kell őket hazavezetni a sötétségen! És térj te is haza, Berengier! Térj vissza hozzá...!
És köztük, a Khonieli síkságon, Bélen völgyében, a Radiel-folyó partján ott magasodott az erőd, minek Berengier volt az ura. És a falak mögött valaki, aki most már biztonságban volt.
Majd máskor, Roschlag, majd máskor!
