Elvitte az őszi szellő
Az öreg Gusztáv lassan felállt, némi idő kellett neki hozzá. Térdei ropogtak, a háta fájdalmasan belenyilallt. Kissé imbolyogva indult a veranda felé, amikor az ötéves Bazsika rohant be lendületesen, vállával nekimenve a konyhaasztalnak. Anyukája Bözsi éppen tésztát gyúr, kedvesen piritott rá gyermekére. Máris érkezett Juli, neki sikerült nem nekimenni semminek sem.
– Ej gyerekek, ne itt fogócskázzatok! Még a végén felborítotok valakit.
Gusztáv kedvét lelte a lendületes és élettel teli gyermekkacagásban. Olyan jó, hogy a házat felveri a gyermekzsivaj. Melegséggel tölti el átfagyott tagjait, pedig nincsen még hideg. Ősz van igaz, de a nap szívet melengetően süt. Ajándék ez már, joggal hívják vénasszonyok nyarának. Gusztáv lábai kissé remegnek. Hiába no, eljárt felette az idő. Bözsi kinyitotta neki az ajtót. Gusztáv melegen tekintett rá, rutinosan várt egy kicsit. Már jöttek is, Bazsika és Julcsi nevetve futnak kifelé. Most a kisfiú kergeti a nővérét.
– Gyerekek! Még a végén fellöktök bennünket!
Gusztávon végigfutott a melegség. Igen, ez az igazi gazdagság. Melegen nézet Bözsire. Egészen megasszonyosodott már. Emlékszik rá, mikor Tibor hazahozta. Vékony volt, a szél elfújta volna, ha nem fogja olyan erősen és szerelmesen Tibike a kezét. Igen, tíz év hamar elröppent, és ezt most már Gusztáv is érzi. Anno se volt fiatal, de most tényleg úgy érzi, nyűg neki már az élet, pedig a családja mindent megtesz kényelme és egészsége érdekében. Mindhiába, mert a csontjai fájdalmán nem tudnak enyhíteni, az belülről jön. Azaz, hogy mégis, az ilyen pillanatokért megéri még élni. Mert a melegség, ami szívét járja át, mindent pótol. Nem, hogy enyhíti, de teljesen feledésbe is meríti az öregkor minden szenvedését. Emlékszik rá, amikor Julcsi született, mekkora volt a boldogság. Margit, Gusztáv párja, élete értelme szinte sajátjaként szerette őt. Még megvárta Balázskát is, majd elment. Ez az élet rendje. A fiatalok gyermeket vállalnak, az idősek boldogságukat lelik benne, majd elmennek, ha itt az idő. Gusztáv is menne már, hiányzik neki Margit nagyon. Hiszen egy teljes életet élt le vele, nem ismert mást rajta kívül, és ez így van rendjén. Kiment a verandára, Bözsi vastag pokrócot vett elő a subládából és a hintaszékbe terítette, majd segített Gusztávnak. Amikor megtalálta a legjobb pozíciót, amikor a legkevésbé fájt neki, melegen tekintett Bözsire, aki gondosan betakargatta őt.
– Így ni, hűvös van már így szeptember végén, kell az a pléd.
Igen, valóban nagyon jó neki a takaró puha melegsége. Az őszi napnak már nincs ereje, de azért jól esik ezeknek a vén csontoknak. Mintha élettel töltené fel elöregedett tagjait. Bözsi a gyerekek után szólt, próbálva szigorúnak lenni.
– Ne menjetek messzire, mindjárt eszünk! Két óra és kész az ebéd.
Gusztáv imádta ezeket a pillanatokat. Kár, hogy Bözsi nem marad kint vele egy picit. – Gondolta, miközben a veranda ajtaja halkan becsukódott. – Annyira szép idő van.
Valóban szép az idő. Ahogy a nap a delelőhöz közelített, öreg tagjait melegség öntötte el, talán szundított is egy picit. Most, hogy ismét ébren van, megszűntek fájdalmai és valóban boldog volt. A távolban gyermekek játékos kacagása teszi az egész élményt még teljesebbé. Ősz van, a nap délben már régóta nem megy fel a zenitig, kissé laposabb szögben rója útját a világ kezdete óta ilyenkor. Sugarai lassan tova vándorolva csíkot húznak árnyék formájában az itt-ott elmozdult tetőcserepek résein keresztül, amik a verandát hivatottak védeni az esőtől, ami most nincs. Ahogyan az egyik ilyen napsugarat nézi, az erősödni kezd. Ráncot vetett homlokán az öregség és a csodálkozás is. Mi történik? Ahogyan erősebben kezdi nézni, mozgást vél felfedezni benne.
– Nem! Ez nem lehet! Hisz ő már… elment.
De igen, ő közeledett. Margit boldogan nyomta fitos kis orrát Gusztávéhoz. Mint amikor megismerkedtek, és még annyira, de annyira fiatalok voltak. Erőlködés és fájdalom nélkül állt fel. Tagjait ismét erő és magabiztosság árasztotta el, maga sem értette, miért, de teljesen természetesnek vette azt, ami és ahogyan történik. Együtt mentek a fény felé. Margit és ő is ismét olyan fiatal volt, mit mikor megismerkedtek. Játékosan kergetőztek az őszi virágokkal teli réten, miközben egyre erősödött a fény. A kapu, ami előtt megálltak, hangtalan tárult ki előttük. A túloldalon felhők takarták a kilátást. Ahogy beléptek, Gusztáv újra láthatta apját és édesanyját, nagyszüleit, akiket sohasem ismerhetett. Mégis pontosan tudta, várják őt. Testvéreit és mindenkit, akivel valaha is dolga akadt, de már jobb létre szenderültek. Megérkezett, hazaért.
Bözsi elkészült az ebéddel, már meg is terített. Tibor és a gyerekek most érkeztek, mentek kezet mosni. Tibor leültette a gyerekeket, Gusztávot kereste.
– Kint alszik a verandán, hagyd kérlek. Nagyon nehezen megy neki ma minden.
– Apu, miért nem jön be Gusztáv? – éérdezte Bazsika.
– Apu, hozzuk be Gusztit! – szólt határozottan a nővére.
– Tudjátok, gyerekek, ha valaki nagyon megöregszik, annak ajándék minden pillanat, amikor kellemesen érzi magát. Gusztáv a hintaszékben alszik, anya betakarta rendesen. Ha most felébresztjük akkor nagyon nehezen tudna csak bejönni.
– Akkor ma kint alszik?
– Nem, dehogy. Csak míg a nap ilyen kellemesen odatűzz a verandára. Ahogyan felkel, rögtön behozzuk.
– Apu, mi mindig együtt ebédelünk. Te mondtad, hogy a családhoz tartozik.
– Igen, mondtam, valóban. – Segélykérően feleségére, Bözsire nézett.
– Kimegyek, megnézem felébredt-e már – szólt Bözsi és kiment Gusztávhoz.
Hamarosan párját hívta, majd együtt jöttek be. Bent Bözsi elpityeredett. és Tibit átölelve halkan sírdogált. Láthatóan Tibi is a könnyeivel küszködött. A gyerekek nem értettek ebből semmit sem. Tibor szólt, mert neje sírása halk volt ugyan, de nagyon intenzív. Hiszen nem akarta megijeszteni a gyerekeket.
– Gyerekek, egyetek légy szíves! Gusztáv nem jön, elaludt. Julcsi, szedj az öcsidnek légy szíves.
– Elaludt ahogyan Margit? – lérdezte Julcsi, lassan kezdte érteni, mi történt.
– Igen kislányom, elaludt, ahogyan Margit.
– Akkor ő már a felhőkben van? Vele van Margit is?
– Igen kislányom, ő már a kutyamennyországban van, és igen, Margit is ott van.
Julcsi szedett öcsijének, és fel is vágta neki, miközben szelte a szilvás gombócokat Bazsikának, közben mesélt neki Gusztávról. Arról hogyan üdvözölte őt a családban, és hogy most a mami azért szomorú, mert Guszti hazament a családjához. A kutyamennyországban fognak játszani Margittal, akire Bazsi nem emlékezhet, mert nagyon kicsi volt, amikor ő elment. Magának csak egyetlen gombócot vett. Nem érezte sem illendőnek sem pedig elég éhesnek magát ahhoz, hogy kedvencéből, a friss és még forró szilvás gombócból megtömje kicsi pocakját, hiszen az most megtelt fájdalommal és szomorúsággal. Julcsi már tudta, mit jelent meghalni, felfogta azt is, ez mivel jár, és szomorú volt. Ahogy beszélt róla Bazsinak, az enyhítette fájdalmát. Mégis elindult egy szívből jövő könnycsepp picike pirospozsgás arcocskáján. Hatalmas értéke volt ennek a könnycseppnek, hiszen benne volt hét éve minden emléke, fájdalma és szeretete, amit Gusztitól valaha is kapott.
Vége…
