Káka munkanapja
Bumm, bumm, bumm, mintha közeledő farsangi menet dobolására ébrednék, amit a kerepelő recsegő hangja kísér. Felülök az ágyban. Tőrként hasít a halántékomba, hogy ez az a reggel, hogy minden éveben ilyen ez a reggel. Masszírozom a fejemet, hogy alábbhagyjon a fájdalom és képesnek érezzem magam elhagyni a takaró langyát, kibotorkálni a konyhába, lefőzni egy jó erős feketekávét. Legalább ennyi időre hagyna békén…, legalább idén ne gyötörne. Idáig jutok a tervezgetéssel, amikor megint bumm, bumm, bumm, és kerepelés.
Hogy utálom! Mire jó ez az ostoba játék? Rongyos menyecskeruhába öltöztetett szalmabábu készítés? Dalolászás? Máglyarakás? Tűzgyújtás? És miért így kell velem felvenni a kapcsolatot? A télűzés bibliájában hova van ez írva? Volt már olyan év, amikor nem végeztem el munkámat, vagy rosszul végeztem el? Bumm, bumm, bumm, hogy a franc esne bele ebbe a farsang farkának nevezett napba! Feladom a pihenésbe vetett hitem, amit tegnap mára terveztem, és kidugom a takaró alól a lábam, papucsba bújok, egy perccel később meg már a konyhában félkómásan gyömöszölöm a kávéőrleményt a kotyogóba. A fejem még álmatagon zsong, amikor magamra ripakodok, hogy ne csalj! Púposra tömd meg a tölcsért! Ma szükséged lesz rá! Meg ilyeneket motyogok. Aztán méregbe gurulok. Már érződik a mai nap tüzes hangulata, a bensőben elterjedő lángolás. Átjár a talpamtól a fejem búbjáig. Próbálom elhessegetni, kitessékelni magamból a tüzet, hogy legalább a reggeli kávézásom idejére tűnjön el. Vehetné ráérősre a mardosást. Hiába rimánkodom, már verejtékezem a hőségtől. Hát persze, ma lázas leszek, izzadom, szalmababává válok, hogy az a gyökér barátom, Ignác, valami középkori hiedelemre hivatkozva a tér közepén felgyújtson. Azzal etet, hogy ezen a napon a gonosz szellemek kelnek életre benne. Tojok rá, dörmögöm, miközben kiskanállal monotonon pakolom egymásra a darált kávét, lapogatom, töltöm, majd amennyi porrá zúzott szemet csak bírok, a szűrővel a tölcsérbe zárom, beledugom a vízzel teli tartályba. A tömítőgumira a szett felsőrészét a kávéfőző bakelit fülénél megmarkolva rácsavarom. A tűzhelyhez lépek. Gyufát húzok ki a dobozból, hogy meggyújtsam a gázrózsát. Meglegyint a kétségbeesés, és az égő gázrózsa nézése közben átsuhan az agyamon, hogy tűz, tűz, tűz!
Az agyamra gondolok, a szerkezetére, az egymással kommunikáló sejtjeimre, a gyomromra meg a beleimre hasonlító gilisztákra. Hogy a gyomrom még mindig gyomorból van-e, és a beleim még mindig tekeredő giliszták-e, vagy már szalmakötésre alkalmas, száraz, gyúlékony üreges hengerek, nem tudom. A bakelitfülénél tartott kotyogót felcsapom a gázrózsára, és megyek, felhívom Ignácot, megkérdem, hogy van. De eszembe jut, hogy minden évben ezen a napon az történik, hogy én hívom, ő felveszi a kagylót, és csak annyit tudok mondani, szia, itt Káka. És már fenyegetőzik is, hogy gyere ki a térre hogyha mersz, megpirítlak, komposztot, ipari cellulózt csinálok belőled, te biomassza ivadék, te, te, gyere ki a térre hogyha mersz!
Mégsem hívom fel idén. Inkább öltözködni megyek.
Fene sem érti, de megint olyan ízléstelenül válogatom össze a gönceimet, hogy egész évben szégyenkezve fogom nézni a rólam készült fotókat. De bárhogy erőlködöm, nem bírom felhúzni a menő cuccaimat. Helyettük nagyi szürkéskék kockás, fehér paplanhuzatjából varrt hosszú ujjú hálóingét veszem fel. Tudom, hogy a párnahuzat is megvan, ezért tovább fötröm a szekrény mélyét. Megvan. Hurrá! Ezt a fejemre fogom húzni, mert nem akarok látni semmit. Főleg nem a hálóing alól kikandikáló lábam. Világossá válik, hogy idén is szalmára megy a dolog. Ezt már ébredéskor tudtam, vagy inkább éreztem. Mindegy! Hosszasan nézem a lábam, mintha indából szőtték volna. Már nincs bőröm, húsom, se inakat nem látok, se csontot. Pedig az emberi lábszár csontjai jellegzetesek. A hülye is felismeri, annyit mutogatták a tévében.
A takarmánynak termesztett növények szárait látva azon tűnődőm, nem túlzom el egy kicsit ezt a farsangi zagyvaságot? És ekkor megpillantom nagyanyám narancssárga kockás abroszát. Azta! Kendermadzaggal a hasam elé kötöm. Király! Turkálok tovább a szekrényben, találok vörös csíkos abroszt. Szemrevételezem. Nem árt megbizonyosodni róla, hogy mára éppen ez a tökéletes rongy. Fontos, hogy összeillők legyenek a ruhadarabok. Csíkokra tépkedem. Majd a fejemre húzott párnahuzatra fogom kötözni, úgy hogy a nyakamból a mellkasomra lógjanak. Idén leszek a legtutibb kiszebáb! Bumm, bumm, bumm, sss, sss.,sss, és beszippantom a lefőtt kávé árulkodó illatát.
Félig felöltözve, a kiegészítőkkel kezemben a konyhába indulok. Járásom túlságosan merev, töredezett. Elzárom a gázt, csészébe töltöm a tüzes fekete lét. Nem ilyen rugalmasan, hanem mint aki életében először csinálja, lassan, darabosan. Utána leülök a konyhaszékre. Elrettenve eszmélek rá, hogy a nyakamon a fejem szárazan porzó rovargarázs, lepkék és szitakötők nemzeti parkja. A torkom elszorul. Megakad a nádszálak üregében a levegő. Lehetséges, hogy máris kiszebáb vagyok. Valószínűleg. Nem tudhatom biztosan, amikor magamba öntöm a forró koffeint, amitől a gyomrom labdaccsá válik, egy arabika ültetvénnyé. Beletúrok. A kávéleves szalmaszálakba. A fenébe! Már megtörtént. Húzom vissza a tűzforró ragacsos nádszálkezemet. Már kiszebáb vagyok, és megyek dolgozni.
A bazi nagy lufi fejemre húzom a párnahuzatot, felkötözöm a nyakdíszt és a bejárati ajtó kilincsét fogom, amikor eszembe jut az a rohadt szalmakalap. Bent van az is a szekrényben. Szerencse, hogy vakon is tudom, tavaly hová tettem, mert a látásom sem a tegnapi. Visszacsöszörgök a szobába, kiveszem a szekrényből a kalapot, felcsapom a fejemre, és így megyek le a térre.
A párnahuzaton át látom, hogy a téren ott van Ignác. Intek neki. A nézésétől megfeszülök.
– Kisze, kisze, haj – kezében égő gyufával csúfolódik rajtam.
– Baszódjál meg, te gyújtogató hülyegyerek!
Körbenézek a téren. A máglya készen áll. Kiszebabák jönnek. Az emberek télűző rigmusokat kiabálnak. Hogy utálom! Ignác kezében gyufa ég. Az égő gyufafejről jut eszembe, hogy van ebben valami félelmetes, amikor az ember legjobb barátja egyik napról a másikra az ellenségévé válik. Fel fog gyújtani! És a tekintetemet továbbra is a gyufafej égő vörös pontjára szegezem.
– Ne! – kiáltom, de hiába, Ignác megőrült.
A tűz elkapja a szoknyámat, végigfut a testemen, azután füst, és sűrű sötétség.
