Hatodik típusú találkozások
– Kapitány! Itt van a kárjelentés. – Nyújtotta át a másodtiszt a mappát.
– Papírlapon nyomtatva?! Ekkora a baj? – kérdezte a kapitány.
– Nem, ennél sokkal nagyobb. Az anyahajó tulajdonképpen megsemmisült. Az antigravitációs erőmű úgy szintén.
– A kommunikációs egység? – reménykedett a kapitány.
– Azon állunk – mutatott a másodtiszt arra az egy, egészbe olvadt négy méter széles és mostanra már kihűlt, és meglehetősen vastag fémlapra, amin álltak.
– Hihetetlen, hogy ez valamikor négyszáz ember munkahelye volt hatezer négyzetméteren. Kérlek, Amanda, hívd össze a vének tanácsát! Kihirdetem a válsághelyzetet.
Ez komoly dolog, kizárólag akkor fordul elő, ha a kapitány teljesen tanácstalan. Sohasem vészhelyzetekben, hanem az azt megelőző fordulópontoknál. Nos, ez most kissé fordítva sült el. A kék bolygó, ahová megérkeztek, a repülő gyíkok és a sárkányok világa. Ha a pajzsaik kikapcsolásra kerülnek, ami hamarosan be fog következni, egyértelműen élelemként fognak rájuk tekinteni. A tanács összeült. Tizenkét vénasszony volt középen, körbeülve az emelvényt, amin a beszámolót tartó személy állt. Jelen pillanatban a kapitány. Körülöttük a hajó teljes személyzete, mintegy háromezer nő.
– A katasztrófát egyértelműen a hajtóanyag szavatossági idejének lejárata okozta. Kétszáz évvel ezelőtt vételeztük a Proxima-Centaurin, és a dokumentáció szerint négyezerötszáz évig még jónak kellett volna lennie. Valaki valahol hibázott, de mindegy is, mert ez minden esetben a kapitány, vagyis az én felelősségem.
– Van rá mód, hogy ellenőrizzük a szavatossági időt? – Tudakolta a tizenhétezer éves fizika professzor asszony.
– Igen, a Proximán. De a hajón ez nem lehetséges. Mi átvettük a dokumentációt és a protokoll alapján jártunk el. Ez most egy anyahajó elvesztésébe került. – Így a kapitány.
– Viszont a személyzetből eddig nem volt veszteségünk. Ez az ön érdeme kapitány. A protokollokat felülbírálva a szituációnak megfelelően tett intézkedéseket. Véleménye szerint van rá mód, hogy felvegyük a kapcsolatot a civilizációnkkal? – állapította meg, majd kérdezett a valamikori anyahajó legöregebb tagja, a hetvennégyezer éves Lúdmilla, aki a személyzetért felelt az elmúlt kétezer évben.
– Nem, nincs. Ahhoz egy saját hajót és kommunikációs eszközöket kellene felépítenünk. Ehhez semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésünkre, mi több, a tudásunk is el fog veszni, mert a DNS megújító sem fog a végtelenségig működni. – Tárta szét két karját a kapitány.
– Ezt úgy kell értenünk, hogy oda a halhatatlanságunk? – Ez már felkeltette a tisztiorvos érdeklődését is, aki relatív fiatalnak számított a maga kilencezer évével a vének közt.
– Igen, körülbelül hatezer alkalomra elegendő megújulásra van lehetőség, az maximum százötven év, és elkezdünk folyamatosan kihalni. Kétszáz év, és senki sem marad. Természetesen csak akkor, amennyiben a számítógépeink nem hibásodnak meg, képesek lesznek még a működésre.
– A jelenlegi technikai fejlettségünk szintjére jutni a nulláról, cirka kétszázötven év. Sokan nem fogják túlélni. – Fűzte hozzá a technikai operációs tiszt, aki élete tizenhatezer éve alatt még egyszer sem érezte ennyire reménytelennek a helyzetüket. – Nagy az esély rá, hogy senki sem éli túl ezt a kis kalandot.
– Nekem lenne két ötletem is, amivel túlélhetnénk ezt a krízist. Az egyikben csak alig a tíz százalékunk, ám de ez felvet etikai kérdéseket. Míg a másikban mindannyian, viszont itt le kellene mondanunk az örök életről. – Így Lúdmilla. – Hetvennégyezer éves vagyok és láttam már sok mindent. Többek közt az öröklét, a halhatatlanság nélküli életet is.
A térben ülők közt szinte mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Majd Juanee Lee szólalt fel, aki csupán ötszáz évvel volt fiatalabb Lúdmillánál.
– Ezt nem gondolod komolyan?! Az egyértelmű, hogy a halhatatlanságnak lőttek a megújító nélkül. De maga az ötlet, hogy a férfiakat visszahozzuk is felháborító! Inkább kihalok, de azokat a barbárokat nem akarom még egyszer a társadalmunkban.
– Nem kötelező mindenkinek használni őket, ugyanakkor, ha a pajzs megszűnik, akkor a repülő gyíkok és a sárkányok ellen is bevethetők. Fizikailag sokkal erősebbek nálunk és harciasabbak is. Genetikailag kódolva vannak a család védelmére. Meghalnak értünk, ha kell, de megvédenek.
– Igen, meg háborúkat robbantanak ki! Egymást fogják öldökölni! Elnyomni mindent és mindenkit, majd uralkodni akarnak rajtunk is.
– Jó. – szólalt fel a vének tanácsának az elnöke. – Szavazzunk! Ám de ahhoz, hogy szavazhassunk, tudnunk kell, miről is fogunk dönteni. Lúdmilla, Juanne Lee! Csak ti ketten vagytok köztünk, akik láttak már férfit. Tapasztalhatták velük az életet, a szaporodást, vagyis a túlélés eme formáját. Mindketten tapasztalt öreg állampolgárok vagytok. Adjátok nekünk át a tapasztalatotokat ezzel a témával kapcsolatban. A jót és a rosszat is tudni akarjuk a szavazás előtt.
Akkor mind a majd háromezer nő megfogta egymás kezét, vállát, összekapcsolva tudatukat. Az információ szinte azonnal mindenkiben ott volt. Mind a jó és a rossz. Hetvenötezer évvel ezelőtt volt a genetikusok felfedezése, hogy minden ember alapjában véve nő a fogantatása első hónapjaiban. Két hasonló kromoszómával rendelkező egyed nővé fejlődik, míg a két különbözővel rendelkezőkből férfi lesz. Lúdmilla emlékeiből az is kiderült, férfiak mind a mai napig léteznek a multiverzumban, csak nagyon korlátozott számban. A megújítógép segítségével hozzá lehet adni Y kromoszómát az egyedhez, ezáltal férfit teremtve. Viszont csak a nők képesek az öröklétre ennek a gépnek a segítségével. A férfiak képtelenek a halhatatlanságra. Így nem csoda, hogy az elmúlt hetvenötezer évben igencsak megcsappant a számuk. Olyannyira, hogy jó, ha planétánkként egyetlen egyed létezik. Sok mindent megoldottak már, de életet teremteni még mindig nem tudnak. Márpedig időnként szükség van új egyedekre, mert ritkán ugyan, de történnek halálesetek, balesetek. Mint most, hogy lezuhant egy anyahajó a teljes személyzetével. Statisztikailag senki sem élhette volna túl, ezért aztán keresni sem fogják őket. Már csak azért sem, mert a katasztrófa előtt jelentést küldtek a hibás üzemanyagról és annak maghasadásáról, a láncreakció beindulásáról. Aztán csend, így joggal gondolhatják, hogy a hajó megsemmisült.
Megvolt a szavazás. Mindösszesen öten vállalták a megújuláskor az Y kromoszómát, és ezzel az elmúlást is nyolcvan éven belül. Alig hatvanegy nő vállalta a gyermekszülést. Csak az ő számukra volt engedélyezett a megújítógép használata minden ötödik utód felnevelése után. Komoly gondot okozott a belterjesség elkerülése az első időszakban. Mindaddig, míg a lassan kiöregedő, szülni nem akaró egyedek közül nem kezdtek önként jelentkezni Y kromoszómára, vagy éppen anyának. Eltelt nyolcvan év, és az eredetileg háromezer fős személyzetből addigra csak tizennyolcan döntöttek úgy, egyiket sem akarják. Inkább választják az elmúlást. A megújítógép és a pajzs még mindig működött, így aránylag biztonságban éltek. Hamarosan a biológiai egyensúly helyreállt és be tudták vezetni a monogámiát az immáron száztizennégyezer főt számláló közösségben. Minderre elegendő volt nyolcvan év. Technikailag felfejlődtek a régi szintjükre, sokkal gyorsabban, mint azt eleinte számolták. Még tíz év kellett hozzá, hogy újjáépíthessék az anyahajót. Amivel viszont senki sem számolt, a genetikai dekódolásuk nem engedte, hogy újra a halhatatlanokká váljanak. Bár már lehetséges volt, mégis alig kétezren választották az örök életet, ezért újabb nyolc évet kellett várni, míg a szükséges személyzete meglett az Atlantisz anyahajónak, hogy útnak tudjon indulni a Proxima-Centauri felé, a katasztrófa után kilencven évvel.
* * *
Az emberiség elterjedt az egész bolygón, a civilizáció szárnyalt, mígnem nem jött két hiba is a rendszerbe. Az egyiket politikának hívták, a másikat vallási dogmáknak. Eleinte ártalmatlannak látszottak, ám de mire feleszméltünk, már túl késő volt. Deroaktiv atomháború tört ki, és egy hibásan kiszámolt méretű és rossz helyre ledobott, az atlanti óceánba becsapódott hidrogénbomba felrobbanása után több kétezer méter magas árhullám indult pusztító útjára, többször megkerülve a bolygót, özönvízzel elárasztva azt. Sokan ezt Isten haragjának vélték, míg mások nem. Az emberiség csoportokban ugyan, de túlélte ezt a szerencsétlenséget is. A technikai fejlődésük részben megsemmisült. Mindent újra kellett kezdeniük. Részben, de csak részben.
Ennek a csoportnak, akinek az üzenetét olvasod, megmaradt minden vívmánya, mi mégis elrejtettük azokat. Ezt olvashatod leírva az univerzum nyelvén, magyarul. Igen, ezeknek a technológiáknak a segítségével építettük a piramisokat világszerte a nagy özönvíz előtt, amikor már egyértelművé vált számunkra, a világ melyben élünk, pusztulni fog. A bolygó, mely sohasem volt a miénk, megöl minket, mert nem méltón viseljük sorsunkat. Elzártunk mindent a piramisok alá, az özönvíz után, amit az emberi tudatlanság és felelőtlenség okozott. Mindegyikbe külön-külön egy részt. Egyik sem használható valamennyi alkatrésze nélkül, amik viszont a többi piramisban vannak elrejtve világszerte. Számításaink szerint csak akkor fog nektek az üzenetet tartalmazó piramis bejárata kinyílni, ha a dogmákkal már leszámoltatok és a politikát kiirtjátok. És erre te fogsz itt és most választ adni. Csak és kizárólag egy arra érdemes igaz embernek nyílik meg a kamra ajtaja és csak éjfélkor. Te vagy az, akinek válaszolni kell erre a kérdésre, de vigyáz! Ha a hangrezonátor érzékeli a hazugságot, automatikusan záródik a kamra és te bent ragadsz. Ha igazat mondasz, akkor jutalmat kapsz. Bármi is a válasz, szabadon elmehetsz. Ezt én, Murmai Lúdmilla ígérem meg neked, az itteni telepesek vezetője, nagy öregje. Ember! Tanulj a mi sorsunkból és döntsd el te, itt-e az idő egy jobb életre, arra, hogy csatlakozzatok a multiverzum szövetséghez? Kérlek, válaszolj! Készen álltok a csatlakozásra? Igen? Akkor dugd a bal kezed a lyukba. Nem? Akkor a jobb kezedet, kérlek!
* * *
A magyar régész, megdöbbenve olvasta ezeket a sorokat nyolcszáz méterrel a Gízai nagy piramis alatt, amiket egy ökölméretű lyuk feletti kőtáblába véstek magyarul, rovásírással. Nem gondolkodott sokáig, hiszen egyértelmű volt a válasz. A jobb kezét bedugta a lyukba. Akkor valami megragadta és berántotta kezét olyan erővel, hogy azt Pisti képtelen volt kirántani, megmozdítani. A kő ajtók elkezdtek bezáródni, és valamennyi kollégája, munkatársa menekülőre fogta a dolgot. Egyedül volt már, mikor hangos csattanással lezárult a kijárat és sötétség borított el mindent. Kész, itt a vég. Csapdába esett. Majd egy pillanatra hihetetlen fájdalmat érzett, de csak egy pillanatra.
Két héttel később a tudományos élet felbolydult. Meghalt a magyar régész, Akoltai István, aki megfejtette a piramisok titkát, és aki talált egy titkos lejáratott a gízai nagy piramis alatt. Ahová le is mentek, és ahol ő feltehetőleg meghalt. Míg társai ki tudtak menekülni, ő csapdába eset nyolcszáz méterrel a felszín alatt. A lejárat teljes hosszában lezárult már lassan két hete, a mentésre semmi esély sincs. Hivatalosan is a régészeti társaság hősi halottjának tekintik.
* * *
Proxima-Centauri multiverzumi megfigyelő szobájában felvillant egy lámpa és a kezelő szinte azonnal rákattintott.
– Kapás van a Földön? – Nézett rá kérdőn Juanee Lee.
– Nem, sajnos nem. Ugyanaz a helyzet már hatszáznegyvennyolcezer éve. – Válaszolt Lúdmilla.
– Le kell zárnod megint?
– Le, sajnos igen – szomorodott el Lúdmilla.
– Murmai Lúdmilla! A kollégád és a barátnőd vagyok már lassan hétszázezer éve. Miért nem hozod haza a lányod onnét?! Már hatszázezer éve ott dekkol. Felfedezhetné az egész multiverzumot. – Pirított rá Juanee Lee.
– Csak hatszáznegyvennyolcezer éve él a Földön és a belső Földben biztonságban van. Amúgy se akarja elhagyni a kék bolygót. Nem is tudom. Valahogy rabul ejti az embert. Én is szeretnék egyszer oda visszamenni. Ő is arra vár, mikor csatlakozik végre hozzánk a Föld – válaszolt elgondolkodva Lúdmilla.
– Ez van, a gyerekek egyszer csak maguk döntenek a sorsukról. – Mosolyodott el Juanee Lee. – Kilenc fiam van és több mint hétszáz unokám. Mind a világegyetem másik részében. El bírod képzelni, mi van nálunk egy családi összeröffenésen?
– Ezért irigyellek! Mármint az unokák miatt. Sajnos az én lányom nem akar szülni. Amúgy meg annak idején, mintha nagyon is férfiellenes lettél volna. – Nézett rá mosolyogva Lúdmilla.
– Ez van, az idők változnak. Amúgy meg Lajos hibája. Első látásra szerelem. Sajnos alig élt kilencven évig. Az összes gyerekem tőle van – nevette el magát Juanee Lee.
– Te szerencsés vagy, megtapasztalhattad a szerelmet. – nézett vissza szomorúan Lúdmilla.
– Nem tudom, de lehet ezt a Föld teszi. Lajos elment, és azóta mennyi idő eltelt, és még egyszer sem érintett meg máshol.
* * *
Pisti, a magyar régész rájött, csapdába esett. A kő ajtók mind bezárultak, keze beszorulva. Már nem fájt a csuklója, csak kissé bizsergett. Mindegy is, mert érzi, itt fog meghalni. Még jó, hogy se kutyája se macskája, így senkinek sem fog hiányozni. Kissé bánja, nem tudja megölni magát sehogyan se, ez így nagyon lassú halál lesz. Ekkor hangokat hallott, és a legnagyobb meglepetésére ízes magyar nyelven beszélt valaki valakivel. Léptek koppantak, és a sötétséget hirtelen fény váltotta fel. Négy egymással vidáman csacsogó nő közeledett. A kőfalban kattant valami, és Pisti keze kiszabadult. A csuklójában egy smaragdzöld kristály, mintha belenőtt volna. De felállni sehogyan sem tudott, hiába próbálta.
– Szia! Murmai Éva vagyok, Lúdmilla lánya. Ő az, aki azt az üzenetet írta, és tőle kaptad a személyes kommunikátorodat. Mostantól világpolgár vagy, mert a DNS és a mentális szkenner alkalmasnak talált rá. El kell végezned egy kétéves iskolát, és akkor teljes értékű polgár leszel.
Pisti szóhoz se jutott meglepetésében. A többiek felsegítették, egy oltópisztolyt tettek a nyakához és kis szúrást érzett. Lassan visszatért az ereje. Amikor belenézett Éva szemébe, elakadt a lélegzete, mint ahogyan Évának is. Pisti évek óta vele, erről a lányról álmodik. Amikor először látta álmaiban, nem tudta hová tenni, és most tessék, itt áll előtte. Éva szava is elakadt, maga sem értette, miért. Még sohasem érzett így. Pulzusa emelkedett, szája kiszáradt, és annyira, de annyira… maga sem tudja miért, de elvörösödött és nem bírta tovább állni a férfi tekintetét, aki egyenesen a szemébe nézett. Kontrollálhatatlan mosoly törte át minden ellenállását. Úgy magyarázta el a szükséges protokoll előírásokat, hogy nem tudott ránézni a férfire, mert szíve olyankor hevesebben vert és szava elakadt.
– Meghaltam és a menyben vagyok? – udvarolt neki Pisti finoman.
– Nem, csupán a belső Föld egyik lejáratában vagy. Add a kezed kérlek, bekapcsolom a kommunikátorod.
Ám de ahogyan hozzáért, az ő csuklóján lévő Zöld kristály és Pistié is fehéren felizzott. Éva pontosan tudta ez mit jelent, és arca színe még vörösebb lett zavarában, ahogyan a DNS kontroller fénye lassan kihunyt csuklójukon.
* * *
Két év telt el és Pisti sikeresen vizsgázott állampolgári ismeretekből. Megkapta világpolgári útlevelét és most már bárhová utazhatott a multiverzumban. Éva várta az iskola előtt, és amikor Pisti kezébe adta az oklevelét, ő szenvedélyesen megcsókolta.
– A hétvégén elugorhatnánk a Proxima-Centaurira, három óra alatt ott vagyunk. Anyám már rettenetesen kíváncsi rád. Főleg, mióta megemlítettem neki azt a babaprojektet.
