A húskenyér
Ma reggel is, mint mindig, elmentem a helyi pékségbe kenyérért. Csak úgy melós ruhában, neon-sárga viharkabátban, szőrmesapkával. Ma megengedtem magamnak egy Léber-készét, magyarul húskenyeret. Nem szokott gyakori lenni, most mégis. Kértem egy kis cipót, egy negyedkilós kenyérnek felel meg. Még meleg volt, akkor készült. Bele két szelet sült parizer szerűséget ketchuppal és mustárral. A szeletek voltak vagy három centisek vastagságra. Egy kis üveg kólával és a fehér kenyérrel együtt fizettem kilenc eurót. Ez nálunk Baden Württembergben soknak számít, de most nem volt kedvem autózni, hogy spóroljak két centet. Leültem hát egy asztalhoz, egy hajléktalantól alig két méterre. Magam se hittem, de meg tudtam enni a reggelire szánt hatalmas szendvicsem. Szerintem ez mára elég is nekem bőven. Amikor végeztem vele, a pultos hölgy megkérdezte, kérek-e egy kávét.
– Igazán jól esne kedves, de tudja az egy jó beszélgetés mellett az igazi. Anélkül csak egy fekete lötty! Azért köszönöm szépen.
Megértően mosolygott a hölgy.
– Az már csak igaz! – szólalt meg a hajléktalan, újságjából fel se nézve.
– Bizony az, bátyám! Van kedve velem tartani?
Először ijedséget, majd zavart láttam tekintetében, ahogyan felnézet az újságjából. Majd körbenézet, biztosan hozzá beszélek-e?
– Elnézését kérem, nem akartam beleszólni a beszélgetésükbe. Csak úgy jött magától.
– Semmi gond, elvégre én kezdeményeztem.
– Nem akarom zavarni.
– Nem zavar. Én hozom a kávét, ön a témát! Megegyeztünk?
Majd egy órát beszélgettünk. Mindenről, az élet nagy dolgairól, vágyainkról, céljainkról és arról, ami be is teljesül. Az erdőszéli rókaüregről, amit meg lehet lesni. És ha az ember türelmes, láthatja a kis rókákat, ahogyan játszanak az odú előtt. A gólyák násztáncát, ahogyan a hollók elkergetik a sólymokat a fészkük közeléből. A szabadság mámorító érzéséről, a felkelő nap szépségéről.
Miről nem beszéltünk? Egyház, politika, háború, rossz érzések, fájdalmak és megalázó helyzetek. Nem, ezekről nem. Viszont minden másról igen. Ember az emberrel. Nem volt melós, se hajléktalan. Csak két ember.
Vége…
