Az Atlantiszi Gyűrű
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí. – A vészjelző sziréna folyamatosan vijjogott, miközben vörös és sárga villódzó fények árasztották el a hatalmas méretű csillaghajó minden szegletét
– Fogd meg! – Mindhárman egyszerre kezdték felfeszíteni a vezérlőterem ajtaját azzal, amit épp találtak. Hárman, mert csak ennyien fértek hozzá. – Ez az! Ágnes, a széket!
A pneumatikus rendszert legyőzve, kiékelték a felfeszített ajtókat. Ádám, a hajó legképzettebb pilótája, meg se várva ezt a műveletet, beugrott a fülkébe. A halott pilótát kilökte a székből és leült a helyére, a vezérlőpult elé. Keze szemmel követhetetlenül gyorsan járt. Akkor robogtak be a nyíláson a többiek is. Mindenki elfoglalva a helyét, földre vetve a halottakat.
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
Megérkezett Judit a légzőmaszkokkal. Már ép időben, mert Ádám kezdett szédülni. Ő rontott be a helyiségbe elsőként, azóta visszatartva a lélegzetét. Amikor a főorvosasszony ráhúzta fejére a maszkot, tüdejét elárasztotta a friss oxigéndús levegő.
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Magdaléna, lődd már le magad! Hogy robbannának fel a nanobitjeid te ócskavas!
– Sajnálom Ádám! Csak egy másodtiszt vagy. Nincs jogod nekem parancsokat osztogatni. Azt csak a kapitány, és vagy a helyettese teheti meg a mesterséges intelligencia részére, vagyis nekem.
– Magdaléna! Itt Proxszon kapitány helyettes. A kapitány meghalt, mostantól én vagyok a kapitány! Hajtsd végre az utasításokat! Ez parancs!
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Sajnálom mister Proxon. Ön nem lehet kapitány, mert nincs ilyen nevű személyzet az Atlantisz csillagközi cirkálón! Ön behatoló, kérem hagyja el a vezérlőtermet!
– Anyádat! – Egy újabb adag dúsított szén-dioxid löket árasztotta el a vezérlőtermet. Pont ugyanolyan, mint ami végzett a kapitánnyal és a személyzettel a vezérlőteremben.
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Idegőrlő ez a vijjogás, valaki kapcsolja ki Magdalénát!
– Jó lenne, de nem lehet! Nem tudtunk behatolni a központi agyhoz.
Közben a kommunikációs tiszt visszaszerezte az irányítást az eszközei felett. Megkezdte a folyamatos adást és vészjelzést.
– Atlantisz hétszáztizenkilenc. A hajó felet elvesztettük a teljes kontrollt a mesterséges intelligencia hibás működése miatt.
– Én jól működöm, ti vagytok azok, akik elfoglaltátok a hajó vezérlőtermét.
De senki sem figyelt rá. Mind a kilencen el voltak foglalva saját rendszerük visszaszerzésével és annak kezelésével.
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Mi a helyzet az atommáglyával?
– Egyes, kettes, négyes, tizenhetes és a huszonegyes túlhevült!
– Le tudjuk választani őket?!
– Negatív, dolgozom rajta. Magdaléna ellenáll!
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Belső terek tömítettsége? Oxigénszint?
– Tömítettség száz százalék. Oxigénszint az ötös, kilencvenegyes és a hatszázhúszas szektorban kritikus!
– Légcsere vészmotorjai bekapcsolhatók?
– Negatív. Magdaléna nem ad hozzáférést! Próbálom a tűzfalat megkerülni!
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Ádám. Irányítás?
– Kézi vezérlésbe átkapcsolva, teljesen az enyém. Elbírok vele!
– Ágnes! Pajzs aktivitások? Mesterséges gravitáció?
– Már feltörtem a rendszert, mind a mienk. Magdaléna nem fér hozzá!
– Boldogultok nélkülem?
Mindenhonnan igenlő válasz érkezett.
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
– Judit, velem jönne kérem?! Szükségem lesz magára! Mostantól Vivien első tiszt a hajó kapitánya! Remélem megértette mindenki?
– Igen, természetesen. – És már indultak is. Majd Proxon visszalépett Ádámhoz szólva.
– Perceken belül magadra maradsz, remélem érted. A hajó valamennyi meghajtórendszerét, mindent neked kell hamarosan irányítanod. Ne érjen meglepetésként.
A levegő megfagyott egy pillanatra, tudták jól ez mit jelent. Akkor Vivien első tiszt szeméből egy könnycsepp gördült le.
– Vúúúúőííí, Vúúúúőííí, Vúúúúőííí.
És Vivien kapitány utána kiáltott.
– Apu, a fényhaza legyen veled!
De ezt már nem halhatta Proxon kapitány. A volt kapitány, mely posztot épp csak percekig tölthette be, elsietett. A távolból még hallották a székkel kitámasztott pneumatikus ajtón keresztül hangját, ahogy pattogó parancsokat osztogatott.
– A kórházi személyzetéből a sürgősségi csapatott kérem a generátorszintre!
A generátorszinten volt már a biztonsági főnök is. Hozta a mechanikus zárak lyukkártyáit. A keskeny szervizajtón csak egy ember fért be. Proxon ment be, és csukta maga után az ajtót, hogy nyithassa a következőt. Hat ajtón kell átmennie, mind mechanikusan működik a központi vezérlés teljes kizárásával, pontosan olyan esetekre, ha feltörnék az anyakomputert, azt ki lehessen kapcsolni. Bár olyanról még csak nem is hallottak, hogy az AI megbolondult.
– Én ezt nem tenném Proxon behatoló.
Nem válaszolt Magdalénának, hanem ment a célja felé. Magdaléna tehetetlen volt. Nem volt hozzáférése ehhez a vészbejárathoz. Azaz lehet, mégis? Magdaléna tudta a létezése függ attól, hogy most hogyan dönt. Három zsilipen már átment végzete. A negyedikbe épp csak behelyezte a lyukkártyát, amikor kialudt a világítás és a légelszívás hirtelen befúvás lett. A hajó egyik távolabbi pontjáról kezdte az oda befúvott tömény szén-dioxidot átvezetni, megmentve az oda rekedt utasok életét ugyan, de végzetes csapást mérve így támadójára. Legalábbis, ha sikerül kicsit lelassítania. És sikerült neki. A vaksötétben a volt kapitány alig találta meg a lyukkártyás mechanikus zárakat. Terveihez képest, jelentős késéssel ért be az anyakomputer szívéhez.
– Elkéstél. Már a halálos szinten van a szén-dioxid koncentráció. Perceid sincsenek hátra behatoló! Add fel, és életben hagylak!
De ő nem adta fel. Igazából magában nevetett. Mennyire is ostoba az AI! Ha nem figyelmezteti, simán belélegzi a számára már halálos gázt, amelyből egyetlen lélegzetvételnyi is bénulást okoz. Tudta, itt a dal vége. A kiképzésen tanultak szerint cselekedet. Már nem volt ideje kinyitni a mechanikus számzárat Magdaléna szívéhez, így betörte az erre az esetre elhelyezett szekrény üvegét, és kivette onnan a csákányszerű célszerszámot. Hatalmas ívben megsuhintva a biztonsági üvegen keresztül egyenesen az anyakomputerbe, Magdaléna tudatát tároló egységébe vágta azt. A majd húszezer voltos feszültséggel működő kvark-kvantum komputer lángcsóvát és villamos ívet kivetve magából semmisült meg.
Az egész hajón elment az energia, de csak egy pillanatra. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a kettes és a négyes atommáglya felrobbanjon. Az egész hajó remegett, Magdaléna nem volt többé. Ádám nem is hallotta a körülötte lévő eseményeket. Az utolsó információmorzsa, ami még eljutott tudatáig, hogy a túlhevült atommáglyákat leválasztották. Aztán már nem tudott másra figyelni. Minden a hajó irányításával kapcsolatos teendő rászakadt. Tudta jól, ki kell lépniük a hipertérből, mert egymaga képtelen irányítani a hajót huzamosabb ideig ott. Így hát nekiállt lassítani, amennyire a sérült hajó szerkezete engedte. Bár utálta nagyon, rákapcsolta idegrendszerének pályáit a hajó vezérlésére. Így az a teste részévé vált, és a gondolataival tudta irányítani. Sokkal hatékonyabb volt ez, mint a kézi vezérlés. Csak hát egyáltalán nem volt felemelő érzés a maga kilencven kilós testéből hirtelen százhatvan billiárd tonnára váltani. Érezni minden rezdülését és sérülését a hajónak. Hamarosan sikerült lecsökkenteni a sebességüket fénysebesség alá, és kiléptek a hipertérből. Két naprendszer közt a kilépés ideje alatt még megtettek két fényévnyi távolságot, mire sikerült a hiperteret elhagyni. Épp időben, mert majdnem belerohantak egy lángoló, fortyogó csillagba. Ádám hirtelen felrántotta a cirkáló orrát, elkerülve ezzel a frontális ütközést. Sírt, sivított a hajószerkezet a bőven határérték feletti terheléstől. Amikor megszűnt a remegés és nyugodt siklásba váltottak át, még mindig közel fénysebességgel haladva lassultak. Végre leválaszthatta magát a hajóról és ismét kézi vezérléssel vezette azt. Akkor Vivien szólalt meg.
– Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el! Még sohasem láttam gépet emberre kapcsolódni, ugye ebből nem akarsz rendszert csinálni? Nagyon félelmetes volt, amit műveltél!
– Akkor ezek szerint egyben vagyunk?
– Majdnem sikerült, de nem. Le kell szállnunk valahová nagyjavításra.
– Kapitány, a harmadik bolygó. Nézze csak!
– Ez egyszerűen gyönyörű! Milyen szép kék. A légköre?
– Elhanyagolható fél százalék szén-dioxid, hetven százalék nitrogén, húsz százalék oxigén, egy százalék argon. Kiterjedés úgy ötszáz kilométer lehet. Talán egy bár a felszíni nyomás.
– Tökéletes. Itt letesszük a madarat! Azaz, hogy Ádám ez még rád vár. A tartalék komputer ugyan működik, de korlátoztuk, amíg nem lesz ellenőrizve teljesen.
– Megint csatlakoznom kell?
– Ha lehet ne tedd! Az az előző is para volt nagyon, majd egy órán át úgy néztél ki, mint valami Zombi.
– Egy órán át odavoltam? Nekem csak perceknek tűnt!
A landolás egész tűrhetően sikerült. Két kontinens közé tették le az Atlantisz hétszáztizenkilencet. A majdani Amerika és Afrika közé. A kettes és a négyes atommáglya megsemmisülése miatt huzamosabb ideig maradniuk kellett. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a helyi emberek, akik alig különböztek utazóinktól, felfedezzék Lemúriát. Ahogyan nevezték magukat az ott élők, Lemúriaknak. Ugyanakkor bárkit is kérdeztek, Atlantisznak hívták azt a kontinenst, ahol egy talpalatnyi termőföld sem volt kezdetekben. Nem termesztettek semmit sem a Lemúriak, mégis királyként éltek. Hatalmas tudás birtokában voltak. Idővel befedték a tenger iszapjával és távoli vidékekről hozott földdel a kontinens nagyságú csupasz fémet, majd elkezdtek kifelé szivárogni és vegyülni a Föld népével. Mindnek volt a kezén egy különleges gyűrűje. Atlantiszi gyűrűnek hívták, és soha semelyik Lemúri semmiért el nem adta volna senkinek. A legénység tagjaiból senki sem érte meg a hazatérésük napját. Kilencezer évig tartott, mire sikerült felfejleszteniük egy titkos civilizációt és az ő segítségükkel teljes egészében megjavítani a csillagközi cirkálójukat. Addigra már sokkal többen voltak, mint ahányan érkeztek. A lemúriak keveredtek a földi emberrel. Alig tíz százalékuk hagyta csak el a Földet az indulás napján. Atlantiszról el kellett űzniük mindenkit, hiszen, ha felszállnak azt senki sem élné túl. Így aztán mesterséges földrengéseket generáltak az Atlantisz hétszáztizenkilenc tetejére felhalmozott termőrétegekben. A mesterséges kontinens napokon belül elnéptelenedett. Akkor bekapcsolták a felújított atommáglyákat és a kerek hajótest kiemelkedett az óceánból alig pár centire a vízfelszín fölé és forogni kezdet. Egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem a teljes, a tetején felhalmozott termőréteg bele nem csúszott az óceánba. Akkor irdatlan sebességgel emelkedni kezdet és pár pillanat múlva elhagyta a Föld légkörét. Ezt minden külső szemlélő úgy élte meg, hogy Atlantisz egy nap elsüllyedt. Erről írt Platón is. Amit meg erősítettek a titokban Földön maradt Lemúriak is. Te is találkozhattál már velük. Különleges gyűrűt viselnek, amelyet soha senkinek át nem adnak egy pillanatra sem. És ha erővel elveszik tőlük, a gyűrű homokká válik azonnal. Hogy honnét tudom ezt? Feleségem mesélte az unokáinak, amikor a gyűrűjéről kérdezték. Azt ígérte nekik, egyszer majd lesz nektek is.
Vége… vége?
