A sírrabló
Charlie White felnőtt fejjel nem hitt a szellemekben, ennek okáért a holtaktól sem tartott, mert aki egyszer meghalt, az már nem árthatott az élőknek. Ezt saját tapasztalatból tudta, bár nem sok mindenkinek kötötte az orrára. Charlie ugyanis sírrabló volt. Abból élt, hogy éjjelente kihantolta és megfosztotta azokat az elhunytakat, akiket ékszerekkel temettek el – hisz ő volt a sírásó, és a temetőgondnok is egyben – így jól tudta, hol kell ásni. A megszerzett zsákmányt eladta egy orgazdának, aki szép summát fizetett neki, ha jó minőségű árut szállított. Később még olvasni is megtanult, hogy az újságból értesüljön az elhalálozásokról. A sírrablásból szerényen megélt, bár volt egy szenvedélye, ami a zsákmány nagy részét elvitte, mégpedig a póker. Charlie nem bizonyult túl ügyes játékosnak, de kellet neki egy szenvedély, amin le tudta vezetni a stresszt, és mintha ezzel akarta volna vezekelni, ami a bűntudatból fakadt. Gyakran hitelezett egy bizonyos uzsorástól, és mikor nem tudott időben fizetni, jól elpáholták. De idővel, mikor felhalmozott annyi tartozást amit már nem tudott törleszteni, többször halálosan megfenyegették, és már kezdett attól tartani, hogy végül megölik.
Charlie már gyerekként is sok időt töltött a temetőkben, ugyanis az apja is sírásó volt. Míg apja dolgozott, addig ő bejárta a temető minden zegét-zugát. Szeretett egyedül császkálni, amit magában „felfedezőútnak” hívott. A legrégebbi sírokat is felkutatta, elolvasott minden sírfeliratot, indákkal benőtt kripták között járt. Volt úgy, hogy lefeküdt a fűben, és hallgatta a fák suhogását, és mindez mérhetetlen nyugalommal árasztotta el.
Mikor elég erős lett, segített a sírásásban – ám ezzel a feladattal a holtak látványát sem kerülhette el. Az első, akit látott, egy idős asszony volt. Éppen egy sírgödrön dolgoztak és ő elment vízért a kútra, de ahogy a ravatalozóhoz ért, szemet szúrt neki egy test, ami az asztalon feküdt. A közelben egy árva lélek sem volt, csupán ő. Egy pillanatra ledermedt, de aztán, valami belső indíttatásnak köszönhetően – amit írjunk a kíváncsiság számlájára – közelebb ment. Úgy érezte, mintha nem is ő irányítaná a lábait, hanem valami túlvilági erő. Mikor elég közel volt, jól megnézte az arcát, ami szürke volt, ráncos, és beesett. Az álla egy kendővel volt felkötve. A szemein két érme pihent, és úgy tűnt, mintha csak aludna. Charlie sokáig állt ott, és nézte az élettelen testet. A kép felborzolta az idegeit, és sok álmatlan éjszakát okozott a számára, de ahogy telt az idő, kezdett hozzászokni a holtak látványához.
Az életében egyszer látott szellemet, de az évek múlásával kezdett kételkedni saját látomásában. Még tizenöt sem volt, mikor a húga meghalt vérhasban. Charlie nagyon szomorú volt miatta, és sokáig nem tudta feldolgozni az elvesztését. Minden nap kijárt hozzá a temetőbe, friss virágot vitt a sírjára. De egy júniusi délután, mikor hazafelé tartott, látni vélte maga előtt, ahogy a sírok között szökdécsel, selyemszalaggal a hajában, amivel eltemették. De a látomás csak egy pillanatig tartott, és soha többé nem látta újra. Ez volt az egyetlen alkalom.
Aztán eljött az a bizonyos nap. Október harminc volt. Charlie White már szinte tűkön ült. A Fekete ló nevezetű ivóban, a sarokban, az ablak mellett, egy kupa sör társaságában várta, hogy besötétedjen. Most egy nagyobb fogásra készült, talán a legnagyobbra, ami sírrablóként eddig a markát ütötte, ugyanis a helyi báró, Talbot gróf kilehelte a lelkét kilencvenkét éves korában. A báró hosszú nemzedékek utolsó sarja volt, és a vagyona felbecsülhetetlen értékkel bírt. Charlie sejtette, hogy a sírja tele lesz drágakövekkel és arannyal, amire rá akarta tenni a kezét. A kincs egy részét megtartaná magának, míg a másikból kifizetné a hitelezőit.
Már egy ideje várta, hogy a báró kilehelje a lelkét. Volt idő, mikor ő maga akarta kitekerni a nyakát, amit szerény véleménye szerint megérdemelt volna, mert a múltban, rémséges hírek terjedtek a grófról, ugyanis több helyi dolgozó tűnt el nyomtalanul a kastély falai között. Később, a folyóparton holtan találtak rájuk. A kórboncnok szerint minden csepp vérük eltűnt a testükből. Charlie jól emlékezett arra az időszakra, ami nagy felháborodást keltett a faluban. Az elhunytak családtagjai összefogtak a gróf ellen, és elmentek a bírákhoz, hogy segítséget kérjenek tőlük. De abban az időben a báró nagy befolyással bírt, és hamar eltussoltatta a dolgot, és semmiféle nyomozás nem folyt ellene. De úgy látszott, az esetnek a híre nagy visszhanggal terjedt, és egy éjjel egy fekete hintó érkezett a faluba. A rejtélyes utasok állítólag maszkot viseltek, mert senki sem látta az arcukat, hogy miféle jövevények. Mikor útbaigazítást kaptak, egyenesen a kastélyba mentek. Aznap éjjel rémséges sikolyok rázták meg a falu békéjét. Mintha a gróf szenvedett volna. Ez így ment három éjjelen át, míg egy nap elhallgattak a hangok. De azóta a falusiak meg sem merték közelíteni a kastélyt. Ennek már idestova tíz éve.
Az utóbbi években senki sem látta a bárót, mer állítólag bezárkózott a kastélyába. Magányosan tengődött e bizonyos napig.
Charlie egy csípős januári délután, mikor pénzhiányban szenvedett, felfedezőútra indult. Még a sötétedés beállta előtt megközelítette a kastélyt, ami első látásra úgy tűnt, mintha lakatlan lenne. A főkapu zárva volt, és ahogy közelebb ment, meglepődve látta, hogy a bejáratra rácsot szereltek. A csúcsíves ablakokat szintén berácsozták, és belepte a por. Sokáig állt ott, és arra a belátásra jutott, hogy a gróf rég elhagyta e helyet, és most üresen áll. Már azon morfondírozott, hogy érdemes lenne visszajönni az éj leple alatt, és kifosztani a kastélyt, ám akkor, váratlanul meglibbent a függöny, és egy sápatag arc tűnt fel az üveg túloldalán.
Azonnal menekülőre fogta, mint akit rajtakaptak valami gaztetten. Végül be kellett, hogy lássa, addig nem tehet semmit, míg a gróf ki nem leheli a lelkét.
De ma reggel, ahogy felébredt, hallotta, hogy harangoznak. Ezt isteni jelnek vélte, és pillanatok alatt talpon volt. Kint az utcán megállított egy parasztleányt, és megkérdezte, hogy ki hunyt el, mire azt felelte, hogy „Talbot gróf.”
Charlie örömében, gyorsan a temető felé vette az irányt, hogy elejét vegye az eseményeknek. De mikor odaért, meglepetésére a kaput zárva találta, és egy négyfogatos fekete hintó állt a temető közepén, amiről négy szerzet éppen leemelt egy súlyos koporsót. Hosszú fekete kabátot viseltek, a kezükön fekete bőrkesztyű volt, a fejükön kalap, de a legfurcsább az volt, hogy az arcukat nem lehetett látni, mert maszkot viseltek. Charlie korábban nem látta a maszkos férfiakat, mert aznap este felöntött a garatra, és lemaradt az eseményről.
– Talán még is igaz a mese – suttogta maga elé. – A gróf egy vérszomjas gyilkos. – Ha így van, akkor megérdemli a gazfickó, hogy kifossza a sírját. De azt mégis elég furának tartotta, hogy az idegenek miért hordanak maszkot. „Talán a gróf valamiféle titkos szekta tagja volt? Bizonyosan!” Hisz más ésszerű magyarázatot nem talált rá. Charlie nem volt egy nagy lángelme, de hamar összeállt a fejében a kép. Ez megmagyarázná, hogy miért nem engednek senkit a temető közelébe, és amiért a múltban megbüntették, mert ölt.
Ez a váratlan felfedezés nem lombozta le Charlie kincs utáni sóvárgását, sőt, még bátorította is. Majd este visszajön és kifosztja a nyomorult gazfickót.
Míg az ivóban ült, beborult az ég és heves szélroham támadt, ami felkavarta az út porát. Hamarosan kövér esőcseppek kezdtek hullani az égből. Több vendég furán nézett rá, mikor felállt, és kisietett a helységből, egyenesen a viharba.
A víz szinte percek alatt elárasztott mindent. Charlie lába bokáig elmerült a sárban, miközben hazafelé igyekezett. A háza a falu szélén állt, ami nem nyújtott szép látványt, mert a vakolat több helyen lepergett, és a tető sem volt az igazi, de Charlie-nak nem voltak nagy igényei, no meg az alkoholt sem vetette meg. A házban a földön szanaszét hevertek az italos üvegek. Az elmosatlan edények egymás hegyin-hátán az asztalon poshadtak. A ház tetejét verte a víz, és a szoba középen beázott a fal. Egy elmozdult cserép lehetett az oka, de Charlie mindig elhalasztotta a javítást. Fogott egy edényt és a csöpögő víz alá tette.
Aztán a kamrába sietett, ahol a szerszámokat tárolta. Azokra úgy vigyázott, mint a két szemére. Elővett egy zsákot, és belepakolta a csákányt, a feszítővasat, meg egy olajlámpát, majd elindult a temető irányába.
A széllel szemben haladt. Az eső az arcába szitált. A fák szinte meggörbültek a heves széllökéstől, de ő csak ment tovább, hadakozva a viharral. A sötétben is jól tájékozódott, hisz már jól ismerte az utat. A temető egy töltésre épült, és az út felfelé vezetett, és ő többször is elesett a sáros talajon. Mikor épp hogy a temető bejáratához ért, lódobogás ütötte meg a fülét. Hamarosan a négyfogatos hintó viharzott kifelé a temetőből. Szerencséjére még volt annyi ideje, hogy elbújjon. Mikor a kocsi elhaladt mellette, jól megnézte magának a hajtót. A maszk mögött csak a szeme tűnt fel neki, mi szinte vörösen izzott a sötétben.
Charlie életében először megborzongott. Csupán képzelődött, vagy tényleg vörös szemei voltak? Nem, az nem lehet! Hogy is lehetne valakinek ilyen szemei? Ez képtelenség!
Bár hiába győzködte magát, legbelül baljós érzés kerítette hatalmába. De aztán, a pénz utáni mohóság, legyőzte benne a félelmet. Ma meggazdagszik, és ebben semmi és senki nem akadályozhatta meg. Még ha maga az ördög a gróf, akkor is kifosztja a sírját!
Egy ideig még nézte a távolodó hintót, majd behatolt a temetőbe. Az eső elállt, de a szél még mindig erősen fújt. A temető öreg fái fölé magasodva, kísérteties hangon nyögtek a légáramlatoktól. Charlie szíve ezerrel zakatolt, miközben a kripták felé vette útját. Most, ha meglátná valamelyik alakot előbújni a fák mögül, azonnal megütné a guta. De miért is lenne itt bárki, hisz elmentek. Csupán ő az egyedüli élő lélek a temetőben. „Ez biztos?” A hang egyenesen a fejében szólalt meg. Nem az ő hangján, hanem egy idegen, reszelős férfihangon. Ettől teljesen ledermedt.
Aztán fejéhez kapott, mer hirtelen egy kép villant be az agyába. Haragos fehér aszott arc, és vér. Rengeteg sok vér. „Vár a kincs, komám. Ebből új életet kezdhetsz. Többé nem kell nyomorultan, pénztelenül tengődnöd. Gazdag leszel. Előtted a világ.” A hang csábítóan hívogatta.
Megrázta a fejét, és próbálta kizárni a képet és azt a belső hangot. Biztosan csak a fáradtság szüli ezeket a szavakat. Vagy talán a lelkiismerete szól hozzá? A saját agya próbálja megviccelni? Úgy határozott, hogy nem fog megtántorodni egy karnyújtásnyira a gazdagságtól.
A lámpást maga elé tartva, már egy ideje botorkált a kripták között, mikor rálelt Talbot gróf nyughelyére. A boltív felett egy latin eredetű szöveg volt látható, amit sajnálatára nem tudott elolvasni. A bejáratot egy súlyos tölgyfa ajtó zárta el.
Charlie letette maga mellé a lámpást, majd fogta a feszítővasat, nekifeszült a zár nyelvének és pillanatok alatt kitárult az ajtó.
A kripta aljába egy hosszú lépcsősor vezetett, egyenesen a föld mélyébe. A lámpással a kezében, lassan, egyre lejjebb hatolt, és tapinthatóan egyre hidegebb lett, végül megcsapta az orrát az áporodott dohszag. A sírbolt aljára érve, boltíves falat pillantott meg, és maga a koporsó is láthatóvá vált, ami középen pihent egy kőlapon, és amit valamilyen fémből kovácsoltak. Charlie nagyon megdöbbent, mert a koporsót vastag láncokkal zárták le.
– Mi az ördög?! – hüledezett.
Charlie nem értette, miért kellett lelakatolni a koporsót. Talán a kincsek miatt? A másik opcióra nem is mert gondolni. Nem szabadott, hisz akkor neki vége. Nem tántoríthatta el semmi a céljától. Tudta, hogy ez az utolsó esélye, hogy új életet kezdjen.
Letette a lámpást egy a falon lévő mélyedésbe, majd munkához fogott. Egyenként törte fel a lakatokat, ami nem kis erőfeszítésbe került. Mire végzett, folyt róla az izzadság. Mikor egy halomba rakta a láncokat, egy pillanatra szusszant egyet, hogy erőre kapjon. Az igazság az volt, hogy Charlie félt. Talán még soha életében nem rettegett ennyire. Arra számított, hogy mikor belenéz a koporsóba, egy szörnyeteggel fog farkasszemet nézni.
Végül rászánta magát, és lassan, felemelte a súlyos fedelet. Egy szörny helyett, egy idős, hosszúkás arcú, ősz hajú férfi feküdt a koporsóban. Az arca falfehér volt és ráncok barázdálták. A szemeire egy-egy aranyérmét helyeztek. Charlie szívéről abban a pillanatban mintha egy nagy kő esett volna le. Tudta, hogy a gróf halott, hisz már ezerszer látott holtat, és kétségtelen volt, hogy az előtte fekvő férfi elhunyt. Az öltözéke egy kék frakk volt, alatta egy hasonló színű mellénnyel. A kezei szorosan a törzse mellett pihentek, de mikor a körmeire tekintett, meglepődve látta, hogy hosszúak és hegyesek.
A jobb mutatóujján egy vastag aranygyűrűt viselt, amin egy címer domborodott ki. Nyilván a család címere, gondolta. A nyakában egy nyaklánc volt, aminek a vége eltűnt a mellény alatt. Mikor óvatosan kihúzta a ruha alól, a szemét szinte égette a smaragd kő, ami izzott a félhomályban.
Charlie szíve hevesen kalapált. Gazdag ember!
Elsőnek a szemeiről vette le az aranyérméket. A biztonság kedvéért még rá is harapott, és örömmel konstatálta, hogy színarany. Majd a gyűrű következett; felemelte a jobb karját (a ruha rojtjánál fogva, hogy véletlenül se érjen a kezéhez), és mikor megragadta a gyűrűt, az nem akart lejönni. Így erősebben kezdte húzni, végül már rángatta a gróf ujját.
De közben, valami változás állt be, ezt Charlie jól érzékelte, ezért a tekintette feljebb vándorolt a gróf arcára. Mikor meglátta a fátyolos szemeit, amivel egyenesen őt nézte, nagyot kiáltott.
Még mielőtt menthette volna az irháját, a gróf hideg ujjai, mint a villám, a torkára tapadtak. A szorítása olyan erős volt, mintha satuba fogták volna a nyakát.
– Charlie White, ha nem tévedek? – A gróf hangja fáradtan csengett a mély ürességben. Kiszáradt ajka félig mosolyra húzódott, ezzel megvillantva hegyes szemfogait.
Charlie nyöszörgött a gróf kezei alatt, miközben minden porcikáját átjárta a rettenet. Tudta, hogy a fulladás szélén áll, és pillanatok múlva el fog ájulni. De nem is bánta, legalább vége lesz ennek a rémálomnak, amibe belecsöppent. De aztán a gróf az utolsó pillanatban elengedte a nyakát, és ő a földre rogyott levegő után kapkodva.
– Vártam már ezt a találkozást, Charlie. A híre évekkel ezelőtt megelőzte önt. – Miközben beszélt, a gróf felült a koporsóban, és fáradt tagjaival feltápászkodott. Derékig érő ősz haja volt. Magas homloka, és az arca olyan fehér volt, mint a fal.
Charlie mindeközben kétségbeesetten, halálra rémülve a lábaival a sarokba kaparta magát, mert a gróf görnyedt háttal felé közeledett. Végül megállt közvetlen előtte.
– Tudtam, hogy el fogsz jönni, komám. Sírrabló Chilei.
Charlie ordított, ahogy a torkán kifért. Nem értette, hogy történhetett meg vele ez a rettenet.
– Ne öljön meg, kérem! – Charlie izzadt mint a ló, és az arcára kiült a halálfélelem.
– Megölni? Ugyan miket beszél, hisz maga a megmentőm! Jutalmat érdemel. Ha maga nincs, ebben a pöcegödörben tölthettem volna a következő egy évszázadot.
Charlie szinte önkívületi állapotban volt. Legbelül magát átkozta: „Te nyomorult szerencsétlen, minek jöttél ide?! Tudtad, hogy ez lesz, de te mégis idejöttél!”
– Ugyan, Charlie, ne hibáztassa magát! Jól tette, hogy idejött. Most új életet kezdhet, olyat, amire álmában sem gondolhatott volna. Ez a maga szerencsenapja, komám! Nincs semmi baj, álljon fel!
A gróf bátorító szavait hallva – a hangnem nem utalt arra, hogy végezni akarna vele – Charlie némi hezitálás után végül felállt úgy, hogy végig szorosan a falhoz lapult.
– Mi maga? – nyögte ki végül. Némileg összeszedte régi lelkiállapotát, de még mindig nem múlt el a félelme.
– Hogy mi? – nevetett fel a gróf száraz torokkal. – Neveztek már sok mindennek: hívtak éjjeljárónak, vérszívónak, de volt olyan is, aki magának az Ördögnek tartott.
Charlie-nak, hallva a gróf szavait kiszáradt a szája, a gyomra remegni kezdett, a szemei vérben forogtak, az arca csupa veríték volt.
– Olvasok a gondolataiban, Charlie. Attól tart, hogy megölöm. Nem fogom megölni. Sőt, felajánlok egy kihagyhatatlan lehetőséget. Tartson velem, és én gazdaggá teszem, cserébe maga lesz az én intézőm.
– De mégis hová mennénk? – bökte ki végül, de ahogy nézte a gróf fátyolos tekintetét, még mindig rettegett. Azon tanakodott, hogy miképpen szökhetne el. Hisz a saját szemével látta, hogy a gróf milyen öreg. De aztán a kezeire gondolt, amivel a nyakát szorította, és ez eltántorította a tervétől. Ráadásul olvas a gondolataiban.
– Londonba, kedves Charlie. Bosszút állok azokon, akik ezt velem tették. Tudja, hogy mit tettek? Mikor hallottak azokról a szerencsétlen parasztokról, idejöttek, bezártak, és megfosztottak a legfontosabb létforrástól, ami az életet jelenti a számomra. Féltek, hogy lelepleződünk, így halálra ítéltek. De aztán jött maga és megmentett.
Charlie egy ideig tanakodott, hogy megkérdezze, mi az ő „létforrása”, ám a gróf megelőzte.
– A vér, kedves Charlie. A forró emberi vér az én eleségem. Ezért, hogy megerősödjem, a saját vérét kell, hogy felajánlja. Nem sokat, csupán annyit, hogy visszanyerjem régi erőm.
– Édes teremtőm! – Charlie csak ennyit tudott kinyögni, mert látta a veszély figyelmeztető jelét, és abban a pillanatban a gróf nekiugrott, és éles fogait kivillantva a torkát vette célba.
Charlie úgy érezte a húsába hatoló fogakat, mint a darázscsípést. A gróf súlyától a földre estek. Charlei minden erejét beleadva küzdött, de a gróf úgy tapadt rá, mint egy pióca.
Egy percig sem tartott, de mikor az ajkai elváltak a nyakáról, úgy érezte, hogy minden erő kiment a testéből. Miközben a földön, sokkos állapotban feküdt, addig a gróf nagy változásokon ment át. Az ajkait pirosra festette a friss vér. A bőre kisimult. A szeme is kezdte felvenni a régi színét, mert a szemfehérje bíbor színben pompázott. A nemrég még ősz, fénytelen haja most barna hullámokban omlott a vállára. A háta is kiegyenesedett, és úgy nézett ki, mintha húsz évet fiatalodott volna.
– Jöjjön, Charlie! – nyújtotta felé hideg, fehér kezét. – Ne vesztegessük az időt! A szerszámait pedig hozza magával, mert még egy-két dolgot el kell, hogy hozzunk a kastélyból.
Charlie megigézve a látottaktól engedelmesen elfogadta a gróf hűvös kezét, és a remegő lábaival talpra állt.
– Charlie, ön egy becsvágyó ember, és ez tetszik magában. Meglátja, jó társak leszünk – mondta a gróf sötét mosollyal az ajkán, majd hátra sem nézve megindult kifelé a holdfényes éjszakába.
Charlie még egy ideig ott állt, gyengén, mint a reggeli harmat, de végül összeszedte a szerszámait és a gróf után indult, megtörten, megadva magát a sors szeszélyének, hisz be kellet, hogy lássa, nem volt más választása. Azon naptól fogva, hogy kiviharzott a fogadóból, senki sem látta többé a faluban.
