Linktár

Paradigmaváltás

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/8 számában.

Miközben az életemért futok, azon gondolkodom, mennyire tévúton járt az egész emberiség az utolsó kétszáz évben. Mindentől féltünk. Féltünk a globális felmelegedéstől, a mesterséges intelligenciától, becsapódó kisbolygóktól, a gazdasági válságoktól, a túlnépesedéstől, vírusoktól, háborúktól. Féltünk egymástól, féltünk mindentől.

Hurrogva száguld el fejem mellett egy kőhegyű dárda. Be kell osztanom az erőmet, vagy utolérnek. Majd tízmilliárd ember halt meg aznap, amikor vége lett a világnak. Nem volt semmilyen katasztrófa, semmilyen világvége esemény. Csupán a teremtő egyszerűen lekapcsolta a villanyt és abban a pillanatban tízmilliárd ember esett magatehetetlenül össze. Mindig azt hittük, mi vagyunk a teremtés csúcsa, pedig nem. Termékek vagyunk csupán, mindig is azok voltunk. Egy igen hatékony üzleti vállalkozás valakinek, aki még most se fedte fel kilétét. Miért is tenné? Hiszen mi sem kérdeztük meg a tenyészállatainkat, akarnak-e vágóhídra menni? Civilizációnk elért arra a pontra, mikor már veszélyt jelentettünk a teremtőnkre.

Egyszerűen lekapcsolták az emberiséget, mint valami villanykapcsolót. Alig húsz perc alatt betakarították a még élő, de már magatehetetlen testeket, és szinte azonnal be is darálták őket. Felkészültek és szervezettek voltak, hiszen tízmilliárd még élő embernyi testet tüntettek el alig tizenöt perc alatt világszerte. Csak a holtakat hagyták hátra.

Megbotlottam, elestem. Szerencsémre! Egy újabb kőhegyű dárda repült felém, amit nem vettem észre. Ha nem botlom meg, ez bizony hátba talál. Aznap, mikor közel tízmilliárd ember magatehetetlenül esett össze, csupán kétszázezer ember maradt magánál hellyel-közzel, életben. Az is két különböző faj. Igen, faj! Az egyik az egészségesen élő, erős, sportos és tanult, intelligensen gondolkozó. Ezek közé tartozom én is. A másik az elhízott, kólásüveg alkatú, fejüket már-már a mellkasukon hordó, egész nap a számítógép előtt ülő kockák, akik soha ki sem mozdultak a számítógép elöl. Na, ezek az üldözőim. Míg az előbbi megmaradt intelligens fajnak, megmaradt intelligenciájuk, logikus gondolkodásuk, addig az utóbbiak átlag intelligencia hányadosa leesett az ősemberek szintjére.

Ámde a túlélők azon csoportja, mely nem veszítette el az eszét, egyesével akart túlélni. Összefogásnak nyoma sem volt. Míg az ősember szintjére lecsúszott valamikori kockák csapatba verődtek, törzseket alkottak, ahol a legkegyetlenebb lett a törzsfőnök.

Eleinte nem igazán volt hatással a két evolúciósan elváló faj egymásra. Aztán kezdett fogyni az élelem. A többnyire túlsúlyos kockák lassúak voltak ugyan, de összedolgoztak. Hamarosan élelemként kezdtek ránk tekinteni. Mire észbe kaptunk, hogy talán együtt jobbak a túlélési esélyeink, azok már nagyon sokan voltak, mi meg nagyon kevesen maradtunk.

Elektromosság nem volt, mi több, valamilyen oknál fogva a generátorok és az akkumulátorok is használhatatlanok lettek. Így telt el tíz év. Mi elrejtőztünk, de azok újra és újra ránk találtak. Hiába voltunk mi erősebbek, okosabbak, gyorsabbak. Sok lúd disznót győz. Egy a mellettem a sziklás földbe csapódó kőhegyű dárda feje millió darabra robbant szét szikrákat vetve, ahogyan egy nagyobb terméskőbe csapódott. Még szerencse, hogy ezeknél az eszetlen lajhároknál háromszor gyorsabb és kitartóbb vagyok. Anno régésznek tanultam, akként is dolgoztam, és sohasem gondoltam volna, át fogom élni én is egy faj kihalását. A saját fajomét, amit egy másik, ugyancsak emberi faj okozott, ha nem vesszük figyelembe azoknak a valakiknek, vagy ép valakinek a tényszerű beavatkozását, amivel az emberiség kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka tulajdonképpen eltűnt, megszűnt létezni. Mire a nap a látóhatárt elérte, az üldözőim rég a nyomomat veszítették. Megint megúsztam, bár jól tudom, a fajom a kihalás szélén áll. Csupán idő kérdése, hogy a Homo-Kockusz, ahogyan én elneveztem őket, mikor kap el.

* * *

Újabb hat év telt el. A hegyekben találtam menedéket és egy társat is. Egy valamikori festő iparművész lányt a szüleivel. Hamarosan egy család lettünk. Ágota nemrég szülte meg a harmadik babát. Itt a túlélésért sokat kell dolgozni, ám de ez a Homo-Kockuszoknak túlzottam magasan van. Itt biztonságban élhetünk. Más Homo sapiens családok is élnek itt a hegyekben. Csak arra kell vigyáznunk, amikor nyár van, ne találjanak ránk a Homo-Kockuszok. Párommal egy hatalmas barlangban élünk, aminek a bejáratát kövekkel kiraktuk és eltorlaszoltuk. Ezek az ostoba Homo-Kockuszok simán elmennek a valamikori légópince-ajtó mellett. Nem jönnek rá, mi oda vagyunk bezárkózva. Legalábbis ez év őszéig így volt. A küzdelem nem tartott sokáig, mert a Homo-Kockuszok sokan voltak. Tulajdonképpen percek alatt végeztek a családunkban mindenkivel, és egy törzs majd egy heti élelme lettünk. Majd valamennyi rejtekhelyet feltúrták szisztematikusan és a benne élőket megették. Így pusztult ki végleg a Homo Sapiens, a modernkor embere, lezárva egy földtörténeti korszakot. Talán ugyanezért halt ki a cro-magnoni ember is? Vagy talán ez történt a Neander-völgyi emberekkel is? Talán mi, Homo Sapiensek voltunk az akkori Homo-kockuszok? Talán mindkét faj elérte a tízmilliárdot és elérkezett a betakarítás ideje? Bolyongó lélekként a világban ezeken gondolkozom, miközben aggódva figyelem a Homo-Kockuszok fejlődését és a technikai vívmányaiknak köszönhető demográfiai robbanását. Lehet ezek az események és azok láncolata, mindig is egy nagyobb terv részét képviselték?

* * *

Háromszázhúszezer évvel később, egy feltárás folyamán leltek rá az egykor élt, és valami ismeretlen oknál fogva kihalt Homo-sapiens család barlangjára. Anya, apa, nagyszülők és három kisgyermek maradványaira. Megölték őket és megették. Az igencsak túlsúlyos, kólásüveg alkatú régészeti vezető hátrasimította haját a majdnem a mellkasára feküdt fejéről. Most, hogy ezeket a frissen feltárt barlangban lévő barlangrajzokat elemezték, rá kellett jönnie, az egykori áldozat is intelligens, mi több civilizált ember volt. Homo-sapiens. Régész volt ő is, aki teljes tudását felesége Ágota segítségével egy hatalmas barlang falára festette, a jövő emberiségének okulásáért. A túlsúlyos kólásüveg alkatú régészt kirázta a hideg, mikor rádöbbent, a Homo-Kockusz nem az első civilizáció volt a Földön. Australopithecus hatmillió éve. Homo Habilis két és fél millió éve. Homo Erectus, Neander-völgyi emberek, Cro-magnoni emberek mind a Homo sapiens előtt léteztek. Azelőtt a Homo Sapiens előtt, ami az eddigi feltárt ásatási bizonyítékok alapján igenis a Homo-Kockusz miatt halt ki több mint félmillió évvel ezelőtt. Plusz mínusz kétszázezer év. Minden paradigmaváltást megelőzött egy népességrobbanás, mely elérte a bűvös tízmilliárdos számot. Hmmm… lehet ezt jelenteni kéne a nagyvezérnek. Lehet, értünk is eljönnek a betakarítók? Hiszen éppen a napokban volt szó róla a híradóban, a Homo-Kockuszok átlépték a tízmilliárdos népességet. Nem, ez biztosan csak valami mese. Ahogy ezen gondolkodva kilépett a szabad levegőre, ahol az ásatás miatt több ezer túlsúlyos kólásüveg alkatú ember nyüzsgött, fejüket szinte majdnem a mellkasukon hordva, egyszer csak azt vette észre, valamennyien ott, ahol voltak, összeestek. Mintha csak lekapcsolták volna azt a bizonyos villanykapcsolót, amire az a Homo Sapiens figyelmeztetni akart mindenkit. Igen, pontosan ez történt világszerte ismét. Majd jöttek a betakarítók és alig tizenöt-húsz perc alatt minden még élő, magatehetetlen testet elvittek, és szinte azonnal bedaráltak. Csak a halottakat hagyták hátra, és kétszázezer Homo-Kockuszt, abból is csupán két fajt…

Vége…