Hamu és Köd

A jövő útjai / Novellák (1542 katt) Homoergaster
  2010.08.26.

Köszönetnyilvánítás

Ez az írásműszerűség nem jöhetett volna létre a következő hangulatelemek ösztökélése nélkül:

- Stanislav Lem: Solaris: Kis apokrif, Monstrumok című fejezetek.
- 1945 aug. 9.-10.
- Másnap című amerikai film: a harmadik világháború képei.
- James Cameron: Terminator 2: T1000-es, és Sarah rémálma.
- Joseph Sheridan LeFanu: Carmilla
- Anne Rice: Lestat, a vámpír.
- Michael Hableib: Night School - DarkHorse Comic
- Szentes Termál Tejszövetkezet: Éjszakás műszak


Hamvak...

A szél vadul fújt, a nap perzselőn tűzött, ha elő-előbukkant az apokalipszis felhői mögül. A sűrűn szállingózó hamu abszurd módon hóesésre emlékeztetett. A füst és a felvert por bizonytalanná, elmosódottá tette a körvonalakat. A mocsok csak egyre hullt az égből, olykor szennyes, fekete eső képében, máskor lebegő hamu és korom alakjában. Noha nyár eleje volt a naptár szerint, őszies hangulat uralta a tájat. A szörnyűséges rommező, melyen az utazó átgyalogolt, nemrég egy város volt. Ám ez a város és a benne lakó emberek eltűntek a korlátozott nukleáris háború egyik csapásában. A közelben felrobbant közepes hatótávú rakéta csak egy üszkös rémálmot hagyott belőlük. Holttestek nem látszottak, az emberek egyszerűen elpárologtak. Belerúgott egy elszenesedett tárgyba, amely előtte keresztben feküdt, az szállingózó hamuvá esett szét. Kora hajnalban kezdődött. Ezen a féltekén még sötét volt, amikor az égen hamis hajnal virradt, és tüze pillanatok alatt elnyelte a szendergő várost...

A történet...

Ez a világ szinte azonos volt az övével, 1997-ig. '97 novemberében a harmadik világháború kitörése véget vetett minden hasonlóságnak. Nagyobb részt vegyi és hagyományos fegyverekkel vívták meg az évezred utolsó nagy háborúját. Bár fellőttek jó pár rakétát is, azokat még a sztratoszférában vagy az űrben megsemmisítette az akkoriban igen hatékonyan működő elhárítórendszer. A rendszer napjai azonban hamarosan leáldoztak, mivel 2000 január elsején, 0 óra 00 perckor bekövetkezett a világvége, legalábbis a számítógépek számára. A gépagyak ugyanis sehogy sem tudtak megbirkózni azzal az egyszerű ténnyel, hogy véget ért a 20. és kezdődik a 21.század. A bekövetkező káoszban úgy tűnt egy darabig, hogy a civilizáció visszazuhan a technológiai őskorba, de aztán úrrá lettek a helyzeten. Eddigre azonban a védelmi rendszerek műholdjai vagy egymást semmisítették meg, vagy elvesztek az űrben. A világháború pusztítása és az a néhány mégiscsak célba jutott atomtöltet akkora kapacitáshiányt okozott, hogy nem tudtak kiépíteni egy, az előzőhöz hasonló, új elhárítórendszert. Így idő kérdése volt csak egy újabb, még pusztítóbb háború kitörése.

A számítógépektől egyre inkább függő informatikai társadalom és tudomány időleges csődje kedvezett egy furcsa technológiának, melyet 1996-ban talált fel egy különc figura, akinek 2000 februárjáig nem szenteltek túl sok figyelmet. Ez a különös alak ekkor szánta rá magát, hogy a hadsereg támogatását kérje. Állítólag tartott egy igen hatásos bemutatót a pajzs védelmi képességeiről. A találmány egy amorf, se nem élő, se nem gép, de mindkettő tulajdonságait ötvöző forradalmian új anyag volt. A katonai kutatók is gondolkodtak már ezidőtájt valami hasonlón, de az ő elképzeléseik a nyomába sem értek ennek a nyugtalanítóan új valaminek. A feltaláló valahogy túllépett az anyagról kialakult, elfogadott gondolkodásmódon, és valami nem egészen világi dolgot alkotott. Az egyik szakértő nagy zavarában Isten trónusának bitorlását emlegette. Nemes egyszerűséggel pajzsnak hívták az újdonságot, mivel a legszembetűnőbb erénye a fokozott védelmi képesség volt. Bizonyos nagyságú korlátok közt a molekulái speciális elrendezésével képes volt szinte bármilyen alakot fölvenni. Szimulálni tudta akár az emberi testet, akár egy szobabútort a legapróbb részletekig, hisz az álcázás volt a másik fő feladata. Egyes későbbi típusok - a fejlettebbek - még megfelelő röntgenképet is tudtak produkálni. A katonák buktak rá. Más országok kémei is. Új verseny indult, amely nem a pusztítást, hanem a védekezést favorizálta. Ez azonban nem hozta el az annyira óhajtott világbékét, épp ellenkezőleg! A félelmetesen hatékony személyi védőeszköz a büntetlenül bevethető tömegpusztító fegyverek sötét árnyát vetette a civilizációra. Bár az első generációs pajzsok még nem bírták ki az atomrobbanást közvetlen közelről, de az epicentrumon kívül már hatékonyan védtek. A fejlődés nekiiramodott. A pajzsok egyre használhatóbbak voltak, mélytengeri árkokban és a világűrben, mivel egyre több levegőt és tápanyagot tudtak tárolni. 2010-re átvették a szkafanderek és búvárruhák szerepét. A jelentős politikusokat pajzs védte, így a testőrszakmának - a hagyományos értelemben - bealkonyult. De nem lett kevesebb a merényletek száma, mivel akadtak emberek, akik egyfajta médiumként képesek voltak kívülről mentálisan befolyásolni a pajzsokat. Mivel nem voltak sokan, ezek az emberek meggazdagodtak, már ha megérték. Persze a siker vagy kudarc a pajzs típusától és a viselőjétől is függött. A pajzs nem volt értelmes lény, bár képes volt valamennyit átvenni a logikai membránjaival használójától. Így az, ha tudatosan járt el, képes volt személyiséget építeni pajzsának. Önálló alakzatként is képes volt cselekvésre, vagy a gazdájának közvetlen empatikus vezérlésével, vagy előre megadott program szerint. Öntisztító mechanizmusa minden szennyeződést azonnal kiszűrt és kiürített a környezetbe, de először megvizsgálta, nem tudja-e felhasználni. A hadsereg kétségbeesetten tökéletesítgette az annyira áhított cél: a nukleáris robbanás hatásainak minél tökéletesebb elhárítása érdekében. A háború előtti évben végre aztán megtörtént az áttörés, így az új évezred második évtizedének végére nem volt kérdéses immár csak az, hogy mikor tör ki a negyedik világháború. A feltalálónak eddigre elege lett a katonákból és a politikusokból. Tisztában volt vele, hogy a közelgő végkifejlet, a világ pusztulása, a pajzs tökéletesítésének lesz köszönhető. Ezért aztán elővette az íróasztalfiókból néhány 1996-os jegyzetét, amelyeket annak idején, mint nem megvalósíthatót száműzött. Most azonban megvolt a technikai háttér és a tapasztalat, így 2018 áprilisában a legnagyobb titokban néhány olyan pajzs került legyártásra, melyek több dologban gyökeresen különböztek a korábbi szériagyártmányoktól. Az utazó birtokolta az egyiket.

Kalandos úton jutott hozzá. Amikor először ide érkezett a titkos katonai támaszpont gyártórészlegének közepén landolt. A feltalálót, aki pedig azt hitte, hogy már semmin sem tud meglepődni, szabályosan sokkolta az utazó belépője. A kölcsönös bemutatkozás kevésbé látványos dialógusa után érdekfeszítő megbeszélés folyt le kettejük közt. Anélkül, hogy a legfőbb titkot elárulta volna, az utazó beszámolt a szakadékról, és a közel azonos, és annyira különböző világok lehetőségéről. A feltaláló megnyugodva vette tudomásul, hogy nem minden világ pusztul el. A beszélgetés végén megajándékozta az utazót egy különleges pajzzsal, aztán magára öltve az összes többit egyedül hagyta. De előtte közölte vele, hogy háború lesz, mégpedig valószínűleg totális. Noha a világ nem pusztult el teljesen, a háború végén egy valószínűleg sokáig tartó halódás vette kezdetét. Az emberek hacsak tehették, menekültek a Földről, amely a pokollá változott a fertőzött zónáival...

A ködben...

A köd maga volt a halál, lustán hömpölygött az erdőben. A fákban nem volt élet. Csönd volt, az a fajta, ami azt súgta, hogy nincs tovább, minden elpusztult. Az utazó, noha tudta, hogy nem így van, mindig megborzongott erre a gonosz sugallatra. A lombjuk veszített vén fák groteszk fantomokként lebegtek a nyúlós párában. A megfeketedett levelek halmai sírhantok baljós alakját idézték az elátkozott miazma kékeszöld, sárgásvörös derengésében. Olykor térden felül merült a holt napkollektorok halmaiban. Nyúlósan cuppant a lába, ahogy szinte tapogatózva a különös kísértetvilágban dagasztotta a sarat és az avart. Noha fényes nappal volt, a köd belsejében ettől még szurokszerű feketeség is lehetett volna, ha nincs saját fénye. Világított, ez a fényesség azonban a pokol kénköves bugyrát idézte. A köd egy nukleáris robbanás melléktermékeként keletkezett. A gombafelhő már rég elenyészett, de gyermeke, a gyilkos köd önálló életre kelt, és rátelepedett erre az évszázados erdőre. Az élők csodálatos közössége átadta a helyét a halál szörnyetegének. A robbanáskor gerjedő, nagy erejű elektromágneses impulzus eddig tisztázatlan módon megszülte ezt a dögletes párát, melynek sűrűsége megközelítette a vízét, és furcsa elektromossága minden élő szervezetet súlyosan károsított. Az értelem számára pedig tartogatott még egy borzalmat: a tébolyt. Az utazó a személyi védőpajzsa nélkül már régen meghalt volna ebben a förtelemben, nemcsak azért, mert radioaktív volt, hanem azért is, mert nem lehetett benne lélegezni. Néhány embert keresett, illetve már csak a holttestüket. Úgy tudta, nem hordtak pajzsot, amikor a háború lehetőségének hírére az erdőbe menekültek. Úgy hitték, az erdőt körülölelő hegyek majd megvédik őket. A gombafelhő valóban nem árthatott nekik, de a köd biztosan megölte mindannyiukat. Azért kereste a kis csoportot, mert volt náluk valami, ami neki kellett.

A háború előtti napokban az utcákon, a tömegközlekedési eszközökön, a munkahelyeken az emberek izgatottan tárgyalták a drámaian felgyorsult eseményeket. Aggódtak, közben mégis bizakodtak. Az utazó mérhetetlen szánalommal és némi bizarr érdeklődéssel hallgatta ezeket a vitákat. Ő tudta, hogy közel a vég. Ezt a dimenziót jó párszor megjárta már, és olykor az itteni múltban, olykor pedig a jövőben kötött ki. Nem tudta, hogy miért van ez. Eleinte kicsit tartott egy időparadoxontól, de sosem találkozott önmagával. Talán azért, mert olyannyira idegen volt ebben a világban. A távozni készülők izgatott, hisztérikus megbeszélését véletlenül hallgatta ki, épp oda érkezett, még szerencse, hogy hangtalan a kilépés a szakadékból. Akkor nem tudta őket követni más dolga lévén. Persze mondhatnánk, hogy amire az utazó készül, az fosztogatás, sőt, hullarablás! Na és! Egy nukleáris háború után a fosztogatás természetes állapot...

A köd mélyén...

Ahogy az elevennek tűnő gonosz miazmában bolyongott, a hatalmas fekete fatörzsek ciklopi oszlopoknak tűntek, ahogy kiemelkedtek a hullámzásból. A sűrű aljnövényzetben törtetve nyomasztó, álomszerű formák öltöttek testet, hogy aztán elhaladtában szerteoszoljanak. A kihunyó, örvénylő fényalagutak obszcén kavargása lázálomszerű képzeteket keltett. A torz formák burjánzása pszichés fuldoklást váltott ki, miközben úgy tűnt, egy romos útvesztőben bolyong, puffadt alakzatok közt. A bokrok és más növények a ritkásan megmaradt levelekkel absztrakt és baljós formákat idéztek, őrült neonreklámok által megvilágítva. Megfagyott hányás, ahogy sugárban szertefröccsenve beledermedt a levegőbe. Vérző, hajladozó tüskék. Olvadó, kavargó formák, a vizionárius képzetek egymásba fonódó, lüktető, eltorzult formáinak tobzódása, a beteges képzelet táptalaja. A sűrű tejfölnek valamiféle konvenciós áramlása volt, mely e fények beteges összjátékával az idegrendszert erősen terhelő képeket alkotott. A köd hígult és sűrűsödött, aztán lyukacsossá vált, mint egy sajt. A vörös ellenfényben félig áttetsző, üvegszerűen csillogó folyamok, melyekben valami sárgás iszapszerűség szivárgott át éppen úgy, mint az ütőérben a vér. Amikor a karfiolszerű kitüremkedések és a marcipánszerű vetődések mélyére hatolt, habzó vagy odaégett cukorszirupszerű, félig szilárdnak látszó alakokat látott, lassított hullámverésben. Mindez émelygést keltett benne, a pajzs minden életfunkciókat normalizáló erőfeszítése ellenére. Időnként szilárdnak tűnt, mintha tömör jéghegybe hatolt volna, máskor pedig zúzmaraszerű közegben, éles üvegszilánkok kavarogtak lassított robbanásban. A cserjés homályos foltokká esett szét az irracionális ellenfényekben, az irtózatos fényfolyamok közepette. A hátborzongató, alakzatokban olykor elhullott állatokat vélt látni. Mikor azonban odaért, csak a holt növényzeten gázolt át. Egyszer-kétszer viszont valóban állati tetemekbe botlott. Ez kellemetlen volt, mivel ezekről is azt hitte, hogy illúziók...

A tisztás...

Váratlanul érte a tisztás felbukkanása, hirtelen eltűntek az őrület képei, csak a vattaszerű, rőtvörös, jégkék tócsák hullámzása nem változott. A nyílt terep úgy hatott, mint egy hideg hajnalon párába burkolódzó tó. Megtorpant, a látvány üdítőleg hatott a háta mögötti tébolyhoz képest. Pár pillanatig állt ott, aztán elindult egyenesen előre, hogy átvágjon a tisztáson...

A démon...

Alig tett azonban néhány lépést, amikor egy sziluett bontakozott ki a ködből. Először ezt az alakot is látomásnak vagy egy magányos fának gondolta, ám ahogy a közelébe ért az alakzat formát öltött, mégpedig egy emberét, aki vele szemben állt. Az illető nyilvánvalóan élt, és őt nézte. Néhány másodpercig álltak egymással szemben, a másikon nem látszott, hogy meglepődött volna. Épp ellenkezőleg, úgy nézett ki, mint aki számított erre a találkozásra. Egy fejjel alacsonyabb volt az utazónál, sovány és inas, hosszúkás arca ragadozószerű, a mélyzöld szemei ravasz fényben égtek. A késpenge orr alatt érzéki száj. A borzas szemöldök törött íve fölött a magas, tiszta homlok intelligenciát sugallt. A nő távol állt attól, amit szépségnek szoktak nevezni, de a sovány arcból kiugró erős járomcsont és a szomorkásan lefelé görbülő szemek valami fennkölt, arisztokratikus benyomást keltettek. A derékig érő fekete haja varkocsba volt fonva, apró melleinek domborulatán egyfolytában véresnek látszott a vörös ellenfényben. Egyszerre látszott érett asszonynak és serdületlen fiúnak. Fegyvertelen volt, hosszú kezein nagyra nőtt körmeitől eltekintve. A pajzsa egy viseltes terepszínű inget, egy katonai nadrágot és bakancsot imitált. Az utazó zavarodottan méregette a nőt, míg az szinte közömbösen bámulta. Végül az utazó törte meg a csendet.

- Üdv néked!

A nő elmosolyodott. Ez a mosoly felvillantotta a fogait. A fogakat megpillantva az utazó agyán átvillant, hogy a nő mégsem fegyvertelen. Még a pajzs biztonságában is furcsán kényelmetlenül érezte magát. Pusztán azzal, ahogy ott állt, valamiképpen racionalizálta a körülöttük kavargó gyilkos pára bomlott kísérteteit.

- Üdv néked is, ember!

Az ismeretlen hangja újabb nyugtalanságot keltett benne. A mély tónusú, de tisztán zengő hang felzaklatta. Volt benne valami földöntúli és kimondhatatlan erotikus ígéret. A pajzsa mindentől megvédte, kivéve a saját fantáziáját. Egy pillanatra felrémlett benne egy gyötrő kép, amely sehogy sem illett ide, a halálba és katasztrófába, ahol bénultan állt. Ugyanakkor az az abszurd gondolata támadt, hogy a nő nem visel pajzsot.

- Keresel valakiket!

A nő nem kérdezett, hanem állított.

- Ne keresd őket tovább, én elvihetlek hozzájuk, ha akarod.

Az utazón eluralkodott lelkiállapot valamiféle átszellemült elragadtatás és sikamlós viszolygás keverékéből állt. Izzadt volna, reszketett volna, ha ez lehetséges lett volna a pajzsban. Az "elvihetlek" szóra pedig a teste olyan erőteljesen reagált, hogy a pajzs azonnal intenzív vérnyomásszabályzással felelt. De az agyában tovább visszhangzott az "elvihetlek" és az elmenni szavak erotikus töltése. Harminc hosszú másodpercbe telt, mire bólintani tudott. A nő érdeklődve, kutatón vizsgálta. Felmerült benne a gyanú, hogy pontosan tisztában van vele, mit érez, és mire gondol. Amikor sikerült bólintania, a nő egyszerre tűnt csalódottnak és elégedettnek.

- Hát akkor kövess, utazó.

Ruganyos léptei egy vadászó ragadozóéra emlékeztettek, ahogy belegázolt a halott bozótba. A következő, jó órányi intenzív gyaloglás alatt furcsa kísérője egyszer sem fordult hátra, hogy követi-e. Nem is szólt, csak ment fáradhatatlanul. Útjuk többször vezetett át fákkal ritkásan benőtt dombokon, valamint egy mozdulatlan és kísérteties mocsáron. A mocsár olyan volt, mintha egy alvadt gejzír belsejében haladtak volna. Húsosnak tűnő eső szemerkélt, majd átment szállingózó porhóba. A nádas ezernyi csontból álló őrült trófeagyűjteménynek látszott, majd nyúlós, keletlen tésztának, amelyről paradicsomszósz folyik. Fogakkal teli állkapocsnak, vagy börtönnek, ahonnan őre - ez a furcsa nő - viszi a vesztőhelyre. Tovább sorjáztak a dermesztő és undorító látomások, hogy az agya már képtelen volt fölfogni és egyfajta apátia lett úrrá rajta. De nem sokáig, mert miközben futva próbált meg lépést tartani a nővel, újabb megrázó dologra lett figyelmes. Kísérőjének mintha a háta közepén is lett volna szeme. Legalábbis állandóan ilyen kényszerképzet gyötörte. Ez aggasztotta, mivel a köd változott körülöttük, de az őt figyelő szem a nő hátán nem. Persze lehet, hogy a pajzsával szórakozott, de furcsa módon ezt a gondolatot nem találta kielégítőnek, és egyáltalán nem nyugodott meg. Amikor egy fertőzött vizű patakhoz értek, a nő átgázolt rajta. Ekkor már biztos volt benne, hogy szórakozik vele, mert a nadrágszára "vizes" lett, ami persze a pajzs trükkje volt, mivel valószínűtlennek tűnt, hogy közvetlenül érintkezzen a radioaktív vízzel. A vízmosás oldalában egy barlang szája rejtőzött, a nő habozás nélkül belépett, és az utazó követte. Újabb fél órába telt, mire keresztüljutottak a barlang omladékos külső termén, és végigmentek egy hosszú, cseppkövekkel teli folyosón. A cseppkövek nedvedző méregfogaknak tűntek, szinte érezte tulajdonosuk romlott leheletét. A folyosó végén a gyilkos köd kísérte derengésében újabb terem nyílt. Ide belépve megpillantotta azokat az embereket, akiket keresett. Persze halottak voltak. A baj csak az volt, hogy szemmel láthatóan nem a köd végzett velük. Mind a négy holttest ruhátlan volt, és a barlang küzdelem nyomait mutatta. Leguggolt az egyik férfihez. Az arcán rettegés tükröződött. Bénítólag hatott reá a felismerés méregfoga, hogy kísérője a gyilkos. A másik két férfi, de különösen a nő szemében a döbbenet és a fájdalom összekeveredett még valamivel, valami zavarba ejtően ide nem illő dologgal. A holttestek halvány kékes, rózsaszín narancssárgás árnyalatban foszforeszkáltak, nem a köd világította meg, maguk a testek színeződtek el. Az utazó számára nyilvánvalóvá vált, hogy még azelőtt meghaltak, hogy a várost elpusztító bomba felrobbant. Odalépett a nőhöz, akinek szemében különösen mély kétségbeesés, az arcán pedig eksztázis tükröződött. A test az oldalán feküdt, fájdalmas, görcsös pózban. Hosszú haja csimbókokba összeállva beleragadt a barlang sarába. Begörbült ujjai mély nyomokat szántottak az agyagba. Hátára fordította a testet és azonnal megpillantott a nyakon egy kettős sebet. Pár pillanatig bámulta, aztán zsibbadtan felegyenesedett.

- Azt hittem, nincsenek vámpírok. - mondta.
- Tévhit, kedvesem! Az emberek mindig tévhitekbe ringatják magukat. Azt sem hitték el, hogy kitörhet a háború.

Az utazó megfordult.

- Nem hord pajzsot!
- Micsoda briliáns elme vagy! Persze, hogy nem. Minek?

A vámpír mosolygott, kivillantva hegyes fogait.

- Mióta követtél, démon?

A vámpír közelebb lépett hozzá, zöld szemei borzongató, delejes fényben égtek.

- Több, mint egy napja. Azt hiszed, az erdő nagyobb részét bejártad már.

Felnevetett.

- Tévhit! Valójában majdnem egy teljes kört tettél meg a szélén. Elátkozott egy köd ez, a magamfajtának való. Ha én nem hozlak el, sosem találsz ide!

- Hol vagyunk? - kérdezte az utazó. Nehéznek érezte magát, és fáradtnak. A vámpír ismét felnevetett. Hangja ezüst volt, és sötét sugallatoktól terhes. Fáradt agyáig csak lassan szivárgott el, hogy a vámpír noha egy helyben állt, vele szemben, mozdulatlanul, az árnyéka mozgott. Volt ebben a mozgásban valami obszcén módon izgató.

- Hogy hol vagy? - ismételte meg kérdését a vámpír. - A varázserdő legmélyén, és előtted áll a királya. A halál ura, ki maga a halál, kinek társa a halál. Az erdő összes ide menekült állata hűséges, üveges kutyaszemeivel tekint fel reám, alázatos panoptikumként egy világ romjain! itt vannak a közelben, megengedem, hogy csatlakozz hozzájuk!
- Mit... mit akarsz tőlem?

A vámpír egy mozdulattal megszabadult a viseltes katonaingtől.

- Ó, ez nagyon naiv kérdés volt, szerelmem!

Az utazó megbabonázva meredt a tökéletes kör alakú mellekre.

- Vér! - suttogta a nő, szemei lángoltak.
- Kéj! - arca földöntúli gyönyört ígért.

A nő befont haja magától kibomlott, és hosszú rastákba összeállva önálló életre kelt. Az utazó úgy meredt a medúzafőre, mint nyúl a kígyóra. A vámpír kilépett a bakancsából, melynek fűzői maguktól oldódtak ki. A katonanadrág szállva eltűnt a ködben. Az utazó nekidőlt a barlang falának, szemét képtelen volt levenni a pucér démonról.

- Félsz tőlem? - kérdezte a vámpír.
- Igen! - felelte magán kívül az utazó.
- Nagyon félsz ugye? - dorombolta kínzója.
- Rettegek! - hörögte az utazó.
- Az jó!

A nő lehunyta a szemét az élvezettől. Amikor kinyitotta, a köd sötétzöldre színeződött körülötte, a szeméből kicsapó sugaraktól. Istentelen aura vette körül, miközben a köd spirális örvénylésbe kezdett, melynek középpontjában a démon pucér teste nem evilági módon ragyogott.

- Nagyon jó! Jobb, mint ha dugnánk! Akarsz velem dugni?

Az utazó immár képtelen volt megszólalni. De a vámpír nem is várt választ, magához vonta, és vonagló táncot kezdett el járni vele a hullák közt. Kígyózó haja hol körbefonta, hol eleresztette, és tűzként lobogott. Az utazó agyának legmélyén egy hisztérikus hang arra biztatta, dobja sutba a maradék józan eszét, és közösüljön a démonnal, még ha az a vérét is szívja közben. Tisztában volt vele, hogy hipnotizálja, le akarja vetetni vele a pajzsát. Biztos volt benne, hogy nem halna meg azonnal, a nő valahogy életben tartaná. Ez külön amellett szólt, hogy vegye le a pajzsot. A kerek mellek és a fiús csípő hozzápréselődtek, a pajzs hűen közvetítette az érzetüket, miközben szédülten keringőztek a halál közepén. Lelke két részre szakadt: egy józanra, amely élni akart, és egy vágyakozóra, amely élvezni.

- Kívánsz? - kérdezte a démon.
- Igen - nyögte az utazó.

A vámpír hosszú ujjaival magát simogatta, közben a körülöttük örvénylő köd zuhanás érzetét keltette, mintha egy feneketlen szakadék rántaná magához kettejüket.

- Egyesülj velem halandó! Olyan gyönyört adok neked, ami méltó befejezése lesz hitvány életednek!

A pajzs már egy ideje aktivizálta egyik különleges védelmi rendszerét, melyet feltalálója ebben az utolsó szériában még tökéletesített. Az utazó már ekkor nem tudta volna levenni a pajzsát, ha akarta volna sem. Mivel a pajzs úgy ítélte meg, hogy viselője az őrület határán van, ellentámadásba lendült, bár ezt az utazó már nem érzékelte. A támadás egyetlen másodperces volt, ami egy nyers, brutális alakváltással kezdődött, és egy hatalmas ütéssel folytatódott, amely a vámpírt a barlang szemközti falának vágta. Eközben az utazót teljesen leblokkolta és elzárta az összes fizikai és mentális ingertől, mivel belső lelki vívódását a skizofrénia közeledő jelének vélte. Az agyára gyakorolt szuggesztiót agykárosító és személyiségroncsoló hatásnak minősítette a fellépő tudatzavar okán, és a bioritmus felborulásának megelőzésére azonnal mélyaltatásba és regenerálásba kezdett. Kifelé az offenzívát ismét defenzívává változtatta. Ez a védelmi mechanizmus eredetileg arra szolgált, hogy a pajzs hordozója ép elmével kibírja egy atomrobbanás gombafelhőjében elébe táruló látványt. A gyártók kísérletileg igazolták, hogy a gombafelhő belsejében olykor nem evilági szörnyűséges dolgokat lehet látni. Úgy mondták, hogy a bomba néhány másodpercre rést üt a valóság szövetén, s ekkor olyan dolgok türemkednek ki onnan túlról, amit emberi elme nem tud ép ésszel elviselni. A tervező nem számolt vámpírokkal, de a mechanizmus ebben az esetben is tökéletesen bevált...

Eszmélés...

Amikor magához tért, az egyik holttest mellett hevert. A nő előtte guggolt felöltözve, és szomorú arccal bámulta. Az utazó egy súlyos alkoholizálás utáni másnaposság ernyedtségét érezte. Meglepetten bámult a vámpírra.

- Nem próbálsz megölni?

A démon kislányosan elmosolyodott.

- Szívesen megölnélek, halandó, de a spéci pajzsodat nem tudom levetetni veled, átharapni meg pláne nem. Egy teljes napja fekszel itt. Miután bemosott nekem egyet, téged is kiütött.

Az utazó megdöbbent.

- Megütött a pajzsom?

Most a nőn volt a meglepődés sora.

- Nem tudsz róla?

Az utazó megrázta a fejét.

- Az a szerencséd, hogy valami szuper, új típusú pajzsod van! - horkant fel a nő. - Különben te is így végezted volna. Te vagy az első kudarcélményem!

Felállt, és a barlang falánál egy halomba dobált hátizsákokra és csomagokra mutatott, amit az utazó eddig észre sem vett.

- Szolgáld ki magad, halandó! Ezeket kerested...

A zsákmány...

Az utazó lassan bontogatni kezdett egy elárvult hátizsákot. Fertőzött élelem volt benne. Miközben a következőért nyúlt, fél szemét a vámpíron tartotta. Az, ajkán félmosollyal, mozdulatlanul állva bámulta. Ebből meleg ruhák és tisztálkodási cikkek kerültek elő, a másikból hálózsákok, egy komplett sátor. Főzőedények és ismét élelmiszerek. A soron következő zsák végre beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Jó néhány könyv és újság került elő. A nagy mennyiségű elektronikus információhordozót és a hozzá tartozó lejátszót egy másik csomagban lelte meg. Nagy fogás volt, több, mint amire számított. Persze ahhoz, hogy használni is tudja, ki kell mennie a ködből. Váratlan ajándékként talált még két személyes naplójegyzetet, fényképeket és amatőrfilmeket. A nő mindvégig érdeklődéssel, mozdulatlanul figyelte az utazó tevékenységét.

- Miért vagy még itt? - kérdezte a nőt. - Már vége a háborúnak.
- Az emberek, még a pajzshordozók is kerülik ezt a helyet. Egész legendáriuma van már a köd lidérceinek! - a nő éles hangon felnevetett. - Odakinn káosz van. A vadászat után itt, ahol sosincs nappal, sem éjszaka, senki sem háborgat. Csak te voltál olyan őrült, kedvesem, hogy idemerészkedtél, holmi könyvek és hasonló kacatok okán.
- Nincs is pajzsod? - kérdezte az utazó tétován.
- Dehogynem! Persze, hogy van! Ebben az őrült világban, ha csak teheti, mindenki szerez egyet. A napfény ellen jól véd, de itt nincs rá szükségem.

Az utazó az egyik könyvet tanulmányozta.

- Van elég áldozatnak való egy atomháború után?

A démon szélesen elmosolyodott, megvillantva fogait.

- Ó, de kedves vagy, hogy aggódsz! Nem szűkölködöm, noha nagyobb körültekintéssel kell eljárnom. Nem gyilkolhatok kényem, kedvem szerint, de jut is, marad is.

Az utazó bólintott.

- Elég szerencsétlen ember maradt, akiknek nincs elég pénzük, hogy elhagyják a Földet.

Az utazó egy kiürített hátizsákba kezdte elrakosgatni a zsákmányt.

- Sokan vagytok? - kérdezte.

A nő arca elkomorult.

- Hanyatló ősi faj vagyunk. Fogyatkozunk, mert ez a sorsunk. Ebben a veszett technológiai korszakban végleg megbomlott a természeti erők egyensúlya. A halandók legyőztek minket, noha nem tudnak róla. A háború előtt volt egy csoport beavatott, akik tudtak rólunk, és vadásztak ránk. Kemény ellenség voltak, és könyörtelen, eszelős küldetéstudatuk jónéhányunk végzetét okozta. Remélem, őket is elemésztette a földre hozott nap.
- Vannak a közelben más vámpírok is?

A nő megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy az éjszakai oldalról bárki átvészelte volna a háborút rajtam kívül. Ti halandók őrültségetekben és hatalomvágyatokban lehoztátok a földre a nap fényét és erejét, és nem csak egymást gyilkoljátok le vele hatékonyan, hanem minket is.
- Földre hozott nap? - kérdezte kissé bárgyún az utazó.

A vámpír olyan arcot vágott, mint a tanítónéni, amikor az értetlen nebulónak magyaráz.

- Amikor a bomba felrobban, fénye, mint a Napé, épp olyan természetű.

Az utazó kiejtette a kezéből a hátizsákot, és tátott szájjal meredt a nőre.

- Erre nem gondoltam!

A démon odalépett hozzá, mire az utazó önkéntelenül lépett egyet hátra. De a nő csak szomorkásan elmosolyodott, aztán talányos lett az arckifejezése.

- Sokáig figyeltelek, halandó. Idegen vagy itt. Messziről jöttél. Szimpatizálsz a fajtámmal. Most valami romantikus, titkos vágyad teljesült, igaz?

- Igen, azt hiszem - válaszolta zavarodottan az utazó.

Lenézett az előtte heverő nő holttestére.

- Gondolom, jól elvoltál velük.

A vámpír vidáman bólintott.

- Különösen ezt a drágát találtam szórakoztatónak. Leszbikus hajlamai voltak a kis csibének. Megadtam neki, amire vágyott.

Az utazó arca megrándult, és a démon élvezettel folytatta.

- Alighanem miatta menekültem meg. A robbanáskor éppen vele játszottam. Akarod látni, mit csináltam vele?

Mielőtt az utazó döbbenten tiltakozni kezdett volna, a vámpír széttárta a holttest combjait. Az ajkai közül előkígyózott hosszú nyelve. Sokkal hosszabb volt, mint egy emberé, önálló élőlénynek tűnt. Végre meg tudott szólalni.

- Ne, kérlek!

A vámpír mozdulatlanná vált, csak a nyelve kígyózott. Aztán visszahúzta a szájába, a hullát pedig ledobta a sárba.

- Igazad van, egy ilyen döggel már nem is olyan nagy élvezet.

Az utazó odalépett a hullához.

- Ebben a nőben nincs egy csöpp vér sem.
- Naná, hogy nincs drágám, naná!
- Bomlásnak nincs jele, ez a szörnyű köd valahogy tartósította.

A vámpír felé fordult.

- Lenyomatot veszek róla.

A démon bólintott.

- Hallottam már róla, hogy egyes újabb típusok képesek erre. Ha a tiéd is ilyen, akkor lehet, hogy nem is így nézel ki?

Az utazó elvigyorodott, most először érezte magát némi fölényben ezzel a lénnyel szemben. Lépett egyet hátrafelé, miközben úgy tűnt, mégis egy helyben maradt. A pajzs kettéosztódott, de nem vált szét. A levált réteg ráfolyt a holttestre, mint valami folyékony műanyag, és átlátszatlan réteggel vonta be, ami erősen csillogni kezdett. A letapogatás alig egy percet vett igénybe, alaposan lerontotta a test állapotát. A vámpír elégedetten szemlélte az eltorzult női holttestet, miközben a pajzs különvált rétege visszaolvadt a főtömegbe.

- Tökéletes! - mondta. - Ez itt tökéletesen betöltötte az áldozat szerepét. A vére az enyém lett kéjben és rettegésben, ezzel elvettem az életét. A lenyomata pedig a tied, a halálban, ezzel elvetted a szépségét. Irány a feledés! Ez a nő erre született, beteljesítette a sorsát.

A démon széttárta a karját, ajkán üdvözült mosoly, szemeiben kegyetlen szenvedély.

- Ó, a halandó vágyak! Amikor hús ér a húshoz, és a vér mámorosan száguld az erekben. Íme a halandó vágyak, mennyire azonosak a halhatatlan vágyakkal! Ez a nő itt tökéletesen kielégített téged is, engem is. Nem élt hiába!...

Ki a ködből...

Miután elhagyták a barlangot, a nő a legrövidebb úton a köd széléhez vezette, oda, ahol a nap sápadt fénykörnek látszott. Ahogy kifelé tartottak, a köd ezúttal olyannak látszott, mint egy hatalmas, gótikus alagút, telve elektromos kábelek kusza halmazával, vagy mint egy bonyolult járatokkal teli, nyugtalanítóan elhagyott boly. Aztán kibukkant a nap, ahogy ritkulni kezdett a dögletes pára, a szörnyeteget azonban megóvta a pajzsa, egy régebbi modell. Egészen a hegy lábáig kísérte, ahol ropogott a halott fű, és a beteges páragomolyok mögül előtűntek a hegylánc komor sziklái, melyek körbezárták a halál völgyét. Az utazó, mielőtt útnak indult, fölfelé megállt, hogy elbúcsúzzon ettől a szörnyetegtől, aki meg akarta ölni ugyan, de mégis szimpatikus volt számára. Mondani akart valamit, de hirtelen különös dolgot érzett, valami történt a pajzsával. A vámpír lépett egyet hátra, és a pajzs egy rétege vele ment.

- Kilestem, hogy csinálod - mondta gonosz, élveteg mosollyal. - Megölni nem tudlak, megajándékozni viszont igen!

Ezen közben a levált réteg ráfolyt a démon pajzsára, amely tökéletesen imitálta őt, pucéron. A letapogatás után a vámpír vidáman ugrálva, rohanni kezdett lefelé a ködbe. Az utazónak hirtelen eszébe jutott, hogy egy fontos dolgot elfelejtett megkérdezni. Integetni kezdett.

- Hé! Hány éves vagy?

A vámpír egy pillanatra megtorpant, vadul felröhögött.

- Sok szerencsét utazó! - üvöltötte vissza, és harsány hahotázással eltűnt a ködben. Az utazó várt még egy kicsit, de mivel nem jött válasz, elkezdett felfelé kapaszkodni. Amikor fölért a peremre, hirtelen vad szél támadt rá a semmiből, tépte, szaggatta, és kibillentette az egyensúlyából. A pajzs reflexe azonnal reagált, így nem zuhant le. A szél életre kelni tűnt, és egy különös, hátborzongató suttogás ütötte meg a fülét:

- Tudd meg, ó, halandó, hogy midőn a sötétség mélye befogadott, éppen húsz esztendős voltam... Négy évezreddel ezelőtt...

Visszanézett a ködre, és elmosolyodott.

- Ez tetszik - állapította meg, majd elkezdte a leereszkedést ahhoz az alanti romhalmazhoz, amely nem is oly rég, 2018 tavaszán, még egy nyüzsgő város volt...

Az utazó...

Ez volt a második világ, ahová egykor megérkezett. Azóta kétszáznál is több Földet járt meg. Valahol olvasta, hogy az alternatív világok száma végtelen lehet. Remélte, így van. Voltak világok, melyek alig tértek el attól, ahonnan ő jött, s voltak, mint ez itt, teljesen különbözők. Ő, Lar, az utazó, meglelte a titkot. Ez a Föld elpusztult, más Földek nem. A vámpír megsejtette, hogy messziről jött, remélte, hogy azt azonban már nem, milyen idegen is ő itt.

- Vajon mit tett volna, ha rájön? - tette fel magában a kérdést. Amikor fölmerült benne, mi lenne ha a szörny ismerné a dimenziókapuk nyitját, egy pillanatra a dolog sokkolta. És ott, az üszkös romok közt botorkálva így kommentálta:

- Ez ám a lidércnyomás! - motyogta maga elé...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 2 db)