Jeges kezdet
A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.
Csupán két dolog volt feltűnő a tájon, a fagy és a csend. Mindkettő furcsa volt ebben az időben. Pár nappal ezelőtt a vidék még virágzott az élet minden formájában. Dús, mély rengetegekkel, zöld legelőkkel és csordogáló patakokkal ugyanúgy tele volt, mint állatok tönk elegével. Ám most, ha körbenézünk, csupán az élettelenséget látjuk. Mindent elterít a hó és a jég, ez már egy másik birodalom.
Ronk és törzse erről a vidékről menekül, a földről, mely egykor az otthonuk volt. Mindenkin tisztán látszik a félelem és a fáradtság. Két napja menekülnek folyamatosan erről a zord helyről. Végtagjaikba már csontig hatol a hideg, nehezen és fásultan szelik át a vidéket. Ám hiába az igyekezet, így is már sokan estek áldozatul a kegyetlen télnek. Szervezetüket teljesen váratlanul érte a klíma gyors változása, így akik nem voltak elég erősek, még az elején meghaltak. Mondhatni, hogy most már csak a legerősebbek maradtak életben, de az anyatermészet még mindig követeli áldozatait. Ha épp nem a hideg veszi magához a lelkeket, akkor kegyetlen vadállatok támadják meg a törzset.
Bár a férfiak mind kiváló harcosoknak bizonyultak az elmúlt év vadászatai során, most ők se érnek többet egy kisfiúnál. Az erőltetett menet már jócskán elhasználta energiájukat, és a figyelmük is eléggé lelankadt már, a legnagyobb gondot mégis a hideg jelenti. A fagyos levegő már annyira a bőrükbe szívódott, hogy reflexeik jelentősen lelassultak, így nem tudnak megfelelően védekezni a vadállatokkal szemben. A múlt éjjelen, mikor végre pihenhettek, akkor ütött rajtuk egy falka vérszomjas kardfogú. Mire a férfiak észbe kaptak, a bestiák jelentős áldozatokat szedtek. A vadállatok közül párral ugyan elbántak, de a legtöbb el tudott menekülni.
Ronk ilyen körülmények között lett vezető. Még nem készült fel teljesen erre a szerepre, hiszen még jó pár évet várnia kellett volna, mire megörökli ezt a posztot, de apja korai távozása miatt - aki a népet vezette Ronk előtt -, kénytelen volt elvállalnia ezt a tisztséget. Igazából még csak most kezdi felfogni, milyen felelősség is van rajta. Mindezidáig apja védelmét élvezte, nem tartozott senkinek se felelősséggel, így nem tapasztalhatta meg, mivel jár egy nép vezetése. Miért is kellett volna megtapasztalnia? Apja erős férfi volt, és még hosszú ideig ő vezette volna a népet, ezért Ronk nem is törődött ilyenekkel. De a sors másként gondolta, neki most jött el az ideje, hogy vezér legyen. Ronkot legfőképpen az a gondolat kötötte le, hogy vajon apja, hogyan is cselekedne most az ő helyében? S ahogy apjáról ábrándozott, akaratlanul is az előző napok eseményeit idézte fel elméjében. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor kezdetét vette a jégkorszak.
Mint minden törzsnek a Neander völgyben, nekik is volt sámánjuk, és még most is lenne, ha nem fertőzte meg volna elméjét az őrület. Sötét erőket kezdett el imádni, elhagyva minden tiszteletét az anyatermészet iránt. Olyan varázslatokat tanult, mely ellent mondott minden törvénynek, de legfőképpen egynek, az élet törvényének. Nagyjából egy hónapja veszítette el családját, vadállatok gyilkolták le őket gyűjtögetés közben. Azóta Drust - így hívták a sámánt - azon munkálkodott, hogy visszahozza családját az élők közé. Többször is napokat töltött barlangjának sötét mélyén, mindannyiszor hiába, nem jutott semmilyen eredményre. A törzs, folyamatosan aggódott érte, kérlelték, hogy hagyjon fel ezzel az ostobasággal, de ha valaki elveszti szeretteit, miért is hallgatna mások szavára?
Mikor már kezdte belátni, hogy nem jut semmire, úgy döntött, meglátogatja a hegyekben lévő tisztást - ez afféle szent hely volt a sámánoknak, itt végezték el különféle szertartásaikat, imádkoztak az anyatermészethez, hogy jóléte legyen a törzsnek. Nos, imája megértő fülekre talált, de nem egy istennél vagy egy jóakaratú szellemnél. Útja során Drust fekete sámánokkal találkozott, bár tudta jól, hogy őket messziről kerülni kell, végelkeseredésében mégis hozzájuk fordult. Sötét beszédükkel sikerült megmérgezniük Drustot, kiben most már ott virágzott a sötét mágia. Mire visszatért a törzs barlangjához, annyira elfertőződött ez a „virág”, hogy senkivel se törődött többé. Barlangjából furcsa hangokat és fertelmes bűzt lehetett érezni, a törzs pedig lassan kezdett félni saját sámánjától. Végül, mikor már állatokat is feláldozott a törzs háziállataiból különböző szertartásaihoz, Sam - Ronk apja - úgy döntött száműzi a törzsből a kuruzslót.
Törzse akkor látta utoljára előző vezérét, mikor belépett Drust barlangjába. Mindenki feszülten várakozott a bejárat előtt, aztán elszabadult a pokol, helyesebben szólva a fagy. A barlangból iszonyú ordítás hallatszott, ezzel egy időben az ég szinte pillanatok alatt elsötétült, és lassan egy örvény kezdett leereszkedni az égből. Az emberek már menekülni kezdtek, mikor a tölcsér hirtelen lecsapott a barlangra megfagyasztva azt és közvetlen környékét. Aki nem jutott elég messze a barlangtól, az azonnal megfagyott. Ronk megpróbált még eljutni apjához, de a jég fokozatosan terjedni kezdett megfagyasztva mindent, ami az útjába került.
Ez ellen ő se tudott védekezni, hiába volt rajta medvebunda. Látta, ahogy megfagynak az emberek, bár akik a barlang előtt voltak, azonnal jéggé dermedtek, ám olyanok is akadtak, akik lassan fagytak halálra. Apját már nem tudta megmenteni, de tudta jól, a törzsnek szüksége van egy „megmentőre”. Ekkor hagyta hátra gyermeki múltját, és lépett a vezetők útjára. Parancsba adta, hogy mindenki meneküljön a közeli erdő felé. Szeme hirtelen egy dárdán akadt meg, ahogy menekült a fák felé, ekkor adta ki második utasítását, miszerint mindenki ragadjon magához annyi fegyvert és élelmet, amennyit csak tud.
Korántsem tudtak elegendő dolgot összeszedni, mint ahogy azt Ronk szerette volna. A férfiak csupán néhány bunkót és egy-két dárdát tudtak csak szerezni, a nők se jártak több sikerrel élelmet egyáltalán nem tudtak szerezni, mivel a raktárjuk ott volt a barlang mellett, azt pedig már teljesen elborította a jég, ami azonban szerencsésnek mondható, hogy bundából magukhoz tudtak venni egy párat.
Így indultak útnak, nem tudva, hová és meddig fognak eljutni, csupán egy valamit tudtak jól… minél messzebbre kell menni a barlangtól.
Harmadnapja, hogy csak menekülnek, lábukat már egyikük se érzi. A vacogás már rég elmúlt, csupán az égető fájdalom van jelen mindenkinél, amit a hideg okozott. Senki se gondolja igazán, hogy valaha is találnak egy helyet, ahol ismét letelepedhetnének és folytathatnák életüket. Ronk is egyre reménytelenebbnek látja helyzetüket. Minden lélek után, amit elvesztenek, egyre jobban úgy gondolja, hogy alkalmatlan a vezetésre. Talán most értette meg igazán, apja milyen életet is választott, mikor vezér lett. „A törzsért bármit!” Mondogatta neki az apja, ez idáig nem is értette igazán a szavak jelentését. Ha úgy adódna, feláldozná az életét is, csak a törzsnek ne kelljen többet szenvednie.
A nap lassan felkel a hátuk mögött, és vele együtt költözik vissza mindenkibe a remény. Előttük már csak pár kilométernyi hó van, utána ismét minden csupa zöld, és burjánzik az élettől. Ronkot is eltölti a bizakodás, most már sikerülhet, nem kell több embernek meghalnia. Újult erővel vágnak neki az utolsó távnak reménykedve, hogy a hó nem terjed tovább.
Alig egy óra múlva már a zöld természetbe járnak, és egyre csak mennek beljebb és beljebb. Útközben, ha találnak valami élelmet, azt magukhoz veszik, és séta közben fogyasztják el. Ronk már érzi, hogy népe túl van a megpróbáltatásokon, innentől már tényleg túlélhetik. Egy tisztáson megengedte, hogy törzse pihenhessen, miközben ő és három társa átkutatja a környéket, hátha van a közelben egy barlang, ahol meghúzódhatnak egy pár napra.
Óvatosan közlekednek a fák és növények között, nem tudhatják, hol bukkanhat fel egy újabb vadállat, itt már nem akar egyikük se kockáztatni, legfőképpen Ronk nem. Ahogy egyre inkább haladnak előre, úgy lesz egyre kevesebb a növényzet és a talaj is kezd emelkedni, vagyis egy hegy lábánál lehetnek. Pár perc múlva már sziklás falak állítanak akadályt Ronkék előtt, odaérve pedig már kristálytisztán látják, hogy egy hegy tornyosul föléjük.
Ronk megenged magának egy mosolyt, tudja jól, ott lennie kell egy barlangnak. Tovább már nem mennek, inkább visszafordulnak a tisztás felé, és majd a törzzsel együtt nézik meg, mit is találtak. Az útvonalra könnyen emlékeznek, ám ahogy egyre közelebb jutnak a törzshöz, furcsa dolgot vesznek észre. A levegő minden egyes lépésnél egyre hűvösebbé válik, már szinte látják egymás leheletét.
Ronkba belehasít a tudat, a fagy továbbterjeszkedett. Rohanni kezd, ahogy csak tud, vissza törzséhez, gondolatai rosszabbnál rosszabbakat képzelnek el, mire azonban a tisztás széléhez ér abbahagyja a képzelgést, a képzelete ugyanis valósággá vált. Az emberek, akárcsak pár nappal a barlang előtt, jéggé dermedve feküdtek a hóban. Egyiküknek se volt ideje elmenekülni vagy akár megmozdulni, váratlanul érte őket. Tisztán kivehető az emberek arcáról a megkönnyebbülés, az öröm, hogy végre elhagyták a zord vidéket, ám ez már mit sem ér, mert most újra itt van, gyorsan és kegyetlenül jött, mint legelőször.
Ronk teljesen összetörten rogy a földre, nem tudta teljesíteni vezetői kötelességét, nem sikerült megvédenie szeretett törzsét. Ahogy elkeseredettségében a havat markolássza, érzi, hogy a lába kezd lassan megfagyni. Gyorsan még megpróbál felállni, de már nem sikerül neki, odafagyott a talajhoz. A megmaradt három emberre néz és futásra utasítja őket, de már ők se tudnak mozogni, pár másodperc múlva teljesen megfagynak, arcukon hagyva a félelmet, mely a halállal szembesítette őket.
Ronk értetlenül néz, ő hogy-hogy nem fagyott meg? Még mielőtt elgondolkozhatna, a hó ropogására lesz figyelmes, valaki közeledik. A hang irányába fordul és meglepetten tapasztalja, hogy Drust közeledik felé. A meglepettség azonban hirtelen félelemmé alakul át, mikor meglátja a Drust mögött megbúvó árnyakat. A nappali fény végül megvilágítja teljes valójukat. Bár ugyan ember alakjuk van, testük furcsa halványkék színben tündököl. Bőrük szinte ugyanolyan hűvösséget sugároz, mint maga a tiszta hó, szemükben az életnek egyáltalán nincs jele. Ahogy egyre tovább nézi őket, szinte úgy érzi, ismeri őket, majd hirtelen belehasít a felismerés, ez Drust családja. Legalábbis régen a családja volt, most nem tudni, milyen lények is valójában.
Ronk értelmetlenül néz Drustra, és még mielőtt bármit is kérdezhetne, a sámán egy alattomos mosolyt ereszt el, majd meglegyinti kezét. A következő pillanatban Ronk testében gyorsan megfagy a vér, és ahogy utoljára kifújja a levegőt tüdejéből, érzi, hogy valami más is elhagyja testét, a lelke.
