Layla: az angyal, az ördög és a gyermek III.

Fantasy / Novellák (1605 katt) angyalka146
  2012.03.25.

- Ccccc… Én a helyedben nem sírnék egy ilyen alak után.

A hang váratlanul ért, hiszen azt hittem, egyedül vagyok. Döbbenten, a szívemet markolászva fordultam a durva, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul vonzó hang irányába, és egy férfit fedeztem fel, aki az ablak előtti széken ülve unottan bámult ki a városra.

- Ki vagy te?
Kérdésemre lassan, lustán felém fordította a fejét és csak nézett. Határozott, markáns arcélek, mélyen ülő, hatalmas, sötétbarna szemek, kissé hajlott orr, mélyen és hosszan elnyúló seb a bal arcrészen, vékony, átlagos száj, enyhén hullámos, ébenfekete haj. Megbabonázva meredtem rá. Nem volt szép férfi a maga nevében, de volt benne valami megfoghatatlan, valami hihetetlenül vonzó. A szívem kalapálni kezdett.

- A halál angyala.
- Tessék?! – kérdeztem vissza ijedten.
- Azt kérdezted, ki vagyok. A válaszom: a halál angyala. A nevem Azrael.

***

Második napként világított a hold aznap éjjel. Az alkonyat utáni szürkületben egy csapat vadliba húzott el a fejünk felett. Enyhe, simogatóan lágy szellő fújdogált. Szeptember elejét írtunk, 569-ben.

A Szent Tölgy lombkoronája aranybarna színekben, néhol rőtvörösen vagy fakósárgán pompázott. A nappali forróság után a levegő még nem hűlt le kellőképpen, így meztelenül feküdve bámulhattunk fel a nagy kékségre. Szép voltam. Rézvörös hajam fátyolként borult mellkasára, fülemmel szíve egyenletes, megnyugtató zenéjét hallgattam. Jobb kezével lágyan cirógatott, baljával szorosan átölelt. Biztonságban voltam.

- Szeretlek.
Ennyit mondtam és e szavaktól jóleső remegés futott végig testemen.
- Én is szeretlek.
Rám mosolygott, majd ajkaival finoman megérintette a nyakam. Beleborzongtam.

***

Egész testemben megdermedve bámultam rá. Torkom teljesen kiszáradt, csak nagy nehezen sikerült némi nyálat összeszednem és egy nagyot nyelnem.

- Szóval… Ér… Értem jöttél…
- Miről beszélsz? És miért vagy ennyire ijedt? Lazíts, kislány!

Enyhe mosolyba rándult arca, és ettől csak még vonzóbb lett. Féltem, mi több, egyenesen rettegtem tőle, ugyanakkor enyhe, jóleső bizsergés futott végig testemen és éreztem, hogy nedvesedek…

Te jó ég! Ez lehetetlen! Csak nem fogok a halál angyalára ráizgulni?! Szívem kitörni készült mellkasomból, zihálva lélegeztem, ezért szorosan behunytam szemeimet, próbáltam a jógaórán gyakorolt koncentrációs gyakorlatot elvégezni, hogy ezáltal lenyugodjak. De mind hiába.

A nagy, fekete kör helyét, amit magam elé képzeltem, és aminek a gyakorlat közben tágulnia kellett volna, hogy így elnyeljen és teljesen eggyé váljon velem, átvette Azrael. Szinte éreztem, amint belém hatol, teljesen kitölt, lélegzetünk eggyé válik és a csúcsponton…

Megráztam a fejem. Ez így nem lesz jó, nagyon nem! Úgy látszik, nemcsak a szívem, de valahol a fejem is megsérült. Kész paradox helyzet! Itt van értem a halál angyala, hogy magával vigyen, én meg arról fantáziálok, hogy szeretkezek vele! Mindkét kezem a fejemre szorítottam, s heves fejmozgások segítségével próbáltam kiverni belőle a feltóduló erotikus képeket, amikor is eszembe ötlött az a képtelen gondolat, amely szerint, mivel angyal, így magasabb rendű nálam, talán képes a gondolatimban olvasni….

Nem! Ez lehetetlen! Ha rájön…

- Hé! Minden oké?

Önkéntelenül is felsikítottam, amit váratlan érintése váltott ki. Most ott állt előttem, arcát szinte belefúrta az enyémbe. Szemeiben valami furcsa révetegféle ült, miközben arcom vizsgálgatta, majd hirtelen, egyenesen a szemeimbe nézett. Szinte belefúrta tekintetét az enyémbe. Próbáltam szabadulni tőle, de nem ment. Mintha valami mágia varázsolta volna el őket, képtelen voltam agyammal tovább irányítani. Szemeim tágra meredten bámultak övéibe, mintha ki lettek volna feszítve. Hiába szuggeráltam és küldtem nekik az utasítást: - Pislogj! Pislogj! – semmi sem történt. A legrosszabb pedig az az érzés volt, amikor rájöttem, már nem én irányítom a testem, hanem Ő. Elmém teljesen üressé vált, a külvilág vonalai eltűntek, a nagy semmi érzése kerített hatalmába, és csak az ő szemei töltötték be a teret. Ezek a gyönyörű, sötétbarna szemeket.

Majd félni kezdtem. Menekülni szerettem volna. Valami mélyről jövő ösztön késztetett erre. Hamarosan rájöttem, miért. Szívem vad zakatolásba kezdett, számon keresztül kapkodtam a levegőt, amikor végre elengedett. Ernyedten hanyatlottam párnámra, és az addig elfojtott feszültség a felszínre tört. Eleinte nem is éreztem, hogy sírok, csak nedves arcom tudatosította bennem, amit az ablakból befújó enyhe, késő tavaszi levegő megérintett, és száraz, feszítő érzést keltett rajta.

- Ezt… Soha többé ne csináld… Ne turkálj a lelkemben… - Préseltem ki ajkaim között a szavakat és hangos zokogásba kezdtem.
- Tehát megérezted – hangzott az egyszerű, tárgyilagos felelet.
- Hogy merészelted?! – kiáltottam rá, miközben újra ülőhelyzetbe tornáztam magam, és újabb síróroham rázta meg a testem.
- Nincs szükségem az engedélyedre – válaszolta flegmán. – Jogom van hozzá.
- Miféle jog?! – most már valamelyest lecsillapodtam, és átvette a rémület helyét a mindent felemésztő düh.
- Nem tartozom neked magyarázattal.
- Dehogynem! És mielőtt elvinnél magaddal és meghalnék, válaszolni fogsz!
Értetlenül meredt rám.
- Te meg miről beszélsz?
- Azt mondtad, te vagy a halál angyala. Nem?!
- De. És?
- Nem azért jöttél, hogy elvidd a lelkem?
- Hová? – értetlenkedett továbbra is és bosszúsan összehúzta két szemöldökét.
- A Mennybe vagy a Pokolba, vagy mit tudom én?! Nem azért jöttél, mert lejárt az időm és meg kell halnom?
- Nem.
- Nem?
- Nem – mondta most már nagyobb nyomatékkal.
- Akkor miért vagy itt?
- Mert én vagyok az új őrangyalod.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 7 db)