Linktár

Mi vár reánk... I-III.

"Égi fények ragyognak
Látom, odafönn,
Elveszek bennük, s
Te magad vagy az Öröm!
Eleven fájdalom
Mar belém, szívembe
Tőrt döf a szerelem,
Igencsak sietve!
Égre vonyítok,
Démon a lelkem,
Lángol a Farkas,
Ordít a kedvem!
Rémület száll meg, sehol a vigasz,
Eltűnök hát, de
Nézd, e vers igaz…"
Rony Wolf

"Zeng a lant kezemben,
Cseng a kard felettem,
Nyög a lány karomban,
Asszem’ minden rendbe’ van!"
Rony Wolf


I.

…Talán akkor rémültem meg életemben először igazán… és utoljára is… Tudtam, a megszokott dolgok mostantól értelmüket vesztik, hisz’ Ő került veszélybe!

…Már három napja időztünk a városkában, melynek nevére, furcsa mód, egyáltalán nem emlékszem. Lorennek megtetszett a kikötő csendes vidámsága, no meg a tenger frissítő- sós illata, így hát az „Öreg Harcsa korcsmárosával kötöttünk egy meglehetősen előnyös megállapodást, mely szerint napi fél ezüst, plusz koszt és kvártély minden napra, amit ott töltünk, s cserébe minden este elszórakoztatjuk a vendégeket… És még ő érezte szerencsésnek magát!

…Aznap délelőtt számbavettem készleteinket, s úgy döntöttem, ideje feltölteni a lassan megürülő zsákokat. Mivel eddigi ittlétünk alatt sikerült meglehetősen kiismerni a helybéliek életrendjét, tudtam, ma piacnap van! Nosza, piacra fel! Tekintetemmel még egyszer végigsimítottam lantomon, majd Loren keresésére indultam. Nem voltam benne biztos, hogy most vajh’ hol szédíti a férfiakat, de azért bíztam benne, megtalálom. Reggel a „báli” ruháját vette fel, s mondhatom, ugyanolyan lélegzetelállítóan szép volt, mint az utóbbi öt évben minden reggel…

Úgy gondoltam, az előző este már kiválasztotta következő kalandjának tárgyát, azaz alanyát, s tulajdonképpen azon kellett volna csodálkoznom, hogy a szobánkban töltötte az éjt. Az egyik helybéli nemesi család ifjú sarjával flörtölt szinte egész este, így hát joggal hihettem, hogy avval van találkája…

Ám csalatkoznom kellett. A kricsmi előtti park szélén üldögélt egy padon… egy vadidegen ifjonccal! Egy pillanatra ismét fölhorgadt bennem a féltés… aztán eszembe jutott, hogy ha valaki, hát a Fekete Párduc tud vigyázni magára, tehát csak intettem egyet feléje. Az ifjú olyannyira bele volt feledkezve a saját magáról szóló heroikumba, mely előadás egyetlen célja az őt látszólag teljes odaadással figyelő leányzó teljes el-kápráztatása volt, hogy nem vett észre; Loren viszont annál inkább! Kedvesen visszaintegetett –megjegyezném, a Gúnár még EZT sem vette észre!- , majd csodás mosolyt küldött felém –egyikét azon mosolyoknak, melyeket rajtam kívül még senki nem látha-tott; egyikét Loren igazi, őszinte mosolyainak.

Visszavigyorogtam, s egy pillanatra ismét megéreztem azokat a láthatatlan szálakat, melyek összekötöttek Vele… Egy- két mozdulattal jeleztem, költekezni megyek, s Ő rögtön megértett mindent. Talán elég lett volna egyszerűen végig gondolni a terveimet… Tán még úgy is értette volna!

Búcsúzóul még felém intett, majd újra ő volt a megtestesült ámulat, ahogy a fickó szavait leste. Még én is majdnem hittem neki… cö.

Varrótű, cérna, kötél, fenőkő, miegymás… hosszú volt a lista. Éppen azon gondolkoztam, mit kellene még beszerezni, mikor hirtelen valami bizonytalan motozásra lettem figyelmes az erszényem körül! Az első pillanatban markomban termett egyik tőröm, a másodikban máris a balszerencsés tolvajnak feszítettem azt. Nem kellett rájátszanom, hogy veszélyesnek hassak…

- Öreg…- sziszegtem a fogaim közt - … szerencséd, hogy nem sikerült meglopnod! - A koszlott ürge majd’ összecsinálta magát, ahogy tekintetem a szemei közé fúrtam- … Akkor ugyanis most kénytelen lennék megölni téged…!!

A fickó holtsápadtan nyelt egyet. Kifejezetten jól szórakoztam, mondhatni, elememben voltam. Rajta kívül mindenki láthatta, hogy a tőr a tompábbik felével feszül a torkának… Tudtam, másodpercek kérdése, és összehugyozza magát, ám egyszerűen nem akartam, hogy ilyen könnyen megússza.

- Tudod barátocskám - folytattam, a tőrt egy hajszálnyival sem távolítva el libádzó bőrétől -, nem az a baj, hogy lopni próbálsz. Elvégre, mindenki úgy él meg, ahogy tud! - Magamban sorra vettem saját, hasonló jellegű tapasztalataimat, ám gyorsan abba is hagytam, mivelhogy éreztem, képtelen lennék megállni röhögés nélkül, az pedig sokat rontott volna jelenlegi szerepem hitelességén…

- A baj ott kezdődött, hogy nem nézted meg, kivel próbálkozol!

Eddigre egész szép kis közönségünk akadt, két-háromlábnyi területet szabadon hagyva körülöttünk. Mindenki remekül szórakozott, elvégre lelepleződött előttük egy tolvaj! Nem minden nap történik ilyesmi… Egyesek már készítették is a tojást, paradicsomot, ilyesmit, sőt, egy- két markosabb legény már köveket gyűjtött… Reméltem, türelemmel lesznek addig, míg jómagam eltűnök a környékről… Jöhet a FINÁLÉ!

Mélyen a fickó képébe hajoltam, majd halk, kiszámítottan vészjósló hangon így szóltam:

- Mond… Mennyire érzed szerencsésnek magad…? -Azzal végigrántottam a pengét a torkán, közben épp annyira megnyomva a fegyvert, hogy az tompa fájdalomként jelentkezzen a tolvajnál. A hatás lenyűgöző volt!

Elhalló hörgés rezegtette meg a lator hangszálait, aztán a feltételezett sebhez kapott, ezzel egyidőben pedig hanyatt zuhant a sárba. Beletelt néhány másodpercbe, míg fölfogta, még mindig él, ám nem örülhetett sokáig. A vidámságra éhes tömeg máris rávetette magát, s a botcsinálta tolvaj futhatott, mert minden valószínűség szerint kedves volt az élete! És valóban szerencsésnek mondhatta magát; a kővel hajigálók közül egy sem találta el…

Lassan, ráérősen baktattam ki a piacról, s közben átnéztem, mit sikerült szereznem a tumultusban. Két kisebb erszény, egy nagyobb, no és egy díszes csuklóék… Hogy is mondtam? Mindenki úgy él meg, ahogy tud… he-he. Kifejezetten profinak tartottam magam.

Egészen addig, míg saját erszényemért nem nyúltam.
Nem találtam.

Mivelhogy erszényemnek csak hűlt helye fityegett az övemen. Nem tehettem róla, elnevettem magam. A nyavalyás! Hát mégsem volt olyan kétbalkezes…! Bár igazán csak akkor fog csodálkozni talán, ha kinyitva a szütyőt, nem talál benne mást, mint két rézpetákot, meg egy mostanra már minden valószínűség szerint megpenészedett alma-csutkát. Az igazi értékeimet rejtő erszényt ugyanis általában a nyakamban hordom… he-he.

…Kedvtelve forgattam ujjaim közt az ékszert, s gondolatban már Lorennél jártam, bíztam benne, hogy tetszeni fog neki a kis „aranyos”…

Ekkor történt. Mintha kést döftek volna a szívembe! Azt hiszem, kiáltottam is, mindenesetre térdre estem. Az ékszer messzire repült, de bántam is én! Sokkal nagyobb gondom volt jelenleg annál! Tudtam ugyanis, hogy mi történt! Mivel a fájdalom nem tartott tovább egy szívdobbanásnyi időnél, csak egy magyarázat volt lehetséges; csak egy szó lüktetett bennem:

- LOREN!

…Tudtam, valami szörnyűség történt. Nem volt veszteni való időm. A legalapvetőbb udvariassági szabályokat is felrúgva szereztem lovat.

- Elnézést uram, kölcsönadná nekem eme gyönyörű paripát? …Upsz!… Remélem, nem ütötte meg magát…

Ekkorra a sötét színű paripa döbbent gazdája már a sárban hasalt, én pedig vágtatva tűntem el a szeme elől a házak sűrűjében.

…Néhány perc alatt az Öreg Harcsánál voltam; szinte vágta közben ugrottam ki a nyeregből, s a ló megkönnyebbülten száguldott tova. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megpillantottam a kisebb tömörülést a park szélén. Az etikai kódex szabályaira ismét csak fittyet hányva törtem magamnak utat az emberek közt. Aztán megláttam.

Rémítően hatalmas vértócsa közepén feküdtek. A gúnárt torkon lőtték; üveges tekintete elárulta, hogy szemei mögül már senki nem néz kifelé…

Loren még pihegett. A számszeríjlövedék a bal vállába fúródott, kis szerencsével talán elkerülve a szívet… azonnali segítségre van szükség! Ám tudtam, ide seborvos kell, nem valami kuruzsló, aki mindenfajta nyavalyákra csak a piócákat tudja elképzelni, mint gyógyító eljárást, vagy esetleg az érvágást… Cselekednem kellett. Tudtam ugyan, hogy szerény személyem sekélyes sebgyógyító tapasztalatai kevésnek bizonyulhatnak, mégis kockáztattam. Először is megvizsgáltam a sebet. A lövedék átütötte a Párduc testét, ez jó, mondhatni. A nyílhegy kampós végű volt; ezzel ölni akartak! Az öntudatlan leány arca megrándult a fájdalomtól, ahogy letörtem a vessző hegyét; közben az öreg korcsmárost, meg a feleségét beküldtem vizet forralni, meg tiszta gyolcsért. Ezután megragadtam a vesszőcsonkot, s egy mozdulattal kirántottam a sebből. Ekkor történt, hogy egy pillanatra elborult a fejem. Észrevettem ugyanis, hogy az egyik fickó, aki eddig látszólag arra várt, hogy valamiben segíthessen, megpróbálta feltűnés nélkül lekapcsolni Loren nyakából az egyik gyöngysort! Állítólag vadul felüvöltöttem, s egyetlen ütéssel összetörtem az orrcsontját. Azonnal összeesett. Mint később kiderült, holtan…

Mintha varázsütésre történt volna, az emberek eltisztultak a közelemből. Azt hihették, megőrültem… talán így is volt. Ráböktem az egyik fickóra.

- TE! Gyere, és segíts! Szorítsd ezt a sebre!

Egy szó nélkül jött, és szorította. Holtsápadtan.

…Később kitisztítottam a sebet, és bekötöztem, a helybéliek valahonnan még egy seborvost is kerítettek, hála érte…

A doki megnyugtatott, hogy mindent megtettem, amit lehetett, jobban ő sem csinálhatta volna, most már csak reménykedhetünk… stb.

…Napokon keresztül virrasztottam mellette, hogy ha magához tér, ismerős arc fogadja. A második nap belázasodott, s miközben folyamatosan cserélgettem a borogatást lázas homlokán, egyre csak ugyanazt motyogtam magam elé…

- Kicsim… nem… nem akarlak elveszíteni… Küzdj!! …Meg tudod csinálni! Mihez is kezdenék nélküled…

S miközben a Fekete Párducot lázálmok gyötörték, megvilágosodott előttem valami. Tényleg nem tudnék, de nem is akarnék nélküle élni! Hiszen összetartozunk már úgy, mint… mint lant meg a húr, mint íj és ideg! Hiszen az utóbbi öt évben néhány óránál hosszabb ideig nem váltunk el egymástól! Elmerengtem, s egyre-másra jöttek az elmúlt öt év közös emlékei. Már a megismerkedésünk sem volt hagyományosnak mondható… Lassan tűzforró ajkára hajoltam, megcsókoltam, és emlékeztem…


II.

…Az a bizonyos öt évvel ezelőtti alkonyat az angliai Caardyf határában ért. A földeken már nem dolgoztak; az éjhez közeledvén néptelennek tűnt a határ. Hiába, az éjszakát kevesen szeretik a szabadban tölteni… Az emberi fantázia a sötétség szörnyeinek garmadájával tölti meg az éjszakai erdőt, s egyik szörnyűségesebb, mint a másik!

Három napja voltam már úton, s kezdett nagyon elegem lenni a puszta földre terített lópokrócon való alvásból. Mit nem adtam volna egy forró fürdőért, meg valami unatkozó úrkisaszszony nyoszolyájáért! Elvégre, bárd volnék, vagy mi! A „huzamosabb ideig szabadban hálást” nem nekem találták ki…

Persze tudtam, az úrkisasszony-nyoszolya még várat magára, ugyanis a falu felé közeledve semmi nyomát nem láttam a helyi nemességnek; a földesúr kastélya nyilván távolabb helyezkedik el attól az ösvénytől, amin én érkeztem. Már csak az átutazó urakban és hölgyekben bízhattam… no meg a fürdőben!

Először tartottam tőle, hogy egy ilyen kis településen talán még egy nyavalyás kricsmi sincs, nem hogy fogadó, de szerencsére ebben kellemesen csalatkoznom kellett. Bár a közintézménynek neve sem volt, mégsem lehetett eltéveszteni; a falu egyetlen utcájának megközelítőleg a közepén helyezkedett el, és a mulatozó, italozó tömeg félreismerhetetlen hangjai áradtak felőle. Egy pillantást vetettem a fogadó istállójára, s meg kellett állapítanom, hogy meglehetősen gazdag a „felhozatal”, igencsak népes vendégsereg gyűlt össze itt ma este! Talán mégiscsak kerül valami nemesi leányzó, ágymelegítőnek…

Ryent, éjfekete lovamat, kit tanítóm, és példaképem a nagy mesemondó, Gloryen Telemas, a Zord Sas után neveztem el, bevezettem az istállóba, majd a fogadó bejáratához léptem.

Ekkor hallottam meg. Az általános mulatozás zajai mögül dulakodás neszei szűrődtek ki hozzám. Odabent valakik verekedtek! Végre egy kis izgalom, ennyi unalmas kóborlás után! Igaz, sok szép tájat láttam már eddigi életem során, ám mégiscsak azt kell mondanom, nincs szebb annál, mint mikor a lant húrjai zengnek ujjaim nyomán, vagy két penge összecsendül, vagy ha egy leány szerelmes szavakat suttog a fülembe, vagy én viszonzom ugyanezt egy fülledt éjszaka… no és ha öklök csapnak össze egy becsületes ökölpárbajban! És mivel zene-szó nem hallatszott odabentről, úgy tűnt, szerencsés éjszaka elé nézek! Benyitottam.

Igazi, hamisítatlan hangzavar fogadott. Ám nemigazán tudtam felmérni a vendégsereget, merthogy tekintetemet rögtön magához vonzotta valaki.

Egy leány.

Egy leány, aki éppen bepancsolt egy hatalmasat valami szerencsétlen ürgének, hogy az át-bucskázott egy üres asztalon, és nyögve terült el a földön!

Mondhatom, elkerekedett a szemem a látványtól! Nem minden nap kerül ilyesmi a férfi-ember szeme elé! A lány testhezálló, fekete bőrruhát viselt, valamint egy fekete felleghajtót; láthatóan nemrég érkezett, hiszen még nem volt ideje levetni köpenyét… s úgy tűnt, az őt körülvevő férfiak egyikének sem jutott eszébe, hogy lekanyarintsa a válláról!

Ez utóbbiak, mármint a férfiak, számszerint hárman, egyébként éppen ekkor vetették magukat újra a lányra! Ahogy a körülöttük összetört székekre, meg a földön heverő egy-két eszméletlen fickóra néztem, rájöttem, hogy valószínűleg nem most kezdték…

Kíváncsian könyököltem a pultra, alig néhány lábnyira a „tumultustól”. A csaj fergeteges látványt nyújtott. Karcsú, sportos testalkat… Fekete, hosszú, kócosan csapzott haj, tűzben égő, barna szemek… és villámgyors öklök!

A pult mögött időközben feltűnő, a verekedést egykedvűen konstatáló kocsmárostól rendeltem egy kancsó vörösbort, hozzá előrelátóan két kupát, majd kíváncsian tovább figyeltem a „jelenetet”. A marconák közül kettőnek ekkor sikerült lefognia a lányt, mire a harmadik előrántott egy vékony tőrt. Az a fajta penge volt, amivel a kegyelemdöfést szokás megadni…

- Na most majd kicsinosítom a pofikádat, te szajha!

Elkomorulva egyenesedtem ki. Ez mindennek a teteje! Késsel fenyegetni egy hölgyet…!!

- Felajánlhatom a szolgálataimat, kisasszony? - kérdeztem, ám még jóformán be sem fejeztem a mondatot, mikor a lány lábai a levegőbe lendültek - mondtam már, hogy milyen formás lábai voltak? -, s az egyikkel a tőrt rúgta ki a fickó kezéből, a másikkal pedig egy-két fogát. Mindazonáltal felém villantott egy csodás mosolyt, és így szólt:

- Köszönöm, jó uram, de ezekkel elbírok magam is! - azzal egy kislányos szökkenéssel felrántotta mindkét sarkát a háta mögé. Az őt szorongató két férfi egyszerre nyüszített fel, s egyszerre rogyott össze.

Csak ekkor figyeltem fel a mellettem lévő asztalnál ülőkre, akik szemmel láthatóan a lány támadóinak barátai voltak, s most, hogy ügyük, bármi legyen is az, vesztésre állt, felháborodottan talpra ugrottak… és kardot rántottak! Ezt már csakugyan nem hagyhattam, ezért előrántottam a két, hátamra csatolt rövid kardot, majd még ugyanazzal a mozdulattal lesújtottam a két, nekem háttal álló fickó koponyájára a markolatgombokkal. Hang nélkül omlottak vissza a székükre.
Bánhatták, mert így épp’ lemaradtak egy fantasztikus mozdulatsorról! A lány arcán vad mosoly jelent meg, majd köpenye mögé nyúlt. A következő pillanatban felrántotta mindkét kezét, s láss csodát, két rövid kard lendült a levegőbe! Miközben a pengék a mennyezetig hussantak, Ő villámgyorsan előre perdült, közben köpönyege leoldódott a vállairól, majd megállapodott, s a két kard pontosan a két kezébe érkezett!

A fickók egy pillanatra elbizonytalanodtak, látva a lány magabiztosságát, valószínűleg ezért nem vették észre, hogy már csak ketten vannak. Ám már nem visszakozhattak, nem menekülhettek el szégyenszemre egy lány elől… Ez utóbbi ezalatt észrevette a két likvidált fickót a székekre rogyva, és szúrós tekintettel nézett rám. Félszegen visszamosolyogtam, majd felvontam a vállam, jelezve, hogy igazán nem tehetek semmiről; az összhatást csak az rontotta el némileg, hogy a kardok még mindig a markomban voltak…

Ami ezután következett, az valódi pengetánc volt! A lány szédült pörgések és forgások közepette védekezett és támadott, vágott és szúrt, hogy szemmel szinte követhetetlen volt! …Lassan, nagyon lassan fogtam fel, hogy mi volt mozgásában olyan… kísérteties?… Aztán szinte villámcsapásszerűen jött a felismerés; hát PERSZE!

A kardok! Döbbenten néztem a fegyvereit, majd a sajátjaimat emeltem szemem elé. Semmi kétség, egyformák, ugyanaz a páros! Ezüsttel, és arannyal ékített markolatgombok, díszes mintázat a keresztvasakon, rúnák a pengéken… ez csak egyet jelenthet!

…Nem csak azt, hogy a lány is bárd. Ezt már az elején sejtettem… volt stílusa! Még csak nem is azt, hogy a harci tudományunkat ugyanattól a mesterbárdtól tanultuk. Nem. A penge-páros még ennél is többet jelentett. Gloryen mester ilyen pengeműalkotásokkal jutalmazta legjobb, legkedvesebb tanítványait! A probléma csak az volt, hogy tudtommal a mester huszonhat év alatt mindössze két ilyen párost készíttetett Ezüstkarúval, a legendás fegyverkováccsal. És az egyik nálam van… A másik pedig ott lóg Wales valamelyik kocsmájában a kandalló fölött, vastagon lepve porral, merthogy tulajdonosa egy szerencsétlen baleset folytán elhalálozott, az ivó tulajdonosa pedig megörökölte őket… Bár vannak, akik azt mondják, hogy három számszeríjlövedék a szívbe, az kicsit több mint baleset…

Még egyszer tüzetesen szemügyre vettem az acélokat, már amennyire ez az adott szituációban lehetséges volt. Semmi kétség, tökéletesen megegyeztek az én fegyvereimmel. Talán csak némileg kevésbé voltak kopottak…

Elvigyorodtam. Egyre inkább tetszett a csaj. Elraktam a kardokat, majd tulajdonképpen először, mióta bejöttem a kocsmába, körülnéztem. Elég vegyes vendégsereg gyűlt össze, ha jobban belegondolok, valami forgalmasabb város egyik - másik fogadója is megirigyelhette volna! Azért az „úrnépek” lehetőség szerint elkülönültek; az egyik sarokban három - négy asztalt összetoltak, s aköré ültek.

Szinte azonnal megakadt a szemem egy „kisasszonyon”, ki akkurátus-szolidan, szinte szégyenlősen hörpölte gyümölcslevét… Eljátszottam a gondolattal. Talán mégiscsak meglesz az a nyoszolya…

Furcsamód senki nem foglalkozott a pult mellett zajló összecsapással, talán csak a közvetlen közelben ülők, ám ők is csupán apró kellemetlenségként értelmezték, mi bosszantóan zavarja társalgásukat. Elsőre nemigen értettem a dolgot, ám hamarosan rájöttem, hogy az ok nem más, mint az érdektelenség. Valamitől félnek az itteni emberek, vagy csak mindenkinek megvan a maga baja, ahhoz meg tán még túlontúl sok is, hogy a máséval is foglalkozzanak… Sokadjára állapítottam meg, hogy kalandvágyamon kívül talán még a kíváncsiságom az, mi az átlagemberek fölé emel! Kíváncsian fordultam hát vissza a küzdők felé.

Elkéstem, lemaradtam a Fináléról. Annyit sikerült még elkapnom, hogy az egyik fickó, kardját, és az egyik metszőfogát hátrahagyva besüvített a vendégektől zsúfolt asztalok közé. A felhangzó méltatlankodás nem volt igazán meggyőző, és gyorsan el is halt, ahogy a kevésbé fásult népek a leányra néztek. Ő erre látszólag zavartan elmosolyodott, szégyenlősen, szinte kislányosan a hajába túrt –majd villámgyorsan megpörgette a pengéket, és egy tökéletesen harmonikus mozdulattal a combjaihoz erősített hüvelyekbe lökte őket. A kíváncsiskodó tekintetek AZONNAL elfordultak tőle. Odaléptem hozzá.

- Hölgyem, minden elismerésem!

Hódolatom jeléül meghajoltam előtte, az etikett szabályai szerint nem túl mélyen, de azért éppen eléggé, mire ő szintén az udvariassági szabályoknak megfelelő pukedlivel felelt, s csókra nyújtotta kacsóját.

- Jó uram, igazán köszönöm az összes elismerést, de méltatlanra pazarolja… EZEKKEL elbánni nem volt nagy feladat.

Pajkos, vidám szikrák táncoltak szemében, ahogy kézfeje fölé hajoltam, s tudtam, ő is hasonlókat lát az én tekintetemben. Tovább játszottunk

- Kisasszony, engedje meg, hogy fölajánljam, foglaljon helyet az asztalomnál!
- Örömmel, jó uram, foglalnék, de van egy csöpp probléma!
- Éspedig?…
- Hol az ön asztala?

- … Öö… Hát itt! - Egy pillanatra elbizonytalanodtam talán, hiszen minden asztal foglalt volt már ekkor… vagy törött, ha jobban megnéztem, aztán megpillantottam azt, melynél még mindig ott pihegett a két általam hatástalanított fickó. - Az lesz a mi asztalunk!

A két renitens megpróbált úgy tenni, mintha két kutyaközönséges hulla, vagy mondjuk krumpliszsák volna, esetleg mintha ott sem volnának, de legalábbis, mintha nem volnának maguknál, ám két bárdot nem verhettek át. Az imént már mozgolódtak, s most egyszerűen nem mertek magukhoz térni. Mögéjük lopóztam, közéjük hajoltam, majd hirtelen, kellő hatás-szünet után, elkiáltottam magam.

- TÜNÉS!

És láss csodát! A krumpliszsákok megelevenedtek! Másfél másodperccel később már a kocsmaajtó csapódott be mögöttük.

A lány gyöngyöző kacaja volt jutalmam a tréfáért. Színpadias mozdulattal leporoltam az egyik széket, majd mögé álltam, kifogástalan neveltetésű úriemberhez méltón várva, hogy „hölgyvendégem” helyet foglaljon. Ám Ő előtte izgatott mozdulatokkal összeszedte szétszóródott holmiját, köztük felleghajtóját, meg egy méretes hátizsákot (eközben nem kerülte el figyelmemet egy aprócska lant, meg két furulya, mik a zsákhoz voltak erősítve), aztán még mielőtt fiatalos fürgeséggel helyet foglalt volna a felkínált széken, odapasszintott egy ezüstöt a fogadósnak.

- Bocsánat a rendetlenségért… meg a rongálásért!

Azzal leült, méghozzá akkora előkelőséggel, oly’ kecses mozdulatsorral, mintha valódi „báli” ruha lett volna rajta! Megdöbbentő volt ez a jellem-kavalkád! Hogy tömören fogalmazzak, a lány maga volt az élő ellentmondás. Hogy még tömörebben fogalmazzak, a lány igazi bárd volt.

Alá igazítottam a széket, majd helyet foglaltam vele szemben. Néhány szívdobbanásnyi időre belefeledkeztem az arcába. Káprázatos volt, még így is, hogy az út porát némileg átmosták a rajta gyöngyöző izzadtságcseppek… Mindene mosolygott! Barna szemei, szemöldöke, a gödröcskéi… még a kócos hajzuhataga alól elő-elővillanó fülcimpája is!

…Aztán az etikett megszabta keretek között, bemutatkoztunk egymásnak. Loren… Volt valami sejtelmes ebben a névben! Mintha legalábbis tündérek nevezték volna el… A nevem hallatán egy pillanatra megrebbent a szempillája, s ha épp’ ivott volna, valószínűleg félre nyelt volna, ám csak egy pillanatig tartott az egész, s máris feszülten társalgott tovább.

- Wolf?… Farkas… nos, meglehetősen impozáns név. Gondolom, a küzdőszellemre utal…?
- Hát… őő… Tulajdonképpen a teliholdra.
- …?
- Izé… Hát a Hold, meg a farkasok vonyítása…

Elnevette magát, de úgy, hogy engem is magával ragadott féktelen jókedve. Régi dalnok-móka saját hangunkkal viccelődni, de hogy más tegye meg ugyanezt, az persze már tűrhetetlen volna.

…Perceken keresztül kacagtunk, hogy a körülöttünk ülők rosszalló tekintetekkel adták tudtunkra nemtetszésüket. Végül, mikor már majdnem sikerült lecsillapodnunk, Loren bizalmaskodón közelebb hajolt, és elárulta, hogy a neve valójában Fekete Párduc. Nem reagálhattam túl gyorsan, mert Ő váratlanul még közelebb hajolt, hogy csapzott tincsei a hajpánt ellenére is szemébe hullottak, majd halkan, kérdő hangsúllyal, észveszejtően magas hangon így szólt:

- … miau…?

Nevettemben majd leestem a székről, s ő szintúgy. Eddig tartott a játék, nem bírtuk tovább. Megfogtam alkarját, s még mindig nevetve, megszorítottam. Ő viszontszorított, így tehát „hivatalosan” is elismertük a másik mivoltát.

- Isten hozott, testvér! - somolyogtam.
- Üdvözlet! - így Ő, s lassan lecsillapodtunk.

Ekkor, mondhatni végszóra, az egyik szomszédos társaságból kiszólt egy nyeszlett figura:

- No… HUKK! …ezeknek se köll többe tinniuk, hogy rrr… rrr… részegeklegyenekHUKK!!

Kevés híján ismét összenevettünk, ám még mielőtt ujjra kirobbanhatott volna belőlem a kacaj, gyorsan fölálltam, a pulthoz léptem, s leemeltem a vörösbort a kupákkal.

- Engedelmeddel… ezt kettőnknek szántam.

Miután ő helyeslően bólintott, öntöttem a kupákba, majd koccintottunk, hogy a két kupa összefreccsent. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elővontam jobbkezes kardomat, s markolattal a lány felé az asztalra fektettem. Legnagyobb megdöbbenésemre, Ő is ugyanezt tette… velem egyszerre! Bolond volnék, vagy talán hazudnék, ha azt mondanám, valamiféle tradíciót követtünk. Ilyen esetekre nem volt hagyomány. Hisz nem készült annyi ebből a fegyverből, hogy hagyománya lehessen… Bár elképzelhető, hogy mi magunk teremtettünk ekkor egy hagyományt! Másról volt itt szó! Egyszerűen csak, valami ösztönös megérzést követve, tudatni akartuk a másikkal, amit az már úgyis tudott, nevezetesen azt, hogy a Zord Sas a legjobbnak tartott mindkettőnket. De nem az volt a legmeglepőbb, hogy mindketten ezt a pillanatot választottuk. Nem. A megdöbbentő az volt, hogy mindent tökéletesen egyszerre csináltunk! Láttam az arcán, Loren is megdöbbent kissé.

- Gloryen sokat mesélt rólad… - mondta, csak úgy maga elé.
- Ööö… Valóban? - bizonytalankodtam, lévén, hogy a lányhoz hasonlóan én is zavarban voltam az iméntiek miatt. Egy-két hosszúra nyúló pillanat után újra megszólalt.

- Talán akkor ihatnánk is akár… azzal leült. Én a magam részéről még abban sem voltam biztos, mikor álltunk fel? Mindenesetre követtem a példáját, aztán egy jót húztam a kupámból. Ő sem adta alább; egy hajtásra eltüntette az egészet!

Elismerően füttyentettem egyet.

- Ejha! Jó a huzatod, Loren!
- Hrmm… - fűzte ő hozzá.
- Egyébként, már elnézést, hogy megkérdezem, de… Ezeknek az embereknek - hanyag mozdulattal intettem a fickók felé, akiket néhány markosabb férfi ezekben a percekben von-szolt kifelé -, ugyan mi bajuk volt veled?

Tekintete elsötétült kissé, ahogy válaszolt.

- Először nem hitték el, hogy a kardok valódiak. Aztán meg abban kételkedtek, hogy tudok velük bánni… Meg kellett védenem a becsületemet! Így hát fölrúgtam egyiküket székestül, mire páran nekem estek… a többit már te is láttad.

Vigyorogva hörpintettem egyet a boromból, miközben arra gondoltam, ebből valószínűleg annyi igaz, hogy meg kellett védenie a becsületét, no meg esetleg a rúgás… Újra töltöttem a két kupát.

…Elbeszélgettük az időt; szinte föl se tűnt. Hamarosan pikánsabb témák kerültek terítékre…

- No és, Rony! - nézett rám gesztenyeszín szemeivel - Megvan már, hogy hol töltöd az éjszakát? Pontosabban, hogy KIVEL?…

Próbáltam eldönteni, hogy konkrétan vajon most mire gondol, aztán úgy döntöttem, nem mondom ki, amire ÉN gondolok.

- Hát… Látod azt az asztalt? Igen, ott a túlsó sarokban… ott az a „kisasszony”… Hát lefogadom bármibe, hogy a mai éjjelt vele töltöm!

Loren elismerően bólintott, jelezve, hogy meg van elégedve ízléses választásommal, majd ő kezdte fürkészni a „felhozatalt”. Szinte biztos voltam venne, hogy ugyanabból az asztaltársaságból választ, mint én, és nem is kellett csalatkoznom; az én „prédám” mellett ült egy viszonylag jóképű, kékvérű ifjonc.

- Ő lesz az! - szólt a kinyilatkoztatás.

Aztán végig néztünk magunkon, egymáson. Az út pora, az izzadtság, a bor szaga… Egy-szóval nem voltunk abban a kifejezett „csábító” állapotban. Egyszerre álltunk fel. Minden különösebb előzetes megbeszélés nélkül vettünk ki közösen egy kétágyas szobát - csodáltam, hogy egyáltalán volt -, aztán, miután a lovaink ellátásáról is gondoskodtunk, felsiettünk a szobánkhoz vezető lépcsőn. Nem felejtettem el megfigyelni, hogy melyik lépcsőfok nyikorog, s hogy a szobánk ajtaja előtt is bizony meg van vetemedve a deszka. Hiába, a szokás hatalma…

Az ajtón belépve kissé meglepődve torpantunk meg. A fogadós valamit félreérthetett… Ha volt a faluban nászutas lakosztály, akkor EZ volt az! Dupla ágy a szoba közepén, éjjeliszekrények, ruhásszekrény, tükrös asztal, mindenféle olcsó pipere holmikkal, meg egy mosdótál… Túl nagy fényűzés egy ilyen sárfészekhez képest! Becsuktam az ajtónkat, majd Lorenre néztem. Néztem bájos arcához tapadó haját, mosolyát, majd megéreztem izgató illatát… Ajkára hajoltam, s ő szenvedéllyel csókolt vissza. Vadul csókoltam nyakát, hogy éreztem, megremeg karjaimban, majd vállai illatát kezdtem belélegezni, miután lerántottam róla az inget, s Ő a hajamba túrt. Átkaroltam derekát, magamhoz szorítottam, majd gyengéden felültettem a pipereasztalra, mire mindenféle tégelyek kezdtek potyogni róla, s eközben egyre csak csókoltam. Aztán…

Aztán kopogtak.
Gyorsan a vállára igazítottam az inget, majd kiszóltam:
- Khrmm!… Ki az?

- A csomagjaik, uram! - jött a válasz egy megszeppent kisfiú hangján. Halkan összenevettünk Lorennel, majd az ajtóhoz léptem, s résnyire nyitottam. Egy lovászfiú kinézetű kölyök állt a folyosón, erősen roskadozva a cuccaink alatt. Átvettem tőle a „poggyászt”, majd meg-hagytam, hogy negyed órán belül legyen kész a fürdődézsa két személyre.

Mire visszafordultam, Loren már a zsákjában kotorászott, és hamarost elő is húzott egy spárgával átkötött, papirosba csomagolt valamit. Csillogó szemmel, vidám izgatottsággal csomagolta ki a pakkot; egy vörös, csupa fodor, csupa csipke, elől- hátul merész szabású ruhaköltemény volt benne, szépen szorosan összehajtogatva. A szekrényből elővett egy vállfát, majd a ruhát vállfástul a szekrényajtóra akasztotta. S láss csodát, a gyönyörűség egy-két perc alatt ráncmentesen kisimult, sehol egy gyűrődés, vagy egy rossz helyen nőtt él… Elgondolkozva álltam szembe „vele”. Loren kérdő tekintetére csak azt feleltem, megpróbállak beleképzelni.

A magam részéről megelégedtem egy váltás tiszta ruhával, meg egy királykék selyemövvel, és két csuklópánttal. S bár csábítani indultam, elhatároztam, hogy az ingem alá, az övem-be egy tőrt azért elrejtek, hiszen sose’ lehessen tudni… Össze-össze nevettünk a lánnyal, miközben a fürdőzéshez készülődtünk, de többé nem próbáltunk közeledni egymáshoz olyan formán. Magam sem hittem volna, ha nem velem történik, hogy sokkal erősebb kapcsolatot éreztem kialakulni köztünk, mint a sex, s anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, tudtuk, hogy egy szerelmesen együtt töltött éjszaka, ha nem is rontaná meg e kapcsolatot, hát legalábbis megváltoztatná… valami olyasmivé, ami a mi éle-tünkben nem lehet igazán hosszú életű…

…S csak most, hogy imádott Lorenem itt fekszik halálosan megsebesülve a közös szobánkban –az óta is mindig, mindenhol közös a szállásunk- , csak most tudom, mekkora ostobaságot követtem el, mikor nem ragaszkodtam hozzá…

A közös fürdőzés a hatalmas dézsában meglehetősen ellazított minket, bár, hogy őszinte legyek, a magam részéről eleinte igencsak feszült voltam, legalábbis egy bizonyos helyen… Azután persze, a lány fesztelensége, ahogy kezelte meztelenségét, megtette hatását; én is ellazultam, s a medencényi fürdődézsa két végéből, nyakig forró vízbe merülve szemeztünk. Lábujjaink játékosan ismerkedtek egymással, s közben olyan dolgokról beszélgettünk, amikről soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer egy lánnyal fogok diskurálni…

Meghitt beszélgetésünket halk kopogás, majd egy belépő leány zavarta meg. Ahogy jobban szemügyre vettem a lesütött szemű szöszi fehércselédet, valami szobalány-félének véltem. Mint kiderült, ismét nem csalódtam megérzéseimben. A lány zavartan, szinte suttogva kérdezte meg, hogy van- e még valamire szükségünk. Már éppen elküldtem volna, mondván, hogy nincs, mikor Loren jelzett. Rögtön tudtam, mire gondol…

- Hmm… de igen, te lány, jó hogy jöttél! A segítségemre lehetnél… - ismét csak közel voltam hozzá, hogy kirobbanjon belőlem a nevetés, de azért befejeztem a mondatot -, megmoshatnád a hátamat…!

Legnagyobb meglepetésemre a szobalány közelebb lépett.
- Ahogy óhajtja, uram - azzal szorosan a dézsánk mellé állt.

Összenéztünk Lorennel, ám ő valamiért nem tűnt olyan meglepettnek, a lány készségességén, mint amilyennek én éreztem magam. Persze azért nem vagyok az a fajta, aki hagyja, hogy a meglepettség túlságosan elhatalmasodjon rajta, és bármiben is akadályoztassa. Így hát várakozón a lányra tekintettem, majd intettem, hogy jöjjön be ő is a vize. Egy pillanatra tán ő is meglepődött, de aztán engedelmesen levette ruháit, majd felém fordulva közénk ereszkedett.

- Hol kezdjem, uram?

A lány vállai felett egyre csak a kajánul mosolygó Loren szemeit néztem; lábujjaink még mindig egymást cirógatva kokettáltak, búgón küldözgetve egymásnak a csak általuk ismert jeleket. El nem eresztettem volna semmi pénzért a bárdlány tekintetét, ahogy válaszoltam a szőkének.

- Talán… kezd az elején.

És elkezdte. Egész testemet beszappanozta, izgatóan simogatva a legkényesebb porcikáimat is, majd gyöngéden, ám nem túl sok tapasztalatról árulkodó mozdulatokkal végigdörzsölte a bőröm. Közben Loren is közelebb lendült, s ujjaival meg-megcirógatta a lány csupasz hátát, fenekét, combját, ám az minden egyes érintésére, úgy megrándult, mintha sünbe nyúlt volna, és egyáltalán nem kultiválta a közeledést. Végül, hogy végzett, a szobalány ugyanolyan zavartan és szemlesütve távozott, mint ahogy érkezett, azonmód vizesen kapkodva magára a ruháit.

- De gonoszok vagyunk! - így Loren, ahogy az ajtó becsukódott a távozó mögött, és én rábólintottam, majd a lánnyal egyszerre a víz alá buktam. Egyszerűen helyet cseréltünk, elsuhanva egymás mellett. Kezeink végigsimították a másikat, s éreztem, ahogy én is Őt, úgy Loren is végigmért engem a víz alatt. Hogy Ő milyen eredményre jutott, arról csak sejtéseim lehetnek, nekem viszont határozottan tetszett, amit találtam. Érintése végigbizsergette a testemet, s ez újra eszembe idézte az egyik okot, ami miatt távol kell tartanunk magunkat a „beteljesüléstől”. A szerelem. Mert tudjuk, mi kell a másiknak. És mert tudjuk, hogy a másik is tudja, mi kell nekünk. És mert AZ után minden más szürke lenne… Márpedig milyen bárd az, amelyik nem élvezi a színeket…? Ahogy nagy tanítóm, Gloryen Telemas, a Zord Sas mondotta volt: „A szerelem múlandó, a szeretet örök. Még ha ez nem is mindig igaz!” Bár… első hallásra nem mindig volt értelme annak, amit mondott…

Loren szemében láttam, hasonló gondolatok fordultak meg az ő fejében is. Összemosolyogtunk, majd fölsóhajtottunk, és kikászálódtunk a dézsából.

…Aznap éjszaka sem csalódtam csábítási képességeimben, és ahogy elnéztem Loren sem. A ficsúr neve Sitzol, vagy valami ilyesmi volt, az én választottamé Alice. Mint kiderült, valamiféle rokoni kapcsolat volt a két kékvérű közt, ám egészen másnap reggelig nem is sejtettük, milyen szoros…

…Alice kifulladva pihegett az ágyon, telt idomai elő-elővillantak a takaró alól; s néhány másodperc múlva már fedetlen kebleinek egyenletes fel-le hullámzása árulkodott arról, hogy elaludt. Kikászálódtam mellőle az ágyból, s fáradtan vakargattam köldököm környékét. Kissé ki volt már éhezve a kicsike; teljesen lefárasztott. Pedig próbáltam úgy intézni, hogy bár mindent megkapjon, azért inkább csak ő dolgozzon érte, mégis kifacsart, mint egy citromot. Persze, még mindig jobban bírtam, mint ő…

Ahogy a kinti sötétségre néztem, láttam, hogy nem sokkal lehetünk pirkadat előtt. Összeszedtem ruháimat, meg egy fürdőlepedőt, betakargattam Alice-t, azzal elindultam lefürödni. Közben megpróbáltam kitalálni, hol lehet Loren? Óvatosan benyitottam saját szobánkba - még a megvetemedett padlódeszka sem nyikordult fel- , üres. Vállat vontam, és baktattam tovább, kótyagos fejjel. Lehet, hogy nem kellett volna annyi borocskát innom? Az az utolsó néhány kancsó valóban túl sok lehetett már… Így persze érthető, miért fárasztott le annyira a csaj…

Aztán hirtelen megmerevedtem. Az egyik ajtó mögül dulakodás hangjai szűrődtek elő! Ha jól hallom… egy férfi akaratoskodik egyre agresszívebben egy nővel! A lány pedig egyre rémültebben tiltakozik! Ritkán fordul elő, hogy gondolkozás nélkül cselekszem. No, ekkor ez történt. Gyakorlati agybéli aktivitás nélkül rúgtam be az ajtót, hogy a zár magából az ajtóból is kiszakadt, s pörögve állt meg a fickó lábainál. Végigmértem a férfit. Az egyik hájas kékvérű; fölismertem, mivel együtt iddogáltunk. Még mielőtt elcsábítottam volna a lányát. Hót’ részeg volt. Aztán a lányt mértem végig. Anyaszült meztelen, testén friss ütésnyomok, szája sarkából vér szivárog, s patakzik a könnye, ahogy próbálja testét egy takaró mögé rejteni.

Nem Loren az. De akkor honnan ismerem?… Csak ne forognának olyan észveszejtően lassan a gondolataim… Megvan! A szöszi szobalány az! Arcom felderül, majd újra elkomorul. Az odáig rendben van, hogy Loren nincs veszélyben. Az is OK., hogy a szöszke szobára megy. Ám akármire is akarta rávenni a dagadék a lányt, nincs, egyszerűen NINCS (!) joga megütni egy nőt! A kékvér egy-két másodperccel hamarabb eszmél, mint én, s fölháborodottan kezd el tiltakozni hirtelen megjelenésem ellen, miközben alig forog a nyelve. Röhejes. Nyilván én sem volnék sokkal érthetőbb, ám én nem mindig vagyok a szavak embere. Egy jól irányzott ütés, és az orra máris betörve. Van még kérdés?

Úgy kezd el visítani, mint egy éppen ölés alatt álló anyakoca. Aszongya’: Ezért meg fog öletni, stb., stb., meg hogy tudom-e én, hogy ő kicsoda?!! Hát azt ugyan nem tudom, hogy ő kicsoda, csak azt tudom, hogy gerincre vágtam az ő egyetlen szende kislányát. Egyébiránt nem is érdekel. Egy erőteljes lábmozdulattal visszahelyezem a tökeit a hasfala mögé, aztán ahogy összegörnyed, a térdeimmel pofán hajítom. Elájul, elveszíti egy-két fogát, mellesleg összevérzi a térdemet. Tekintetem kóvályog ide-oda, majd, mint biztos pontra, rálel az eszméletlen fickóra. Így fekve tán még undorítóbb… Aztán megpillantom a most már megkönnyebbülten szipogó lányt a földön, s bizonytalan testtartásban felé nyújtom a karom. Ő kissé pironkodva nézi a lábam közét. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy minden ruhaneműm, de még a fürdőlepedőm is, odakinn leledzik az ajtó előtt, a folyosón. Nohát… annyi baj legyen! Elvégre mi már fürödtünk is együtt… ha jól emlékszem. Mer’ ha nem, akkor vajon honnan ismerem a szöszit?…

Néhány szívdobbanásnyi hatásszünet után, ami alatt azért le nem vette volna szemét férfiúi ékemről, azért csak elfogadja felajánlott kezem - és majdhogynem magára ránt! Persze nem szándékosan, csak hát ugye…
Kifelé menet még megáll a dagadék mellett, és egy hatalmasat rúg bele mezítláb, hogy csak úgy csattan. Még én is felszisszentem. Nem barátom, azok onnan ugyan a büdös életben többé le nem szálnak…

- Mocsok! - Csak ennyit sziszeg a fickó felé, majd felém fordul, lábujjhegyre áll, egy puszit nyom az orromra, azzal már ott sincs. Azt sem tudnám megmondani hirtelenjében, merre távozott, vagy hogy létezett- e egyáltalán…

Hiába, no! Mozgalmas éjszaka után mozgalmas ébredés! Csak felébrednék végre már… Úgy értem, teljesen!…

…Úgy tűnik, kezdek magamhoz térni, merthogy lassítás nélkül mentem tovább a fürdőhelyiség mellett. Mivelhogy nem melegvízre van most nekem szükségem… meg egyébként se’ hinném, hogy van most idefenn víz… akár hideg, akár meleg.

A lépcső alja mellett van a hátsó kijárat, ami az istállókhoz vezet, s az udvaron ott a kerekes kút, no meg a lóitató! Ez kell nekem! Lassan hajnalodik, a hideg szél lúdbőrt csal a hátamra. Húzok egy vödör vizet, és egy határozott mozdulattal magamra öntöm. Az első vödröt még néhány követi.
Szép lassan magamhoz térek.


III.

…Nem tudom, meddig álltam ott, az itató mellett. Az biztos, hogy nem volt szükségem a törölközőre… Kitisztult elmével visszagondoltam a hajnali eseményekre. Te Jó Isten! Nyilván teljesen taccsra tettem azt a dagadékot… Ebből még akár nehézségeim is támadhatnak… Aztán újra eszembe jutott a lány. Nem Alice. Nem is a szöszi.

Loren.

Vajon hogy telt az éjszakája? Biztos nagyon élvezetesen… Elmosolyodtam, ahogy a bárd-lány csókjának ízére gondoltam. És valóban, a lány igazi bárd! A jó öreg Gloryen tudta, mit tesz, mikor Lorennek adta a kardokat…

Közben az istállófiú - az este nem tévedtem, tényleg ugyanaz a kölyök volt -, sorra kivezette a lovakat az itatóhoz, így egyre nagyobb lett a zsúfoltság körülöttem.

- Jó reggelt, uram! - így a srác, és megpróbált nem tudomást venni meztelenségemről - Hogy telt az éjszaka...?

Biztos voltam benne, hogy azt hiszi, mindent tud. Egy pillanatig eljátszott bennem a kisördög a gondolattal, hogy beavatom a dologba, ám gyorsan letettem róla. Ahogy talán már mondtam, sose lehessen tudni…

- Csak a szokásos, csak a szokásos…

A srác idétlen vigyora árulkodott róla, hogy jól tippeltem. Fogtam a holmimat, és visszaballagtam a szobánkba. A hátsóbejárat előtt jutott eszembe, hogy azért talán legalább a nadrágom visszavehetném…

…A fogadó lassan ébredezett. Még mindig elég korán volt, de hát a „személyzetnek” meg-kezdődött a nap… Reggeli készítés, a tegnap esti hulladékok eltávolítása, a különféle alkohol tartalmú itókák előkészítése, és még sorolhatnánk… A vendégek viszont még egytől egyig aludtak.
A csapos egy már kissé unalmas „Jóreggelturam”-mal köszöntött, s oly’ furmányos mozdulattal intett felém, hogy közben egy pillanatra sem kellett abbahagynia a klasszikus pohártörölgető mozdulatsort sem. Egy igazi, vérbeli csapos, hiába…

…A szobánk természetesen még mindig üres volt. Gyorsan magamra kapkodtam utazó ruházatomat, majd összepakoltam holmimat, vállamra kanyarítottam köpönyegem, és a hátizsákommal egyetemben leballagtam a söntésbe. A lány holmijához ugyan nem nyúltam, de azért szándékomban állt elbúcsúzni tőle. Elvégre feledhetetlen volt az a rövidke együtt töltött idő is.
Aztán Alice- ra gondoltam. Ő sem volt kutya…

Hirtelen sülő hús illata csapta meg az orromat, s gyomrom hatalmasat kordult. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy tegnap délben ettem utoljára, valahol az erdőben, egy ösvény mellett. Akkor ettem meg úti elemózsiám utolsó morzsáit… így hát most joggal vagyok éhes! Leültem hát az egyik asztalhoz, és bőséges reggelit rendeltem, majd kis gondolkozás után hozzá tettem, két személyre. Ha jól sejtem, Loren is éhes lesz…

Néhány perccel később a lépcső tetején megjelent a kékvérű ficsúr. Össze-vissza magára kapkodott ruhái, csapzott haja, gyűrött arca árulkodott a mozgalmas éjszakáról. Óvatosan körülnézett, majd ahogy rám pillantott, egy szívdobbanásnyi időre megdermedt, aztán zavartan felém intett, és leindult a lépcsőn. Magamban kajánul vigyorogtam zavarán, hiszen tisztában voltam annak okával. Tegnap este ugyanis, ahogy beszédbe elegyedtünk, testvérpárnak adtuk ki magunkat Lorennel… he-he. Így, ha lehet, még izgalmasabb volt az egész móka! Ahogy először Loren csábította fel ezt a Sitzol nevezetűt, utoljára még felém kacsintva egyet; aztán ahogy Alice omlott szinte magától a karjaimba…

Egészen belefeledkeztem a gondolataimba, így valósággal meglepődtem, ahogy elém helyezték a jól megrakott óntálcát. Felnéztem; a szösz volt a felszolgáló. Tekintete most is ugyanúgy lesütve, mint a fürdőben, ám most valami mást is éreztem felőle áradni. Talán hála…? Furcsa, szomorú- vidám tekintettel hajolt közelebb hozzám, s halkan suttogott:

- A nevem Anna, jó uram, és szeretném, ha tudná, hálás vagyok önnek. Ha bármikor a jövőben errefelé vetné a sors, kérem, keressen meg… boldoggá tenne vele - és már ott sem volt. Az olyan ember lelki nyugalmával láttam a falatozáshoz, aki tudja, mára már megvolt a napi egy kötelező jócselekedet.

Jómagam a többfogásos étkezések híve vagyok, mint ahogy ez természetes is, legalábbis azok körében, akik képesek ezt megfizetni, ám ezúttal talán még a fogadós is meglepődött monumentális befogadóképességem láttán. Az sem kerülte el figyelmem, hogy kis idő elteltével magához intette a szöszit, s valamit a fülébe súgott. A lány erre eltűnt a pult mögötti ajtóban, de csak azért, hogy egy pillanattal később egy terebélyes asszonyság kíséretében jelenjen meg újra. A „hölgy” éppen két kezét törölgette egy nem éppen hófehér konyharuhában, ám ahogy rám pillantott, elmosolyodott. Csak úgy sütött belőle a büszkeség; tehát ő a szakácsnő! No meg, gondolom, a fogadósné is egyben… Talán nem ártana egy kis udvariassági játszadozás! Felpillantottam, az asszonyság szemei közé néztem, majd megemeltem magam ültő helyemben, és fejet hajtottam.

- Hölgyem, ez az étek fenséges! Főúri paloták díszvacsorája sem ízlett ennyire, soha. Minden elismerésem!

Azzal leültem, és folytattam az étkezést. Csak magamban nevettem. Persze, hogy nem jártam főúri palotáknak még csak közelében sem, nem hogy a díszvacsoráján! De ezt rajtam kívül senkinek nem kell tudnia… Nem kellett csalatkoznom az emberi természetben sem; hamarost odalépett hozzám a fogadós.

- Nagy jó uram… Engedje meg…

Kíváncsi, enyhén fensőbbséges arckifejezést erőltettem magamra, s felé fordultam.

- Igen jóember? Mi a probléma?

Ha lehet, még jobban zavarba jött, s akadozva folytatta, miközben vastag ujjait gyűrögette:

- … Hát… arra kérném… tisztelje meg… házunkat… - nagy levegőt vett, majd egy szuszra kinyögte: azzal, hogy ön, kedves felesége, lady Loren a ház vendégeként tartózkodott itt az elmúlt éjszaka!

Nos. Egy bárdnak, aki többek közt színészi képességeit is sűrűn igénybe veszi, fantasztikus mimikájának kell lennie. Egyesek szerint én az átlagosnál is jobb vagyok. Így tehát nem okozott túl nagy gondot a kellő méltósággal fogadnom a felkérést. Mindazonáltal a szám sarkának remegésén még így sem tudtam úrrá lenni…

- Köszönöm kérésed számomra megtisztelő. Természetesen elfogadjuk nagylelkű ajánlatodat.

A férfi boldogságtól sugárzó arccal hajolt szinte földig, s úgy hátrált vissza a pult mögé. Ez hihetetlen! Egy úr, ki bejáratos a „főúri palotákba”, udvariasan beszélt vele! Most aztán lesz mit mesélni az unokáknak…!

Hiába; asszonnyal, emberrel egyformán tudni kell beszélni… Ha lehet, ezután még jobb lett az étvágyam. Csak azt tudnám, miből jutott arra a téves következtetésre a jóember, hogy „lady” Loren a feleségem? Hiszen hivatalosan tegnap este testvéreknek adtuk ki magunkat… Talán a lovász fiú kavart valamit? Eh, de kit érdekel?! Nem sokkal ezután visszatért Sitzol; ahogy elnéztem, ugyanott fürdött meg, ahol én. Talán nem is az a kényeskedő kékvér, akinek elsőre gondoltam? Bár az elfogyasztott szesz mennyiségével egyedül ő állta a sarat Lorennel… eh- eh. Mármint rögtön utánam! Mindenesetre a ficsúr szinte ujjá születve lépett be az istálló felől, hófehér ingben, nadrágban, csizmában! Az ing hátán cifra minták kavarogtak; meg kell mondanom, eléggé drága darabnak tűnt! Fehér övében egy díszes markolatú tőr virított, s így első ránézésre nem igazán tudtam megállapítani, vajon tudná- e használni, ha kell…

A viselkedése azonban sokkal magabiztosabb lett, mint az imént, úgy tűnt, ő is józanra mosdotta magát. Egy hűvös fejbólintással a mellettem lévő asztalhoz telepedett, egy döbbent másodpercig szemlélte a „reggelimet”, majd úgy tűnt, megjöhetett az étvágya, mert ő is rendelt. Kis híján félre nyeltem a gondolatra, hogy a fogadós valószínűleg tönkre fog menni a „nemesek” étkeztetésébe… Hogy megjött részére is az étek, rám emelte poharát, s én viszonoztam gesztusát. Csendben falatoztunk. Hirtelen tompa puffanás törte meg a csendet. Rögtön ez után eldőlő test zaja hallatszott, valamiféle fojtott nyögés közepette, majd egy ismeretlen-ismerős hang…

- Mit képzel, maga hájas disznó! Tapperolja csak a jó édes anyukáját! Fogdossa csak a kedves mama seggét!!!

Loren, a bűbájos. Nohát, erről az oldaláról még nem ismertem… he. A lépcső tetején ekkor feltűnt két leányzó. Loren, a felháborodott, és Alice, az égő arcú. Mintha még bizony nem hallott volna ilyen közönséges beszédet az érzékeny kis fülecskéje! Pedig amit az éjszaka kiáltozott, miközben…!!! Mind a két lány fitt, és üde. Hiába, ez örökre a nők titka marad… Talán majd Loren emlék-irataiban szerepelni fognak ezek az apró kis trükkök a „hogyan szépüljünk meg egy átdorbézolt éjszaka után” címszó alatt…

Fölállok az asztaltól, és eléjük sietek. Sitzol némileg lemaradva követi példámat, bár onnan, ahol ő ült, még nem láthatta a lányokat, csak Loren hangja juthatott el hozzá…

A két lány egyszerre pillantott meg. Alice arcán boldog mosoly materializálódott (nem semmi, milyen szavakat ismerek, mi?), s máris szaporábban lépkedett lefelé, hogy mielőbb a nyakamba ugorhasson. Loren némileg kisebb lendülettel tette ugyanezt, közben félhangosan zsörtölődött.

- Az undorító disznaja… Van képe meztelenül szédelegni egy betört ajtóban, közben részegen tántorog, és minden arra járó lányt be akar csábítani magához… Én mondom, felháborító!... Jó reggelt, Rony!

Egyszerre pillantották meg a mellém lépő Sitzolt. Alice arcán a boldog mosoly egy pillanat alatt változott égő zavarrá, s megtorpanás- szerűen fogta vissza lendületét. Loren épp ellenkezőleg, gyorsított a tempón, hogy egy öleléssel jutalmazza a férfit, éjszakai teljesítményéért. Ám nekem valami szöget ütött a fejembe. Oldalra sandítottam a kékvérűre. Az arcára fagyott a döbbenet!

- Alice… drágám? - nyögte.

És hirtelen mindent megértettem. Sitzol és Alice nem csak egyszerűen rokonok! Úgy tűnt, kifogtunk egy nyavalyás házaspárt… Ma reggel immár sokadjára tört rám az alig visszatartható nevetőgörcs. Szerencsére mindezt Loren is észrevette, és minden különösebb fennakadás nélkül irányította lépteit felém.

- Szia, bátyus! - e szavakkal a nyakamba vetette magát.
- Jó reggelt, drágám! Alice pedig e szavakkal Sitzol nyakába. Egymásra nevettünk a bárd-lánnyal.
- Jó reggelt, Loren.

Nem volt szükség szavakra. Ő is rájött ugyanarra, mint én. Bár valamit nem értettem. Ha ezek valóban házasok… Akkor vajon miért szálltak meg külön szobában?...

A nemesi párocska eközben majd’ fölfalta egymást, szemmel láthatóan nagy volt köztük az egyetértés. Egyelőre nem értettem a dolgot, bár igazság szerint nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy ez az éjszaka végre úgy telt, ahogy kellett! Letettem a még mindig nevető, láthatóan „feltöltődött” Lorent, majd az asztalunkhoz kísértem.

- Hmm! Látom, te is a bőséges reggeli híve vagy!

Helyeslően bólintottam, majd alá igazítottam a széket.

- … És ki fogja kifizetni mindezt?
- Hogy-hogy ki? A ház vendégei vagyunk! - Kérdő tekintetére válaszolva elmondtam neki meghívattatásunk történetét. Ismét nevetésbe torkollott társalgásunk.

Közben a szomszédos asztalnál Alice döbbenten újságolta az iménti incidens részleteit.

- És képzeld!... Egy meztelen, részeg férfi kötött belénk a folyosón!... És Rony húga, Loren, egyszerűen leütötte!... És képzeld, drágám! Az a férfi kiköpött a papa volt!... Bár biztos csak a félhomály miatt hasonlított rá…

Kész, vége. Bele röhögtem a boromba. Loren tágra nyílt, nevetéstől könnyes szemekkel nézett rám.

- Mi az?...
- Semmi, semmi… - nyögtem - … ha csak az nem, hogy azt a fickót én is leütöttem már egyszer… ma hajnalban…

Kollektív röhögés.

- Akkor azért volt csupa vér a képe…

Ez már tényleg túl sok volt. Röhögve nem lehet enni-inni! Kézen fogtam a bárdlányt, és kivonszoltam magam után a főbejáraton. Hosszú perceken keresztül nevettünk, mint a tébolyodottak, egymás vállát csapkodva. Talán erre mondják az okosok, hogy a vesztünket éreztük. A magam részéről féltem az elválástól, s mint utóbb kiderült, Lorent is ez foglalkoztatta legbelül.

…Aztán elmeséltük egymásnak az éjszakánkat, együtt nevettünk azon, hogy mindkét kék-vérű úgy gondolta, ők csábítanak el minket! Hogy minden úgy történt, ahogy Ők akarták…

Nagyon megkívántam a lányt. Villámgyorsan derékon ragadtam, s nem törődve az emberek mindent tudó vigyorával, magamhoz húztam. Éreztem testét, no meg azt, hogy ahogy az én szívem, úgy az övé is hevesebben ver; mint valami megkergült bikapata!

- Rony, ne… - sóhajtotta, s azt hiszem, legalábbis akkor úgy gondoltam, elkövettem egy ostobaságot. Kimondtam.
- … Szeretlek, Loren…
- … Jaj… - szólt, és átkarolt.

Hogy meddig álltunk ott, összeölelkezve, meg nem tudnám mondani. Úgy éreztem, meg-rendül az addig masszívnak tűnő, jól megépített világom, s akárhogy is döntök, csak vesztes lehetek.

…Végül döntöttem, s csak veszteséget éreztem. Veszteséget valami iránt, ami sosem volt az enyém… Loren. Hiszen nem tehetjük ezt magunkkal, egymással! Nem tehetjük boldoggá egymást, hisz’ akkor tulajdon létünk vesztené értelmét! Megszűnnénk bárdok lenni, s nem maradnánk más, mint két… vándormuzsikus! Már ha egyáltalán tovább vándorolnánk…

Olyan ez, mintegy örök átok. Mindkettőnknek élete volt bárd-mivolta. S ha barátságunkat szerelemre cseréljük, szabadságunk nagy részét vesztjük el…

Azt hiszem, akkor úgy gondoltam, legbelül ezt soha nem bocsátottuk volna meg egymásnak. Eltolt magától; hagytam, és bólintottam.

- Ez így helyes – szólt.

Ekkor, végszóra, kinyílt a kricsmi ajtaja. Alice állt ott, karöltve Sitzollal. Nagy egyetértésben mosolyogtak ránk.

- Kedves… barátaink! - szólt a fehér nadrágos. - A menyasszonyom véleménye szerint… - nem tudta befejezni. Egymás csillogó szemébe nevettünk Lorennel. Hát itt a megoldás!... Jegyesek! Sitzol furcsálló tekintettel nézett ránk, aztán folytatni próbálta.

- Szóval az a véleménye, hogy önök zenészek. Igaz ez?

Még mindig egymás szemében búvárkodva bólintottunk. A fickó bizonytalan hangon folytatta.

- Khmm… Szóval arra gondoltunk, hogy esetleg… velünk tarthatnának York városába, szülővárosomba. Természetesen tisztességesen megfizetnénk szolgálataikat, s csupán estén-ként kellene muzsikálniuk egy-két órát… Nos, mi a véleményük?

Egyszerre fordultunk feléjük.

- Igazán leköteleznének minket, ha csatlakoznának kíséretünkhöz…- így Alice, némileg elpirulva.

…Hát így történt. Először megdöbbentett minket az együtt maradás gondolata. No, nem az „úri népekkel”…

Végül is… miért ne mehetnénk együtt tovább? Hiszen fontosak vagyunk egymás számára! Összenevettünk, és tudtam, mire gondol. Lelki szemeink előtt megjelent, ahogy „áldozataink” tapintatosan próbálják meggyőzni leendő párjukat, hogy milyen jó is lenne, ha ez a két „zenész” elkísérné őket az út hátralévő részén…

Loren egy szemtelenül magas összeget mondott. Sitzol szemrebbenés nélkül bólintott.

- Természetesen előre! - tette hozzá a lány. A fickó némileg bizonytalankodott. Loren vállára tettem balomat, jobbomat pedig egy határozott mozdulattal a kékvér felé löktem. A fickó mélyen a szemem közé nézett, mintha megpróbálta volna kitalálni, vajon megbízhat-e bennünk?... Próbáltam úgy tenni, mintha volna rá esélye. Végül is a srác nem sokat teketóriázott; benyúlt az inge alá, és egy első látásra is meglehetősen tömött erszényt rántott elő. Laza csuklómozdulattal passzintotta a markomba; bele se kellett néznem, tudtam, hogy csengő aranyakkal van tömve!

- Ez durván annyi, plusz talán az összes esetleges költségetek.

Hmm, milyen nagyvonalú!

- Cserébe minden este zenéltek nekünk!

Egyszerre bólintottam a bárdlánnyal. Egy észrevehetetlen pillanatban Alice-ra kacsintottam, ő huncutul viszonozta ezt. Mint utóbb kiderült, Loren is lejátszotta ezt Sitzollal…

- És most, ha nem haragszotok, visszamennénk befejezni a reggelinket.

Ezután eltúlzott udvariassággal magam elé engedtem Lorent, és visszaléptünk a fogadóba. A reggeli közben, mit a legutóbbi „próbálkozáshoz” képest feltűnő csendben, ám jókedvűen fogyasztottunk el, elgondolkoztam valamin. Vajon miből gondolta Alice, hogy muzsikusok vagyunk? Talán elszóltam magam az „ágyjelenet” során? …Nem volna rám jellemző… Végül is mindegy. Annyiban hagytam a dolgot. Indulás előtt még átszámoltuk a pénzt. Közben kiszáradt a torkom, hogy szinte nyelni sem tudtam. A szütyőben több mint kétszer annyi volt, mint amennyiben megegyeztünk! Egy egész vagyon! És csak úgy kirántotta a fickó az inge mögül… Talán kialkudhattunk volna magasabb árat is? Úgy tűnt, nagyon fontosak vagyunk a számukra… Épp’ eléggé ki lehettek már éhezve a „törődésre”, elvégre még csak jegyesek…

Így ismertük meg egymást Lorennel, a Fekete Párduccal. Azóta is velem van, és igaz barátom. Soha nem kérdőjeleztük meg döntésünket, hogy együtt maradtunk. Egyszerűen a lehető legjobb döntés volt… életem legjobb döntése tán.

Folyt. Köv.