Töredékek IV.

Szépirodalom / Novellák (1662 katt) Tracker
  2012.08.05.

Mint minden prehisztorikus kisközség, így a jelen esszében tárgyalt falu gazdasági, közösségi, és nem utolsó sorban kriminális epicentruma az iskola tornaterme volt. A legkülönfélébb emlékezetes események otthona, emberi életek fénypontjainak szolgált díszletül az utóbbi több mint húsz évben, mióta a Tanács felrakatta falait, s tetőt ácsoltatott rá a Messzijárás magas fáiból. Volt itt már esküvő, lakodalom, ballagás, néha a három egyszerre, sportnap, majális, a Nagy Kitörés Ünnepe, vagy a Kis Körülzárás Évfordulója, évszaktól és Tanácstól függően, fröccsöntő kézműves szakkör az alkohol- és szódafogyasztásra legalkalmasabb műanyagpohár elkészítésére, és még számtalan egyéb fontos összejövetel. Ettől már csak a búcsú és az utána levő utcabál volt fontosabb.

És most is itt volt mindenki, aki számított valamit is, na persze nem is mindenféle ponyvaregényhősre kell számítania a messzi városból lejött rokonoknak. Nincsenek itt Félszemű Jimmyk és Sasszem Charlie-k, csak a vidék szomorkás, mezőgazdaságban élő népe. Mert ez a nép nem művelte, nem folytatta, hanem a teljes valójában megélte a helyi szabadértelmezésű mezőgazdaságot, pótkocsistól, stráfostól, mindenestől a tikszaros mindennapokban.

De itt voltak ennek az életnek a meghatározó elemei is. Hiszen tanácselnök, alelnök, párttitkár, iskolaigazgató, plébános, gróf és persze gazdatiszt nélkül ki mutatott volna (sok százféle) utat ebben a nagy és zavaros világban?

Semmi se lenne az igazi személyes ellentétek, rivalizálások és gáncsoskodások nélkül, de egy jó vaddisznópörkölt olcsó sörrel, legfőképp ingyen még a fent említett hatalmakat is egy asztalhoz tudja gyűjteni.

A kis Marika, a bivalyos Nagy Kálmán bácsiék lánya, nem amék asztalosnak tanult, hanem a kisebbik, amék elment a városra tanulni, na, az esküdött most a Nagy Kitörés Ünnepe előtti szombaton (de csak azért, mert most az öreg Körtéllyessy a tanácselnök, és tudjuk, mék felekezethez húz, ugye, másként a régi háború másik szembenálló felét ünnepelnék majd a valamivel fiatalabb alelnök vezetésével). Nem mással, mint avval a fiatalemberrel, akivel az asztalfőn ültek, azt mondják az a Kabar Jóska testvérének (amék elköltözött még húszévesen) a fia, és szintén abban a városban tanult ahol a jány.

De bánta is ezt az az esetlen fiatalember, aki egyik szempillantásról a másikra tűnt fel a lakodalmi forgatagban. Kis híján fellökte a terebélyes szakácsnékat, akik hozták, vitték a maradékos tálakat, meg azok helyére a sokadik fogást, és minduntalan elnézést kellett kérjen az asztaltól felállóktól, akik nem fértek tőle. Már benne jártak az estében, cserebogarak repkedtek a sárga fényű izzók körül, meg a szúnyogok is itt voltak, de azokat elfüstölték a cigarettázó felnőttek, a kicsik meg már el-elbóbiskoltak az asztalok mellett. Mit se számított ez ennek a különös alaknak, aki a legújabb divat szerinti öltönyben jelent meg, ahogy illik.

Átvágta magát a tömegen, biccenttet néhány ködös tekintetű ismerősnek, majd a főemberek külön asztalához férkőzött, rögtön az elnök és a párttitkár közé.

- Tiszteletem az uraknak – köszönt, miközben leült a hosszú sörpadra, nem törődve, megkínálják-e hellyel.
- No, Isten hozta, mikor viszi magát, klervojens elvtárs?

A párttitkár erre hangosan köhögött, jelezve, hogy a tanácselnök is párttag, ezért vallási jellegű témákat csak fel se merjen hozni. Az öreg elnök bozontos szemöldök alól kivillanó tekintete viszont elhallgattatta. A fiatalember szóhoz jutva folytatta:

- Még ha csak az hozott volna, de egyébként sincs még urunk jak képében táplálkozásának hete, másrészt éngem a megye küldött.
- A megye?! – erre a szóra az asztal túloldalán ülő gazdatiszt beleejtette alumínium kanalát a húslevesbe, de felkapta a fejét az arrébb halk diskurzust mívelő alelnök, igazgató, meg pap is. Az asztalfőn ülő tekintetes, méltóságos, de nem igazságos gróf Wlachynow Eugén csak felnézett menüjéből, amit unottan kavargatott, s ennyit mondott megvetően:
- Nonszensz – s visszatért étkéhez.
- Az. Mán ide rég küldeniük kellett vón, de erre nem jár boldog-boldogtalan se, oszt’ velem hozatták meg a papírt. Ezt itt, nézzék! – öltönye belső zsebéből egy jókora vastag, vajsárga borítékot vett elő, azon rengeteg pecsét, bélyeg, meg címzés volt. Sürgősségi, elsőbbségi és a tanácselnök saját kezébe.

Az idős úr feltépte a borítékot azon nyomban, s magában némán, ajkával szavakat formálva olvasta. Jól összehajtogatott pamflet volt, több oldalas, kinyitotta, mint a napilapokat szokta, bele-bele tekintgetett, s a klervojens orra előtt a párttitkár is próbált belenézni.

- Micsoda?! Mi az a... hallja-e, elvtárs, általános hadiállapot? – kérdezősködött a kézbesítőt oldalba bökve csontos könyökével a titkár úr.
- Nem hallgat el menten, maga barom?! Hát kihallik a szava ebben a csendben! – förmedt rá Körtéllyessy, s hanyagul összegyűrte a hajtások mentén a papírt, és eltette a dolmányába, melyen rojtosak voltak már a sujtások. Hiába csitította a többit, a nagy étkészletcsörgéstől meg beszédtől a saját gondolatait se hallotta volna a vájt fülű juhászbojtárból cseperedett gazdatiszt, ha lett volna neki akár egy is.

A helyzetet már csak súlyosbította a banda nótába kezdése, mert a legpergősebb táncdalt húzták a nép talpa alá, akik már asztalt bontottak, s a hűvös elől bementek az udvarról a tornaterembe. Csak az előkelők maradtak kint, némelyek cigarettára, vagy pipára gyújtva, ki-ki rangja szerint.

Előző oldal Tracker
Vélemények a műről (eddig 3 db)