Linktár

MEMENTO MORI

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/1 számában.

Az épületeket elválasztó szűk sikátort lezáró kovácsoltvas kerítés tetején landolt. A több mint két méter magas rozsdás kapun meredező lándzsaszerű hegyek úgy nyársalták föl, mint egy megtermett izgő-mozgó bogarat a rovargyűjtemény palettájára. Az egyik félméteres vasrúd jobb oldalt hatolt be, közvetlenül a szegycsontja mellett és a tüdejét átszúrva, alvadt vértől mocskosan kibukkant a hátán. A másik recsegve eltörte a bordáit, majd a szívét felhasítva megakadt a lapockájában. Akkorra már az a tüdő nem cserélte az éltető levegőt és a szív sem pumpálta az erekbe a vért. Halott volt, mégis tehetetlenül kapálózva lógott a kerítésen. Beesett, fényüket vesztett, fakó szemeivel meredten pásztázta a világot, ami üvöltve, pániktól félőrülten rohant a pusztulása felé.

Nem sokkal ezelőtt, amikor támadói friss áldozatok után indulva otthagyták, a sokk és a sérülései megtették a dolgukat. Kiterített holtteste sebektől tarkítva hevert a mélygarázs hideg betonján. Szakadt, szürke öltönyének maradványait mélyvörös foltok áztatták, és már alig hasonlított arra a jó kiállású, harminc éves férfira, aki egykor volt. De a fertőzés, ami a harapásokból a szervezetébe jutott, retúrjegyet váltott neki a halálból.

Valahol mélyen, kihűlt agyának belsejében (ellentmondva a természet törvényeinek, úgy akadozva, akár egy rosszul beállított motor) beindult valami. Siváran, az életet morbid módon utánozva. És ez a valami csak egyetlen parancsot követett: a csillapíthatatlan éhség sürgető kínját. Kinyitotta kifejezéstelen szemeit, s recsegő ízületekkel, darabos mozdulatokkal felállt a földről. Imbolyogva, mint egy láthatatlan zsinórokkal vezérelt marionett bábu, ösztönösen megindult az épület lépcsőházába nyíló ajtóban tülekedő horda után.

Bal lábikrája szétmarcangolt izmai körül nadrágjának rongyai lengedeztek. A fehéren világító sípcsont fölött minden lépésnél megbicsaklott a térde. Feje a nyaka oldalán tátongó sebtől jobbra dőlve csaknem a vállára hajolt. Éhesen őrlő fogai csupaszon virítottak lerágott ajkai helyén. Leharapott orra csupán két sötét lyuk arcának roncsaiban. Pokolbéli megjelenését bizarr módon egészítette ki a nyakában lógó rikító sárga színű, mosolygó smile jelekkel díszített nyakkendő.

Bicegve átbotorkált a parkoló autók között, és hörögve követte a lépcsőházban nyüzsgő holtak tömegét. Többé már nem volt ember, csak egy érzelmek, gondolatok és emlékek nélküli lény, ami az élők húsára vágyva, gépiesen haladt a célja felé.

A többi fertőzöttel tartva négy emeleten keresztül egészen a tetőig üldözte a két túlélőt. Amíg az élőhalottak nagy része acsarkodva rávetette magát a csapdába esett sikoltozó nőre, ő néhány másik szörnyeteggel egyetemben a tető széle felé rohanó fiatal férfi után eredt. Leendő áldozata egy közel három méteres ugrással átlendült a szomszédos ház tetejére. Értelem és józan megfontolás híján, pusztán a primitív ösztöneire hagyatkozva utána lépett és pörögve lebucskázott a mélybe, egyenesen a kerítés hegyes tetejére…



Hónapokig volt feltűzve. Ha túlélők jártak az utcán lopakodva, riadtan menekülve, megérezte őket és felélénkülve kapdosott feléjük. Ha a holtak seregei mentek el a közelében, tudomást sem vett róluk. Számtalan küzdelmet végignézett a vér szagától megrészegülten vergődve. Teste lassan bomlásnak indult, de ő csak az éhséget érezte. A tél beköszöntével aztán megfagyott a portyázó holtak ezreivel együtt.



- Nem hittem volna, hogy még találkozunk - mondta a vastag kabátba burkolódzott nő, és a kerítésen lógó fagyott tetem nyakkendőjét tanulmányozta. Csak kék szemei látszottak ki prémmel szegélyezett kapucnija alól. Száját és orrát kockás sál védte a metsző hideg széltől.

- Ha ez nincs, nem ismerlek fel. Emlékszem, mennyire utáltad, de persze azért hordtad a kislányunk kedvéért. Tudom, hogy nem hallod, és amúgy sem értenéd, amit mondok, mégis elmondom: ő jól van. Túléltük, egyelőre. Úgy néz ki, a hideg nekünk dolgozik, és állítólag fönt, északon újraszerveződött a kormány. Arrafelé biztonságos – a nő hátranézett az utcán szorgoskodó társaira, akik baltákkal és csákányokkal adták meg a hóból kiásott holtaknak az utolsó kegyelemcsapást.

- Annyi minden történt azóta, hogy elmenekültünk. Az első hullámot egy erdei faházban húztuk ki. Nagyon nehéz volt nélküled, de megtanultunk túlélni. A fertőzöttek főleg a városokban voltak. Elkerültük őket, amennyire tudtuk. Szerencsénk volt. Csatlakoztunk egy túlélő csoporthoz, és ők megtanították, hogyan kell végképp megölni a holtakat. Az agyuk a gyenge pont, azt kell elpusztítani – a nő könnyes szemmel megragadta az övébe tűzött szekerce nyelét.

- Most északra megyünk a többiekkel. Útközben ahányat csak tudunk, elpusztítunk, nehogy tavasszal újra életre keljenek. Azt beszélik, a menedéken megvan az ellenszer, és megállítható a vírus továbbterjedése. Remélem, nem csak hiú remény. Reméljük. Mielőtt megteszem, amit meg kell tennem, szeretném megköszönni. Ha te nem vagy, esélyünk sem lett volna. Mindig emlékezni fogunk rád, és hogy aznap ott a garázsban feltartottad őket. Mindig szeretni fogunk. Ég veled! – búcsúzott a nő, és fegyverét magasan a feje fölé emelve lesújtott…