Linktár

Új idők

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/1 számában.

„Amikor elfogadod azt, ami van, minden pillanat a legjobb. Ez a megvilágosodás.”

(Eckhart Tolle)



Prológus

A hatalmas sárkány felordított. Bömbölése visszhangzott az egész erdőben. A madarak ijedtükben károgások és vinnyogások közepette elrepültek. György előre rántotta a kardját, egyenesen a bestia koponyája felé. Az azonban gyorsabbnak tűnt. Felugrott a levegőbe és nehéz, vaskos farkával a levegőbe repítette Györgyöt, aki egy fának csapódott. A páncélja ugyan megvédte az eséstől, de így is hatalmas fájdalmai voltak. A sárkány, kihasználva a lovag gyenge pillanatát, tátott szájjal feléje ugrott, felkészülve rá, hogy kettéharapja. György gyorsan a kardjához nyúlt, s még mielőtt a bestia elérhette volna, beledöfte a kardot, a sárkány állkapcsába.

Ekkor óriási bömbölés töltötte meg az erdőt. György ijedtében a fülére tapasztott a kezeit, majd kihúzta a kardját a csontból és félreugrott. A sárkány hátrált pár lépést, és közben dühösen, fájdalommal telve csapkodta hatalmas, borotvaéles tüskékkel beborított fejét. György ismét támadó állást vette fel, és felkészült a következő szúrásra. A sárkány szemei izzódtak. Rásziszegett a lovagra, és újból nekirohant. György úgy érezte, ez lesz a legelőnyösebb helyzet, mivel így egyenesen a bestia koponyájába tud döfni. Ám a sárkány ennél rafináltabb volt. Mielőtt elérte volna Györgyöt, kitárta két hatalmas szárnyát, és egy könnyed csapással felröppen.

György ösztönösen hátrálni kezdett. A sárkány szinte már csak egy kis pontnak tűnt az égen. Ekkor megfordult, és zuhanó repülésben szállt a lovag felé. György elugrott, és a sárkány kemény koponyájával érkezett a földre. A nagy dörrenésbe beleremegett a föld, s körülötte repedések keletkeztek. A sárkány kábultan próbált meg talpra állni. A szédülés azonban eluralkodott rajta, és az oldalára fordult. György ezt az alkalmat látta a legjobbnak arra, hogy végezzen a bestiával. Előre szegezte a kardját, majd nekirohant. A kard áthatolt a kemény bordák közt, és egyenesen a szívbe fúródott. A sárkány felemelkedett és kihúzta mellkasából a kardot, de már későn. Hatalmas mancsával próbálta elállítani a vérzést, de hiába való volt. Újabb vérfagyasztó üvöltéstől remegett az erdő. A sárkány egy ideig a fájdalomtól vergődve forgolódott. Halkan morgott valamit a saját, érthetetlen nyelvén, majd kilehelte a lelkét.

György egy darabig dermedten nézte az élettelen testet. Most tudta csak igazán felmérni, hogy milyen ellenséggel szállt szembe. A sárkány háromszor akkora volt, mint ő, és legalább hat méter hosszú. A fejétől, egyenesen a farkáig halálosan éles, hosszú és vastag tüskék borították mindenhol. Félelemkeltő külseje volt. György lehúzta fejéről nehéz sisakját, és kitűrte arcából izzadt tincseit. A kardját a földbe döfte, jelzésként az arra járóknak, hogy ő volt az, aki megölte az utolsó sárkányt, ami a világon létezett. Majd sarkon fordult, és az erdő felé indult, ami visszavezetett a várba.

Már esteledett, mikor különös zümmögést hallott, először csak halkan. György jól ismerte az erdőt, és ez a zümmögés nem hasonlított egy rovaréhoz sem. Majd egyre hangosabb lett, és egy idő után már a feje felett hallotta. Mikor felnézett, csak egy nagy fénynyalábot látott, ami elvakította. Ösztönösen az arcához kapta a fejét, és lehajtott fejjel próbált meg tovább menni. A fénynyaláb azonban követte. György futni kezdett, de egy fának ütközött. A fény ekkor kialudt. Mikor végre ki tudta nyitni a szemét, körülnézett, de nem látott senkit. Az erdő sötét volt és csendes.

- Figyelj rám, György! – a hang olyan volt, mintha a saját fejében szólalt volna meg.
- Ki van itt? – kérdezte riadtam, s közbe idegesen forgatta a fejét.
- Figyelj rám, György! – hallotta ismét.

Ekkor egy kicsi alakot látott feltűnni a sötétben. Úgy tűnt, hogy csak egy gyerek, ezért György jóindulatúan elindult felé. Ám ahogy közeledett, a kis alak egyre torzabbnak tűnt. Hihetetlenül vézna volt. A feje hatalmas, a kezei hosszúak, akár a fa ágai. György ekkor pillantotta csak meg az arcát. Mélyfekete, nagy, mandulavágású szemei, vékony szája és tompa orra volt. A bőre sápadt, szürkés. György a kardjáért akart nyúlni, de ekkor jutott eszébe, hogy a legyőzött sárkány mellett hagyta.

- Figyelj rám, György! – mondta ismét, csakhogy a szája nem mozgott, és hangot sem adott ki magából. A gondolatával beszélt hozzá.
- K-K-Ki vagy te?
- Eljött az idő, hogy megértsd – valamilyen láthatatlan erő húzta a kicsi lény felé. György nem tudott ellenállni, de nem is próbált. Különös, megmagyarázhatatlan bizalmat érzett a furcsa szerzet iránt. Úgy érezte, mintha már régóta ismerné. A szerzet kézen fogta őt. Ekkor újra átpásztázta őket a vakító fénynyaláb, majd mindketten eltűntek.