Az utolsó emlékei

Fantasy / Novellák (1700 katt) angyalka146
  2013.03.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/3 számában.

Derzebot merengve ült a Sarcansa tó partján. Olajzöld színű pikkelyein megtörtek a napsugarak és furcsa narancslilás glóriát vontak köréje. Maga a Sarcansa a Phinellius hegyek egy rejtett magasában, emberek által megközelíthetetlen, mindenhol szakadékba torkolló ösvények és csipkés sziklacsúcsok között terült el, mint valami tekintélyes matróna. Kora már a kétezerhez közelített, és szerencsére az embereknek fogalma sem volt a létezéséről. Ugyanis nem csak a természet állított akadályokat az idemerészkedő élőlények és kalandvágyó felfedezők elé, hanem maga a sárkány is – hosszú évszázadokkal ezelőtt, a Nagy Harc után minden erejét összeszedve egy mágikus burkot hozott létre a hely körül. Így, aki mégis valamely különös véletlen folytán – mert a véletlenek általában mindig igen különös módon jönnek létre – idetévedne, az sem látna semmit. Olyan bűvös varázs ez, mint ami egykoron Atlasztiszt és Avalont védelmezte.

Atlantisz! Avalon! Azok voltak csak a szép idők! – tűnődött magában. Az atlantidák igen különös nép voltak – az Istennőt imádták, gondolatok által kommunikáltak. De a géntechnológiájuk a végüket okozta. A haldoklás utolsó stádiumában egy véletlen folytán – amit az én varázslatom hozott létre, gondolta most mosolyogva – felfedezték az embert. Ezt a kis csupasz, nyivákoló majmot – a majmok egy igen nemes fajából lettek kitenyésztve. Ej, de mókásak is voltak! Amíg fel nem nőttek – komorodott el. Az atlantidák pusztulása és Avalon teljes ködbe merülése után a sárkányok nemzetsége és a magashegyi óriáskígyók lettek a nevelőik, tanítóik.

Gyermekeinkként szerettük őket, a hála mégis az volt, hogy felnővén háborút indítottak ellenünk… De miért is kezdtünk háborúzni? – két, szinte már teljesen vak, koromfekete szemét összehúzta és gondolkodni kezdett. Pár másodperc múlva magában felkiáltott: Ááá! Megvan. Mert egy közülük kitalálta, hogy túl sok helyet és élelmet foglalunk el. Az elsők megölése után pedig arra is rájöttek, hogy a sárkány páncélja szinte áthatolhatatlan pajzs, húsának fogyasztása pedig mágikus erővel tölti fel fogyasztóját. Szinte áthatolhatatlan…

Hát igen. A szív körüli bőr. Minden élőlénynek van egy gyengéje, ez alól a sárkányok sem kivételek. A sárkányok szívét ugyanis csak egy nagyon vékony bőrréteg fedi, és aki ismeri egy sárkány titkos nevét, annak megnyílik a bőr, feltárulkozik a szív, maga a név kimondásakor pedig a sárkány megdermed. Az atlantidák ismerték a sárkányok valódi neveit és azok szerencsétlenségére, fel is jegyezték őket. Mániájuk volt, hogy mindent lejegyeztek – gondolta most kissé megvetően, majd nagyot sóhajtott. Legalább jól elrejtették volna! De azt vallották, a tudás mindenkié! Így fordulhatott elő, hogy egy ember kezébe kerültek…

A háborúban mintegy kétezer sárkány pusztult el, többek elrejtőztek, velük az évszázadok emberei vagy a magány végzett. Vértócsa mindenütt, felszaggatott testek, véres húst zabáló korcs keselyűk – egy pillanatra harag lobbant fel benne, de hamar el is tűnt.

Kár töprengeni a múlton. Az elhalt életeket már semmi sem hozhatja vissza. Ha mégis lenne ilyen csodaszer, akkor a sárkányok maguk árulnák el neveiket. Egy ilyen világban, mint amivé ez az ember általi lett, nem tudnának élni. A föld haldoklik és észre sem veszik. Pedig annyi apró jellel hívja fel magára a figyelmet! Semmi. Ahogyan az atlantidák a génmanipuláció miatt, úgy az emberek a felpüffedt egójuk következtében lelik végüket. De jól van ez így. Majd jön egy új faj, új mezők élednek és talán a sárkányok is új életre kelnek. Addig is megmarad a gondolat, amit az Idő örökre magához ölel.

- Képes leszel megtenni, kicsi Serelem?
- Igen – vékonyka hang szólalt meg jobbja felől. Egy kislány ült mellette felhúzott térdekkel, apró tőrt tartva remegő kezében. – Muszáj megtennem? Nem akarom. Szeretlek! – fakadt ki és megölelte a sárkányt.
- Meg kell tenned – búgta neki gyöngéden. – Te vagy legutolsó és legcsodálatosabb teremtményem. Ezer évig álmodtam és szőttem lényed, mostanra pedig már elfáradtam. Nincs miért élnem.
- Élj értem! – tört ki szenvedélyesen, és úgy szorította a kemény pikkelyes kezet, mintha az élete múlna rajta.
- Ne légy önző! – korholta a sárkány szelíden. – Hamarosan eljön a te időd. Addig pedig elvisznek magukkal a tündérek a ködbe tűnt szigetre. Még találkozunk – mosolygott rá.
- Ígéred?
- Ígérem.
- Derzebot – suttogta a nevet, a sárkány pedig megdermedt. Apró rést nyílt hasa felső részén és a kékeslilás erekkel átszőtt vörös izomtömeg előmeredezett. A kislány bámulta percekig, majd csókot lehelt rá és apró tőrét belemélyesztette.

Jázminillat ömlött a levegőbe, aranyglória ölelte körül őket. A sárkány ajkain lágy mosollyal, lassan apró virágszirmokra esett szét, amit a lágy tavaszi szellő szárnyaira kapott. A kislánynak patakzottak a könnyei, lelkébe mégis béke szállt. A sziromeső lassan beterítette, lágyan magához ölelte, csókot dobott kezeire, majd elrepítette a ködbe merült szigetre.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 10 db)