A farkasokkal álmodó
Kurt Heinz százados káromkodva kapta föl a sárból a tárcáját. A benne lévő fotó kihullott. Dühösen próbálta letisztogatni a koszt róla. Megkönnyebbülten rázogatta, bepiszkolódott, de nem vészesen. A kedvenc képe volt. Két hónappal azelőtt készült egy sikeres rajtaütés után.
A kis kommandója gyors és tiszta munkát végzett. A partizánoknak nem volt idejük még felébredni sem. Mivel a tevékenységüket dokumentálni kellett, így kéznél volt a fényképezőgép. Kellemes kikapcsolódást jelentett a tömegsírokban, meg a harcterek lezúzott maradványaiban való turkálás közben. Azt ugyan nem értette, hogy miért van szükség erre a gyomrot és idegeket próbára tevő anyaggyűjtésre, de katona lévén nem kérdezősködött, végrehajtotta a kapott parancsot. De ha alkalma nyílott rá, azért harcolt is. Hobbiból. Felemelte a hátizsákját, amiben a legutóbbi „mintáknak” nevezett szörnyűségek voltak elcsomagolva. Ahogy a társai után indult kezében a fotóval, ugyanaz a kaján mosoly ült az arcán, mint amit a képen vágott...
...Apám nagyon szerette a madarakat. Hobbija volt az ornitológia, szinte minden szárnyast felismert - még röptében is. Párszor engem is magával vitt a megfigyeléseire. Ilyenkor nyakában távcsővel, kezében jegyzetfüzettel képes volt órákig várakozni egy mezőn vagy erdei tisztáson. De legjobban nem a nappali madarakat imádta, hanem az éjszakaiakat. A baglyok egész egyszerűen lenyűgözték. Ezt elég rejtélyesnek találtam. Az éjszakai kirándulásai alkalmával az elérhető legmodernebb technikát is bevetette, tehette, anyagilag jól álltunk. Ez a nagy állatbarátság azonban csak a természetben volt töretlen, mivel élő állatot nem tűrt a házban. Még egy kutyánk vagy macskánk sem volt sosem.
Ellenben rengeteg szakkönyve és elsősorban általa készített képe volt a favoritjairól. Néha az a sanda gyanúm támadt, hogy a képeit jobban szereti a családjánál is. A legnagyobb büszkesége az a saját készítésű felvétel volt, amin egy fülesbagoly elkap egy egeret. Ezeket idővel digitalizálta, és cd-re is megírta. Na és persze a legtöbb felvett természetfilm is a baglyok életéről, vagy arról is szólt. Ezeket nagyon lelkesen nézte oda-vissza, hogy a végén már betéve tudta az elhangzó szöveget.
Én irtóztam a baglyoktól. Gyűlöltem a hatalmas szemeiket, ahogy mozdulatlanul bámultak. A megjelenésük mindig borzongató képzettársításokat váltott ki bennem. Valami oknál fogva mindig összekapcsoltam őket valami homályos fenyegetettséggel, amely talán egy tudattalan emlékfoszlányon vagy lázálmon alapult. Ilyenkor fázni kezdtem akkor is, ha éppen fullasztó hőség volt. Rettegésemre és látható testi tünetekben megnyilvánuló irtózatomra semmilyen racionális magyarázat nem létezett.
Apámat zavarta és dühítette a kedvenceivel szemben érzett rettegésem. Amikor a kérdéseivel sarokba szorított, és én csak szánalmasan hebegtem és izzadtam, nem tudván megindokolni, amit érzek, hogy anyámnak kellett lecsillapítania. Megdöbbenését, amikor sikítva rohantam ki a szobából egy a bolhapiacon vett, kitömött bagoly látványától, nem tudta palástolni. A rémület fojtogató ködén át is emlékszem a könnyeim eltorzította képre, ahogy egyre azt hajtogatja, hogy ez nem normális dolog, hogy orvoshoz kellene vinni.
A farkasokhoz való viszonyom még különösebb volt. Ezektől az állatoktól is tartottam, de ebbe a félelembe tiszteletteljes csodálat, valamiféle nosztalgikus vágyakozás, és a megalázkodáshoz hasonló, mély elkötelezettség is vegyült. Homályos érzésként vibrált bennem a hozzájuk tartozás és függés élménye.
...Csak egyszer láttam igazi, élő farkast egy állatkertben. Egészen olyannak tűntek, mintha kutyák lennének. Méltóságteljes, tiszta és jól táplált volt valamennyi. Rólunk, látogatókról szinte tudomást sem vettek. Egy kivételével. Ez a példány először nem is mutatkozott. Már ott álltunk egy ideje, és a szüleim észrevették, hogy tetszenek az állatok. Boldogan hagyták, hogy nézelődjek. Apám mormogott valamit a hátam mögül, reményét fejezve ki, hogy az állatfóbiám megszűnésének első jelét látja. Anyám csendre intette.
Ekkor tűnt fel egy újabb, az eddig nem mutatkozó állat, lassan cammogott elő a barlang sötétjéből. A többi állat tiszteletteljesen és némi félelemmel engedett utat neki. Sokkal öregebbnek látszott, mint a többi. Sovány volt, a szőre kopott, borzas és loboncos. Szürkés-fehéres bundája szinte rátapadt a húsára. A farkát pedig úgy húzta maga után, mintha béna lett volna, akár egy darab kötél. Nyílegyenesen közeledett, nem nézett sem jobbra, sem balra.
Ahogy közeledett, végig maga elé bámult, csak amikor a rácshoz ért, akkor nézet fel, egyenesen rám. Ősz pofája idomtalanul hosszúnak rémlett, és abból a csontdarabból szinte lángot vetett az izzó tekintet. Hőérzet és pánik fogott el. A kegyetlen, vén tekintet foglyul ejtett, lelkemet delejes rabláncra fűzte. Az állat kinyitotta a száját. Sárga, töredezett, de még veszedelmesnek látszó agyarai közül előfittyedt a szederjes, hosszú nyelve. Úgy éreztem, kinevet, és valami szörnyű bűnt kér számon rajtam. Marcangoló bűntudatom támadt, és furcsamód az el nem végzett küldetés érzete gyötört. A befejezetlenség bosszantó és szégyenteljes hiányérzete...
Felbukkant bennem a kép, amit egy történelemmel foglalkozó könyvben láttam. Kivégzett partizánokat ábrázolt. 1942 őszén készült a keleti fronton. A fotó torkon ragadott, figyelmemet azonban nem az áldozatok, hanem a fölöttük álló SS katonák vonzották. Tartásuk erőt és diadalt sugárzott. Emlékszem, bénultan meredtem egy bizonyos alakra. A katona magabiztos, csibészes mosolya, a rangjelzése, a fegyverére fonódó ujjai. Egy pillanatra magam előtt láttam őt. De nem olyan statikus módon, mint a fotón. Nem, ő élt, beszélt, mozgott. És meghalt. Éreztem a mélységet, ahová belehullt, egy nagy fényesség is felvillant előttem pillanatokra. Aztán csönd és homály. Kitéptem a lapot és őrjöngve cafatokra szaggattam. Még sokáig reszkettem utána...
És most csak álltam ott, elvarázsolva, bénán. A vén szörnyeteg hosszú pofájából sütött az a tekintet. Belemerültem abba a néma tűzbe, és úgy éreztem, hogy összezsugorodok az izzásában. A félelmeim testet öltöttek, és a pokol lángjai közepette visítani kezdtem. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, üvöltve, sikítva. Az emberek megálltak és döbbenten néztek. A farkas csak állt, meg sem rezdült, miközben én cirkuszoltam. A többi állat ijedten abbahagyta a játszást, felpattant, ha éppen pihent, mind rám bámultak sóbálvánnyá meredve. A vén jószág csak állt velem szemben, pillantása forró sugárként vágott belém. Ő volt az úr, a legfőbb erő. Ő volt az atyám, a vezetőm, a parancsolóm, az istenem. Őneki tartoztam engedelmeskedni. Őhozzá voltam hű, és ez jelentette számomra a becsület alfáját és ómegáját. Az ő akarata az én akaratom. Tudta, hogy győzött, emlékeztem. Szoborrá válva uralta az álmaimat.
Anyám alig tudott onnét elrángatni. Hiába vonszoltak el, én tovább hisztiztem. A kezemmel vadul gesztikulálva próbáltam elhessegetni a rémálmokat, amelyeket ébren álmodtam. Apám teljesen kiborult, úgy tűnt, őt még jobban megviselte a dolog, mint engem. Soha többé nem mentünk állatkertbe, a magam részéről nem bántam. Elég sokáig tartott, mire úgy-ahogy megnyugodtam. Ekkor már régen nem tartózkodtunk az állatkert területén. Apám képtelen volt megérteni, hogy mi ütött belém, én pedig nem tudtam neki elmondani. Még otthon is sírdogáltam egy kicsit, immár magam sem tudtam, miért. Meghatározhatatlan, körvonalazhatatlan vágyakozás bennem lüktetett egy elveszett, veszélyes és fontos küldetéssel telített élet után. A szüleim a fél éjszakát átvitatkozták azon, hogy mitől ijedtem meg ennyire, és most mi a teendő. Aznap éjjel - és még jó néhány következőn - állandó felügyelet mellett, lámpafénynél aludtam. Különös dolgokat álmodtam, de már nem féltem ezektől. A részükké váltam...
Azt álmodtam, hogy farkas vagyok, és vadászok. Nesztelenül lopakodok a sűrűben. Társaim, a falka többi tagja ugyanolyan hangtalanul jön mellettem. Közösen vadászunk! Egy kicsit később azonban már nem mancsom volt, és nem is négykézláb haladtam, hanem kezem. Kés volt benne. Terepszínű ruhámban beleolvadtam az erdő bioszférájába. Előzőleg mindent lerögzítettem magamon, hogy semmi se lötyögjön, zörögjön. Aztán egyszer csak megpillantottuk a partizánok táborát...
...Úton voltunk, mindig csak úton voltunk. A végtelen utazás volt az egész élet. Vonattal utaztunk. A száguldás érzete magához ölelt, akár az ég. Mintha elszakadtunk volna a sínektől, és mámorosan száguldottunk volna a lila-kék égbolton át, a nap mögötti rejtett világba...
Arra emlékszem, hogy kora hajnal volt, és én gyorsan elaludtam. Aztán egyszerre csak ott álltunk a hajnalban. Úgy tűnt, el sem indultunk. Láttam apám zavart arcát, amikor a vonat indulása felől érdeklődött. Mint egy véget érni nem akaró, különös, és egyre nyomasztóbb álom. Az ég természetellenesen sötétkék, akárha vihar készülődne, bár egy fia felhőt sem láttunk a láthatáron.
Az árnyékok pedig túl élesek voltak, időnként mintha önállóan mozogtak, hajladoztak volna. Újra felszálltunk, újra elindultunk, aztán újra ott álltunk a peronon. Ismét felszálltunk, ismét elindultunk, és ismét ott álltunk azon az elátkozott peronon. Mintha most már az idők végezetéig arra lennénk kárhoztatva, hogy mindig csak elinduljunk, de sosem érkezzünk meg.
Ekkorra már mindannyian nagyon elfáradtunk. Ahogy sokadszori próbálkozás után, ismételten ott ácsorogtunk a peronon keresztül fújó szélben, felnéztem anyám fáradt és értetlen arcára. Elgyötörten, fázósan átkarolt, miközben apám a vonatindulást nézte. Halkan nyöszörögtem, és farkasokról meg gonosz vonatokról álmodtam. Véget érni nem akaró szerelvényekről, melyek körbe-körbe zakatoltak egy szédítő búgócsigán. Farkasok pörgették. A mancsuk az emberi kéz hátborzongató paródiája volt. Némelyikük lovaglópálcát fogott vele, és mindegyikük tükörfényes csizmát hordott. Cigarettáztak, miközben lepedőnyi papírlapokat tanulmányoztak, melyeken madaras pecsétek és hosszú listák, vagy - és? - számoszlopok voltak. Ezeket alaposan tanulmányozták.
Egy kissé komikus volt ez a számomra, ahogy fontoskodva összedugták a fejüket, és mormogva, vagy nyers, ugatásszerű hangokat adva tanácskoztak. Elmosolyodtam. Úgy láttam, mindegyikük azonos szabású ruhát hordott, habár azért voltak apróbb eltérések. Időnként fém csillant élesen, bántóan a nap fényében, ez a fény valahogy nőni látszott. Mindennek ellenére a mesék otromba és buta farkasaira emlékeztettek. Felnevettem.
Az egyik ordas meghallhatta, mert felém kapta a fejét. A tekintete érdeklődőn mért végig. Apám épp odalépett hozzá és udvariasan, de már fásultan érdeklődött nála az indulás időpontjáról. Az ordas figyelmesen hallgatta őt, majd a válla felett ismét rám nézett. Mondott valamit neki. Apám meglepetten hátrafordult, és ő is rám nézett. Bólintott. A farkas ismét hosszan vizsgált, közben megváltozott az arckifejezése. A bosszús, tettetett udvariasság helyét kíváncsiság és valamiféle jóindulatú segítőkészség vette át. A nyakában olvadt ezüstként ragyogott valami kereszt alakú nyaklánc - vagy kitüntetés? -, újfent kérdezett valamit apámtól. Eközben még mindig engem nézett. Apám hosszadalmas magyarázatba fogott. Hirtelen tudni véltem, miről beszél, noha a távolság miatt nem hallhattam. Else nagyanyámról mesélt neki, mivelhogy ő hozzá indultunk, a születésnapját megünnepelni. Amikor apám a mondanivalója végére ért, a farkas bólintott. A tányérsapkáján valami engem bámult, hideg csillogással.
Ezüst villanás a hajnali fényben. Aztán rövid vakkantás szerű mondatokkal eligazította, közben a mellső mancsával a várakozó szerelvény felé intett. Apám megköszönte neki, és mi újra felszálltunk. A farkas hosszan nézett utánunk, a szemeiben hátborzongató láng lobogott...
Nem tudom, hogy hogyan érkeztünk meg. Egyszerre csak ott voltunk a célunknál minden átmenet nélkül. Egyikünk sem emlékezett az utazásra. Tanácstalanul topogtunk egy darabig, nagyon fáradtak voltunk mindannyian. Valaki hozzánk lépett a tömegből, és elkezdett kifelé terelni minket onnan. Csak amikor már az autóban ültünk a sztrádán robogva, jöttem rá, hogy az egyik nagybátyám az. Miközben vezetett, olykor lopva ránk sandított. Azt hiszem, elég furák lehettünk, ahogy ott ültünk szótlanul, bambán. Nem lehettünk teljesen magunknál.
Amikor megérkeztünk, Else nagyanyám hosszadalmasan vizsgálgatott minket, miközben furcsákat kérdezett. Főleg a "vasutasokról". A szüleim fásultan válaszolgattak neki. Amikor kikottyantottam neki a búgócsigát pörgető farkasokat, engem is kezelésbe vett. A papírokat lobogtató, nevetséges ordasok láthatóan megrémítették. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nem akartak minket bántani. Elmondtam neki, hogy egyből továbbengedtek minket, amikor megtudták, hogy hozzá jövünk. Ezen már láthatóan nem lepődött meg. Ekkor tudatosult bennem a felismerés: pontosan tisztában van vele, hogy min mentünk keresztül.
Amikor nekem is feltett néhány kérdést, azonnal válaszoltam neki, úgyszólván akaratomtól függetlenül. Érdekes, már nem emlékszem rá, hogy mik voltak a kérdések és a feleletek. A zöld szemei eközben lángoltak és lecsupaszítottak egyetlen bizonyosságra vele kapcsolatban. "Én mindent tudok erről" - sugározta felém. Egyetlen aprócska és tétova "én" tudatra zsugorodtam ebben a fényben. Aztán megváltozott a pillantása, bársonyos puha lett, megnyugvást hozott. Hamarosan mindannyian jobban lettünk, és elfelejtettük az egészet. Legalábbis ott és akkor. Aznap este korán nyugovóra tértünk...
Másnap korán keltünk. Frissnek és pihentnek tűntek a szüleim. Anyám egész nap segített nagyanyámnak a konyhában. Én is jól el voltam a ház körül. Közben folyamatosan érkeztek a vendégek. A gyerekcsapat, amelybe én is beletartoztam, folyamatosan gyarapodott. Felszabadultak és vidámak voltunk, és a születésnapi parti is nagyszerűen sikerült. Mindenféle finomságot ettünk és ittunk. A nagyanyám elbűvölő és szellemes házigazda volt, a társaság lelke. Mindenkivel kedves volt. Engem különösen kitüntetett a figyelmével. Az ölébe ültetett, becézett. Éppen egy nagy szelet torta elpusztításával voltam elfoglalva, amikor egész közel hajolt az arcomhoz, és különös szavakat kezdett el a fülembe suttogni. Tovább majszoltam a süteményt, miközben érzékeim kiélesedtek, pezsgő bizsergés járt át, és másként kezdtem látni a világot…
A symposion felszínes könnyedsége mögött megpillantottam a vér kötelékét, ahogy összefűzte a jelenlévő embereket. Volt, akiben halványabban, volt, akiben erőteljesebben ragyogott a jövőbe vezető láng. Én egyike voltam a fényeseknek. Anyám is ragyogott, apám szinte elveszett a fényében. Volt, aki sötét maradt. Tudtam, ők nem fontosak...
A látomás szertefoszlott, ismét normálisan érzékeltem a világot. Tovább folytatódott a csodálatos idill. Nagyszerűen éreztem magam, anyám felszabadultan együtt nevetett a nagyanyámmal. Apám viszont sápadtnak és szomorúnak tűnt. Odamentem hozzá és rámosolyogtam. Feléje nyújtottam egy süteményt. Ő elmosolyodott és elfogadta az édességet. Úgy láttam őt ekkor, mint aki feltámadt, visszatért belé az élet...
A hazautazást el kellett halasztani, mert apám ágynak esett, magas lázzal. A nagyanyám személyesen ápolta. Nem hívtak hozzá orvost, és úgy látszott, ezt senki sem tartja fontosnak. Pedig nagyon betegnek látszott. Én sem aggódtam, tudtam, hogy rendbe fog jönni. És valóban, gyorsan felépült, bár néhány napig még lábadozott utána. A nagyanyám ezalatt az idő alatt megosztotta a figyelmét az apám és énközöttem. Különös dolgokról mesélt az egyik este. Azt mondta, fontos küldetésem van. Megnyugtatott: a múltbeli bukásom nem az én hibám. Mindezen közben ismét különös dolgokat művelt velem. Tudtam, most lépek rá az Útra. Hagytam, hogy vezessen...
A hazautazás eseménytelenül telt el. Az út minden részletére élénken emlékszem. Láttam az erdőkből figyelő állatokat. Az ő szemeikkel láttam a vonatunkat. Az eget, a földet, a vizeket, és az ezeket benépesítő élőlényeket egységes egésznek éreztem. Végig az ablaknál bámultam kifelé. Homályos, szomorú vágyakozást éreztem egy távoli hely után. Nem tudtam szavakba foglalni azt a helyet és a hozzá kapcsolódó képzeteimet. Csak azt tudtam, hogy szörnyen messze vagyok onnan. Mintha valamit elveszítettem volna, egy titkot, ami érdekesebbé teszi a világot. Egész úton, végig ébren voltam, nem tudtam, vagy nem mertem aludni. A szüleim viszont aludtak és álmodtak. Tudtam, hogy mit. Én a farkasokra gondoltam, már nem féltem tőlük, de még nem akartam velük ismét találkozni. Tudtam, hogy ők őrzik annak a helynek a kapuját. Úgy őrzik azt, mint ijesztő és különös kerberosok...
Vége
