A sevannei forradalom 1. részlet
Egy nehéz kezdet
Friss reggeli szellő borzongatta a tikkadt lovak koszos, gubancos sörényét, kellemesen simogatta lassan szitáló eső a csapzott őrkutyák sárga foltos fejét, s vidáman repkedett pár viharmadár a karaván közelében. A fák búsan bólogattak, a nádas feszülten hallgatott. Csak néha törte meg a csendet egy magányos varangy párhívó dala, vagy egy az útra tévedt fácán rémült, kitartó rikoltozása. Keskeny, alig 4 láb széles kis úton haladtak. A súlyos acélkerekek mély nyomot szántottak a puha, sáros, gyenge kis erdei ösvénybe, melyen normális helyzetben alig fordul meg hetente egy vándor, az is csak azért, mert elvesztette térképét. De az az idő elmúlt, minden megváltozott.
Három egyszerű deszkaszekér, díszítésképp itt-ott egy repedés, esőfolt, sár és némi száraz levél tarkította csak őket. A hátasokat ugyan megviselte már a hosszú út, de lerítt róluk, hogy nagyhírű ménes sarjai, erős, kemény test, de mégis kecses mozgás. Ilyen tökéletes jószágot csak a keleti puszták nomád lovászai nevelnek. Hátuk mégis a birodalom legszebb acél páncéljai alatt roskadozott. Régi , nagyhírű kovács családok művei, kik erőt és időt nem kímélve öntötték, formázták, ütötték, hűtötték a nyers vasat, mígnem megszületett a legtökéletesebb rohamacél, a híres Szürke Hang. Drága portéka volt ez, és meglehetősen nehéz, ezért öltöztettek csak kevés lovat ilyen becses felszerelésbe.
A hátasok mellett birodalmi címeres katonák lépdeltek, még ha hulla fáradtan is, de ütemre. Egész testüket nehéz acél ing borította, azon felül egyszerű, fekete szarvasbőr mellény ezüstgombokkal, egy nehéz lemezcsizma lábukon és egész arcot fedő vassapka. Oldalukon könnyű, egykezes penge, hátukon egyszerű fapajzs, kezükben pedig abnormálisan hosszú kovácsoltvas dárdák. Szokatlan viselet volt ez, többnyire a testőrök hordoztak ehhez hasonlót, a sorkatonák között a nehéz, mindent fedő festett acélpáncél volt elterjedt. Nem hiába, rengeteg ütközetet köszönhettek a jól összerakott, minőségi testfedőknek.
A kocsik továbbra is lassan haladtak, de az egyikükből kiszűrődött egy halk, szinte néma beszélgetés.
- Remélem, közel járunk. Nem bírom már sokáig ezt az állandó bűzt és mocskot. A fenébe is, mégis csak a kövezett úton kellett volna mennünk. Már réges-rég túl lennénk az egészen. Nem tetszik ez nekem.
- Ahogy nekem sem, hölgyem, de atyád parancsa szerint kerülnünk kell a vámot, míg el nem érünk leendő urad szabad városába. Ő majd kárpótol mindenért. Tudod jól, hogy szükségünk van arra a férfira.
- Szükségünk? Minden bizonnyal úgy érted, az apámnak szüksége van rá. Elvesztette az irányítást, kicsúszott a gyeplő a kezéből, és most, hogy a birodalom nem küld több segédcsapatot, odadob a legpénzesebb fejedelemnek.
- Hölgyem! A lázadást minden áron el kell fojtani. Atyád háborúja a te háborúd is. Itt az ideje, hogy kivedd a részed.
- És te? Hisz te is a lázadók népéből származol, s csak így tűröd, hogy apám ártatlanokat vágat le, mondván, hogy azok is dühöngők? Gyermekeket, uram, ártatlan asszonyokat és időseket. És miért? Mert nem való kormányzónak. Meg kellett volna akadályoznia, hogy ez az egész megtörténjen.
- Én felesküdtem atyádra, a birodalomra és az uralkodóra. Az eskü, melyet tettem, szent és megtörhetetlen, egyszerű ember nem oldozhatja fel azt, még a maga atyja sem. Akkor és ott átnyújtottam éltemet és holtomat. A lázadók megtörték szent esküjüket. Bűnhődniük kell mindenért.
- Elég rég ismerlek ahhoz, uram, hogy tudjam, ezek nem a te szavaid – a női hang egy pillanatra elhallgatott. – Mondd, olyannak gondolsz, ki elárulja legrégebbi barátait? Olyannak, ki tőrt döf a hátadba, amint elfordulsz? Akkor mélységesen megbántottál…
- Nem, hölgyem! Távol álljék tőlem mindez! Csak azt mondom, amit mondanom kell, kérem, ne haragudjon rám!
A beszélgetést elnyomta az egyre közeledő város borzasztó, fülsértő zsivaja. A fák lassan oszlani kezdtek, szabad rálátást nyújtva az Új világ koronaékszerére, az első fejedelmi városra, Tengerszem gyönyörű falaira, cifra tornyaira és számtalan palotájára. Az út innentől egyesült a fehér kövekkel kirakott, széles birodalmi útrendszerrel, melyen temérdek szekér haladt be a városba, és ki abból. Tengerszem fejedelmi városként teljesen adó és vámmentes, a kereskedők, csempészek, zsoldosok mennyországa. A szekerek már a nyugati kapu alatt jártak, amely legnagyobb és egyben legdíszesebb bejárat volt a városba. Két oldalt márvány óriások emelkednek súlyos acél pallost tartva a birodalom színeiben. Felettük Tengerszín üveg csoda, kristály sirályokkal és acél sólymokkal tarkítva, míg a széles vaskapukon a Birodalom központja, a Magányos Szikla díszeleg, felette a kései nappal, melynek vörös sugarai kísértetiesen verődnek vissza a sötét víztömegről.
A karaván lassan haladt a túlzsúfolt utcákon, ahol emberek ezrei nyomorogtak portékáikat, értékeiket kínálgatva. A város jellegzetes bűze töltötte be a levegőt, a kövezetlen mellékutacskák úsztak a szemétben és sárban, hajléktalanok ültek a magas épületek tetején, vagy épp a kocsmák és fogadók előtt fetrengtek magukról mit sem tudva. Pár apró gyermek futkározott kacarászva a kocsik körül, néha át-át gurulva a kerekek között. Hosszú hajú, szakállas férfiak csoportjai tarkították az utcákat, hátukon, vagy épp lábuk mellett nehéz pallosok, kezükben többnyire boroskancsók, vagy ócska kártyák voltak. Zsoldosok. Nem is akármilyen zsoldosok. Az északi partok őslakosai, a birodalom mindenkori leghűségesebb harcosai, akiket mindenki csak gúnynevükön emleget. Medveemberek, akik csak ott gyülekeznek ilyen nagy számban, ahol vérszagot éreznek, soha nem maradnak a szükségesnél tovább.
A medvék állandó jelenléte, a falak megerősítése és a birodalomból érkező számtalan ostrom fegyver általános félelmet keltett a városban. Lassan egy éve, hogy a Dühöngők lázadásának kirobbantója és főserege - ami maradt abból a Szorító mezei csata után – a nyugati határerdőbe menekült. Azóta egy-két kisebb felkelésen, eltűnt konvojon kívül nem volt hír a lázadókról. Egyesek szerint éhen haltak a vadonban, az erdő zsúfolásig van a hullákkal, bár pár vén zarándokon kívül senki nem tudja bizonyítani ezeket a mendemondákat. A másik feltételezés, amitől mindenki retteg: sereget kovácsolnak. Korábban felderítők már bizonyították, vannak nomád népek az óriás erdő túloldalán, ám azok civilizálatlan vad emberek, nyelvük sincs, s nyers állatbőrt hordanak testükön, a tüzet, a vasat nem ismerik, idegen nekik az acél hidegsége.
A birodalom elfordította tekintetét a nyugati határról, miután a lázongó horda maradéka is eltűnt. Kivonták a csapásmérő légiókat, a nehézlovasságot, a ballisztákat, és megszűntették az ideiglenes hadierődöket, csak némelyikben lobog még halvány tüzecske éjjelente, az őrök pedig többnyire vagy banditák, vagy az idő elöl menekülő vándorok. A kormányzó teljesen egyedül maradt, rövid időn belül kiüresedett a kincstár, száraz por és pókháló lepte csak a magtárak üres kamráit… A nép éhezett, a katonák csak egyszerű, erős férfihoz nem illő, vékony bőr vérteket és láncingeket viseltek , a kufárok sorra hagyták el a városokat, a falvak elnéptelenedtek.
A kormányzó hatalma semmivé vált. A fejedelem, az uralkodó legifjabb fivére ekkor tárt karokkal várta a kegyvesztett főurat. Hamarosan fegyverekkel és élelemmel tele tömött szekerek hagyták el Tengerszem városát. Senki nem tudta, mivel fizetett a kormányzó, mit tudott ez a földönfutó ember kínálni az uralkodó testvérének, akinek mindene megvan, és meg lehet.
A kocsik tovább haladtak a keskeny utcákon. A rothadt deszkaházakat, ócska kocsmákat és hevenyészett bódékat lassan felváltották a különböző kőházak. A legtöbbjük egy mintára épült, tipikusan magas, keskeny, két ablakos, fekete cserép tetejű városi ház volt. A házak szoros rendjét csak néha törte meg egy kis mellék utca, mely úgy kanyargott az épületek között, mintha menekülne azok elöl. A távolban hatalmas fehér tornyok emelkedtek, a csúcsukon a fejedelem bíbor szín lobogójával és a birodalom címerével. Jobb oldalt feltűnt a bonyolult csatornahálózat, melyet nagy mérnökök terveztek még a város megépítése előtt. Az aprónak nem mondható rendszer minden szennyvizet és felesleget a városkörüli termőföldekre, legelőkre és faiskolákra szállított. A csatornák felett csak egyszerű fahidak vezettek át, melyeket ostrom esetén könnyűszerrel el lehetett bontani, így városrészeket elzárva a támadó sereg elől.
A szekerek lassan befutottak a fejedelem udvarába. Bátran az égbe törő tornyok sora övezte a fejedelmi palotát, melyről legendák keringtek az egész birodalomban. Közel hetven méter magas, szilárd, de mégis szemet gyönyörködtető szikla épület volt, minden apró kis részen gyönyörű állat és ember motívumokkal, karcsú aranykeretes ablakokkal, és hatalmas, két szárnyas kristály ajtókkal. A birodalom gazdagságának bizonyítéka. Ötszáz mérnökember építette ezerötszáz éjjelen és nappalon át, száz ékszerész formálta az aranyat és ezüstöt, és sok éjjelen át megállás nélkül hajtották magukat az üvegfúvó mesterek, hogy a fejedelem tökéletes körülmények közt tölthesse első éjszakáját az Újvilágban.
A kapuk mellett átlagembertől három fejjel nagyobb férfiak álltak könnyű páncélban, vállukon bíbor szín köpennyel, kezükben kagylómintás pajzzsal. Hosszú, szőke hajuk volt, mint az alsóvárosban a kocsmák előtt heverésző medvéknek, de sokkal ápoltabb, és arcukat sem fedte kusza szakáll. Medvék voltak ugyan maguk is, de a legnagyobb katonai házak sarjai, akiknek túl unalmas lett volna a földművelés, vagy épp nem voltak törvényes örökösök.
Egy magas, karcsú, fiatal, szőke lány szállt ki az egyik kocsiból. Lassan, óvatosan segítettek neki a konvoj őrei. Mikor sikerült végre lekászálódnia, egy kedves mosolyt hintett az őrökre, akik mélyen meghajoltak előtte, és kinyitották a palota nehéz kapuját. A főterem fénye elsőre elvakította az alkonyatkor belépő testőrséget és a fiatal lányt. A mennyezetről súlyos arany csillárok százai csüngtek vakító fényességet árasztva minden egyes kis sarokba. A lány tett egy lépést előre, és a katonák is követték, ám a következő pillanatban rémülten ugrottak vissza: apró kis halak úszkáltak pontosan a lábaik alatt. Számtalan pletyka keringett a palota üveg padlózatáról, ám mostanáig senki nem vette komolyan ezeket, teljes lehetetlenségnek tartották. Tarka deres halak, szúró pontyok, óriási algarákok, hosszú vihar polipok és még megszámlálhatatlan fajta és színű ritkaság élt a palota talapzatában. Miután összeszedték bátorságukat, elindultak a főlépcső felé, ahol egy medve állt, aki szokatlanul illemtudóan mutatta, merre kell haladniuk. A lépcső tetején hirtelen megjelent egy kimondottan jól öltözött férfi alak, és sietve feléjük haladt.
- Elnézést, hölgyem – itt vett egy nagy levegőt - a kietlen fogadtatásért, de érkezted későbbre vártuk. Én szerény személyemben a főúr első embere vagyok, Devis, az aranyban fürdetett. A fejedelem a térképszobában tart haditanácsot, kérlek, addig had vezesselek el az étkezdébe téged és – itt vetett egy lenéző pillantást a gyérül öltözött katonákra – a testőrségedet.
- Ugyan, uram, semmi gond, apám parancsára nem álltunk meg még éjszaka sem, és kerülő úton jöttünk, hogy minél előbb leendő hitvesem karjaiban tudhassam magam. Kérlek téged, küldess egy lovászt az istállóhoz, a szolgálóm már öreg, és szüksége lesz a segítségre.
-Természetesen, hölgyem! – itt intett a lépcső aljánál álló őrnek. - Te ott lent, siess, szólj a lovászfiúknak, hogy lenne még egy kis dolguk! Most pedig, kérlek, kövessetek!
A férfi végigkísérte őket egy tarka képekkel teleaggatott hosszú folyósón, majd megállt egy arannyal tarkított acél ajtó előtt, és előre engedte a vendégeket. Az étkező, ha lehet, még nagyobb és fényesebb volt, mint a főterem. Egy hatalmas asztal szelte át az egész helyiséget, a falak mellett kényelmes, mélyvörös színű, arany keretes székek és padok álltak, a magas ablakokat arany mintás, élénkvörös függönyök takarták el. Az őrök félénken ültek le az egyik padra, majd látva, hogy az őrizettük biztonságban van, levetették sisakjaik, és élénk beszélgetésbe kezdtek.
Rövid időn belül lépteket lehetett hallani a folyosóról, nyugtalan hangok suttogásával teltek meg az üres termek, majd egy magas, talpig feketébe öltözött, kopasz, fekete szakállas férfi rontott be a szobába. Az őrök összerezzentek és gyorsan a leány köré ugrottak, de a férfi ügyet sem vetve rájuk, megragadta a kezét és az ajtó felé húzta. Közben visszakiáltott az őröknek:
- Igyekezzetek a falakhoz, ott van szükség rátok! - A lány eközben kitépte kezét a férfi szorításából és visszarohant a tétlen őrökhöz. – Mennünk kell! – ordította az idegen. - A várost hamarosan ostrom alá vonják, még ki tudjuk juttatni magát!
A lány egy pillanatra megállt, és könnyes szemekkel rohant az ablakhoz. Amit kint látott, teljesen letaglózta. A város utcáin egymást taposták az emberek, mind haza fele siettek, a megvadult medvék pedig fegyvereikkel törtek utat maguknak a tömegben, hogy minél előbb elérjenek a külső falakra.
- Mennünk kell! – ismételte a férfi szavait. - A nevem Sheron, hölgyem, sietnünk kell a kikötőbe, a fejedelem hajója elvisz téged innen a nyílt óceánra, amíg nem tisztázódik a helyzet.
Az utcákat vér áztatta, a medvék megvadultak, és mindenkit levágtak, aki az útjukba került, teljesen elvette az eszüket a harc gondolata, és minden áron el akartak jutni a csata színterére. A páros gyorsan haladt a kikötő felé, ahol a Tenger Szeme horganyzott, a birodalom legnagyobb zászlós hajója. A kereskedelmi dokknál elindult a fosztogatás: az emberek minden értékes mozdítható árut elvittek, eszeveszetten rohangálva kerestek még többet. Eközben a hatalmas szállító hajók vitorlát bontottak, és megmaradt áruikkal a nyílt vízre menekültek.
A lány egyik pillanatról a másikra összeesett, nem bírta a megerőltetett tempót. A férfi a vállára vette, és úgy rohant vele tovább a katonai dokk felé. Alig voltak már kétszáz méterre, amikor hirtelen egy óriási tűzcsomó csapódott a Tenger Szem fedélzetébe. Az első lövést még több száz követte rövid időn belül. Karcsú és hosszú, aprócska hajók kihasználva a zavarodottságot megtámadták a kikötőket. Fehér vitorláikon egy vörös jel díszelgett, de nem lehetett kivenni a távolság miatt. Az óriási zászlós hajónak ideje se volt viszonozni a tüzet, máris lángokban állt az égész hajótest. A környező házakat és tornyokat is nyaldosta a falánk tűz, mintha kacéran kóstolgatná azokat. A város irányából hirtelen rengeteg hatalmas alak közeledett.
A férfi szeme fölé emelte kezét, hogy tisztán lássa a lobogókat. Arca hirtelen eltorzult, mintha csak görcs rántotta volna össze, és reményvesztetten a földre rogyott. Elmormolt valamit, majd hátrafordult a leányhoz:
- Vörös Gém. A dühöngők. Sajnálom, drága hölgyem. Nem sikerült.
A leány üveges tekintettel nézte, ahogy a tömeg közeledik, majd, mikor kísérője fején áthatolt egy nyílvessző, becsukta szemeit és némán elfeküdt a földön.
- Ő az?
- Igen.
- Akkor hozzátok! Szükségünk lesz rá.
