TÁKOLAT

Szépirodalom / Novellák (1995 katt) kosakati
  2013.07.05.

– Tákolat... tákolat... - ismételgetted rosszallóan a szót. - Nincs is ilyen szó!
– Az lehet - hagytam rád. - De mégis ez a legpontosabb kifejezés vele kapcsolatban... Azzal kapcsolatban...
– De akkor sincs ilyen szó! - ragaszkodtál az igazadhoz.
– De most már van ilyen szó, mert én kitaláltam! - zártam le mérgesen a vitát.

Nem is beszéltünk erről többet, mert haragudtam rád. Haragudtam, mert azzal voltál elfoglalva, hogy van-e ilyen szó, vagy nincs. Nem is értetted meg, hogy új szót kellett kitalálnom, hogy pontosan le tudjam írni azt, amivel találkoztam. Mert amivel találkoztam, az annyira döbbenetes volt, hogy új kifejezést érdemelt. A meglévő szókészlettel nem lehet pontosan visszaadni azt a hatást, amit tett rám. Haragudtam rád, pedig kedvesen elém jöttél, hogy cipeld a csomagjaimat. Látszott rajtad, hogy már hiányoztam, hogy alig vártad, hogy hazaérkezzem. Az élményt, amit azon frissiben hátborzongató részletességgel elmeséltem, hitted is, meg nem is. Nyelvtani vitával próbáltad elütni a dolgot, amit nem igazán érthettél, és amit úgy gondoltad, jobb, ha én is elfelejtek. Talán valóban azt hitted, hogy csak a képzeletem játszott velem a hőség és a fáradtság hatására.

Persze nem is érezhetted át az én élményemet, hiszen nem voltál ott velem. Nem voltál ott velem, amikor a három napos konferenciáról hazafelé tartva egy órával korábban érkeztem a pályaudvarra, ahol át kellett szállnom. És nem voltál velem a kényelmetlen, kellemetlen, hosszadalmas úton. Amikor a pályaudvarra értem, örültem, hogy végre kiszabadultam az izzadó buszból, és már alig vártam a légkondis vonat kényelmét. Hátamon a hátizsákkal, vállamon a fonott nyári táskával, szemüvegemen az arcomról kicsapódott izzadsággal vágtam keresztül a pályaudvar tömegén az információhoz. Szerettem volna megtudni, hogy melyik vágányról indul majd a vonatom, hogy addig annak közelében keressek valami felüdülést fagylalt és kávé formájában. Az információnál egy fáradt, unott kis nő a szinte flegma választ egy elnézést kérő mosollyal enyhítve csak annyit mondott:

– Én azt sajnos nem tudom. A vágányok végénél van egy elektronikus kijelző. Azt tessék figyelni!

Újra átvágtam a hőségtől szenvedő tömegen... vissza a vágányok végéhez. A kijelző előtt legalább kétszáz ember toporgott cigarettázva, üdítőt, ásványvizet kortyolgatva, izzadó homlokot törölgetve, és meredten bámulták a folyamatosan változó betűket és számokat. Sorban jelentek meg a táblán az érkező és az induló vonatok nevei, úti céljai, indulási idői és az érintett vágányok sorszámai. Végre kiírták az én vonatomat is. De csak a járat neve, úti célja, és indulási ideje jelent meg a táblán... a vágány sorszáma nem. Pedig az indulásig alig volt már vissza néhány perc...

A csarnokban volt vagy ötven fok. Egyre szomjasabb voltam, és a csomagomat is egyre nehezebbnek éreztem. De mégsem mentem el innivalót vásárolni, és a csomagomat sem tettem le, hiszen csak perceim lesznek, hogy megkeressem a megfelelő vágányt, és felszálljak a vonatra. Nagyon elegem volt már az egészből. Félpercenként néztem a karórámra, de csak egy-egy futó pillantással, hogy el ne szalasszam a táblán a vágányszám megjelenését. A hivatalos indulási idő előtt egy perccel végre megjelent a táblán a vágány száma... de rögtön azt is mellé írták, hogy a járat harminc perc késéssel indul.

Kínomban hangosan elnevettem magam. Hirtelen megszűnt a már a hisztériát súroló feszültség. Az eddig idegesen toporgó tömeg lassan szétszéledt az üdítő és fagylalt árusok irányába, hogy aztán kényelmesen sétálva a kilences vágány felé kanyarodjon. Volt, aki már annyira magához tért, hogy volt ereje és kedve a késés miatt felháborodott megjegyzéseket is tenni. Egy flakon ásványvízzel felszerelkezve megkerestem a helyjegyemen szereplő vagont és ülést. Örültem neki, hogy ez a járat nem a mostanában megszokott, nagytermes IC kocsikból, hanem régebbi típusú, hat üléses fülkéjű vagonokból állt.

A fülkében végre megszabadultam csomagjaim súlyától, végre alaposan megtisztítottam izzadságtól ragadós szemüvegemet és kényelmesen elhelyezkedtem az ablak mellett, menetiránnyal szemben. Arra gondoltam, hogy a hosszú úton majd szépen nézegetem az ablakon túl elsuhanó tájat, kényelmesen kinyújtom a lábaimat, esetleg ki is bújok a szandálomból, és elmerengek a három napos konferencia élményein.

Aztán perceken belül két kellemetlen meglepetés is ért. Lecsavartam az ásványvizes flakon kupakját, és jó nagyot húztam belőle. De majdnem ki is köptem azonnal. Hidegnek hideg volt ugyan, ahogy vártam, de valami iszonyatosan kellemetlen édeskés, kesernyés íze volt. Egyáltalán nem esett jól. Megnéztem jobban a flakont, és felfedeztem rajta az "ízesített" feliratot. Csalódottan csavartam vissza a kupakot, és mérgesen bevágtam a szemetesbe az italt. Aztán azt vettem észre, hogy hiába indult el a vonat, semmivel sem lett hűvösebb. Nem kapcsolt be a légkondi. Ugyanúgy izzadtam tovább, mint a bűzös, koszos, ötven fokos pályaudvari csarnokban.

Nemsokára megjelent a kalauz. Kezelte a jegyemet, elnézést kért, hogy ebben a kocsiban hibás a légkondi, és azt tanácsolta, hogy keressek magamnak helyet a következő kocsiban, ahol működik a hűtés. Utólag visszagondolva elég furcsa volt a kalauz vigyorszerű mosolya. Mintha tudta volna, hogy hová küld... De lehet, hogy ez csak belemagyarázás... A másik kocsi levegője üdítően hűvös volt. Végigcipekedtem csomagjaimmal a hosszú folyosón, de egyik fülkében sem találtam szabad helyet. Ahogy sorban benéztem az apró fülkékbe, mindegyikben tizenkét térdet láttam középen. Nadrágos, csupasz, vaskos, apró, gyermeki, színes szoknyával fedett térdek... Térdek... térdek... minden fülkében tizenkettő...

Végre az utolsó fülkében találtam szabad helyet. Itt még válogathattam is, hiszen itt csak ketten ültek. Menetiránnyal háttal, az ajtónál egy szemmel láthatólag fáradt, félig alvó, középkorú férfi ült. Menetiránnyal szintén háttal, az ablak mellett pedig egy meghatározhatatlan korú, sovány nő foglalt helyet. Papucsa az ülés előtt, lábai a szemben lévő ülésen. Fülében MP-3-as lejátszó fülhallgatója, szeme csukva, kezei az ölében, összekulcsolva. Lassan, egyenletesen emelkedett, süllyedt lapos melle a lélegzés ritmusa szerint.

Jöttömre a férfi kinyitotta a szemét és udvariasan beljebb húzta a lábát, hogy be tudjak lépni a fülkébe. Szerettem volna az ablakhoz ülni, de mint "betolakodó", akinek voltaképpen nem is ide szól a jegye, nem akartam zavarni a korábban érkezetteket. Így aztán a menetiránnyal szemben, a középső ülést foglaltam el.

– Nem tetszik tudni, hol van az étkezőkocsi? - kérdezte a férfi.
– Valahol előrefelé... - vontam meg a vállam.
...Micsoda buta kérdés... – gondoltam. - Az utolsó kocsi utolsó fülkéjében ülünk. Nyilvánvaló, hogy az étkezőkocsi csak tőlünk előrébb lehet... Miért kérdez ez a jóember ilyen butaságot? Agyára ment a meleg? Alapjáratban is ennyire buta? Vagy csak beszélgetni akar velem?...

Mivel nem nagyon érdekelt a válasz, nem sokat töprengtem ezen a kérdésen. A férfi kilépett a fülkéből, és elindult a vonat eleje felé megkeresni az étkezőkocsit. Én pedig ott maradtam kettesben ezzel a rezzenéstelen nővel. Kinéztem az ablakon, és igyekeztem a tájra koncentrálni. Már kiértünk a városból. Elhagytuk már a városszéli ipari területek koszos, szürke világát is. Erdősávokkal szegélyezett szántóföldek közt haladtunk. Minden száraz volt, sárgás és kopár. Élénkzöld színt sehol sem tudtam felfedezni. Feketére égett tarlók, és fonnyadó napraforgó táblák váltották egymást. A dombok közt kisebb-nagyobb falvak bújtak meg. A házak körül koszos-zöld, gyérlombú fák tengődtek. A tikkasztó kánikulától szenvedett az egész táj.

De hiába próbáltam figyelmemet csak az elsuhanó táj felé fordítani, látóteremben állandóan ott volt a velem szemben ülő nő. Bosszantott a rezzenéstelensége. Bosszantott, hogy nem nyitja ki a szemét és nem néz ki az ablakon... legalább egy pillanatra.

...Szeme csukva, fülében a dugó és azt sem tudja, hogy merre jár... - gondoltam.

Mindig is bosszantott, hogy ha valaki nem tudja, sőt nem is akarja magát elhelyezni a térben. Bosszantott, ha valaki nem volt rá kíváncsi, hogy éppen hol van. Az emberek közönyössége a térben elfoglalt helyzetük iránt mindig is idegesített. Eszembe jutott az a riport, amit a napokban hallottam a rádióban. A riporter egy tizenkét éves kisfiút faggatott arról, hogy hol fogja tölteni a vakációt.

– Hát... megyünk a Balatonhoz, meg Hollandiába...
– És tudod, hol van Hollandia? - kérdezte a riporter.
– Nem... - nyökögött a kis bunkó. - Nem is érdekel, én nem vagyok olyan térképes típus...

Aztán eszembe jutott az az autós, aki térképpel a kezében útbaigazítást kért tőlem. Megmutattam neki a térképen, hogy merre kell mennie. Bután nézett rám... nem értette.

– Menjen kelet felé egy kilométert, ott, a benzinkút után forduljon északnak, aztán a harmadik keresztutcánál forduljon megint keletre...
Ha lehet, most még butábban nézett rám.
– Ha lehet, inkább azt mondja meg, hogy akkor most jobbra, vagy balra... - kérte.
– Menjen, amerre akar ! - hagytam faképnél mérgesen.

Eszembe jutott egy régebbi emlék is. Emlékszem, mennyire felháborított az, amikor a fiamat osztálykirándulásra kísértem el, és a buszon majdnem minden gyerek egy nyomogatós, elektronikus játékkal játszott, az anyukák pedig színes, női magazinokat lapozgattak. Az ablakon még véletlenül sem nézett ki senki. Én a fiamnak nem vittem játékot az útra, és magamnak sem olvasnivalót. Csak egy autós térkép volt nálunk, amin az ujjunkkal követtük a busz útját. A táj, ahol utaztunk, nem volt különleges, de azért bőven volt látnivaló. Mi dimbes-dombos tájon laktunk, ahol a háttérben kéklő hegyek látványa volt a megszokott, a mindennapos. Azon a kiránduláson az asztallaposságú alföldi tájjal ismerkedtünk. A többi gyerek egész úton nyafogott, hogy "Mikor érünk már oda?", meg hogy "Meddig megyünk még?" Mi a fiammal elmerültünk a hihetetlenül sík vidék látványában. Érdeklődéssel fedeztük fel az oázisként zöldellő tanyákat, a lazán szétszóródott nyájakat, a gémeskutakat, a távolba nyúló erdősávokat, a földeken megcsillanó belvizes foltokat. Élveztük az utazást.

Néztem most is az ablakon át a hőségtől meggyötört tájat, de látómezőmben csak ott ült ez a furcsa, rezzenéstelen nő. Bármennyire is nem voltam kíváncsi erre a körülötte lévő világ iránt feltűnően közönyös nőre, akarva, akaratlanul mégiscsak alaposan szemügyre vettem. Már első ránézésre is elég furcsa volt, de most, hogy jobban megnéztem, úgy találtam, hogy még a furcsánál is furcsább.

Lehetett vagy száznyolcvan magas, de a súlya talán ötven kiló sem volt. Nem is karcsú volt, hanem inkább sovány. Hosszúkás arcát se hosszú, se rövid, seszínű haj keretezte. Bőre fakó volt, arca sápadt. Vállait a bőrénél csak egy árnyalattal sötétebb szeplők borították. Mélyen ülő szeme így becsukva is kidomborodott. Lezárt szemhéjai apró bőrlabdákként hatottak. Szempillája seszínű, rövid. Orra, álla szögletes, szája vértelen, szigorúan összeszorított. Karjai, lábai esetlenek, soványak, hosszúak. Vastag csontjai és színtelen, fakó bőre között nem sok izmot lehetett sejteni. Hosszú, szögletes ujjain a körmök alig egy árnyalattal voltak világosabbak színtelen bőrénél. Ruhája egyszerű szabású, halványszürke ráncolt pamut. Ijesztően mozdulatlanul ült. Nem fészkelődött, nem helyezkedett, nem nyitotta ki a szemét, nem nyalta meg cserepes, száraz szája szélét. A szempillája sem rezdült. Ha nem lélegzett volna lassan, egyenletesen, akár halottnak is nézhettem volna.


A vonat lassított. Az eddigi gyors kattogás lelassult, csendesebb lett. Ebben a csituló zajban kiszűrődött egy kevés hang a nő MP-3-as lejátszójából. A nő valami hegedűszót hallgatott. De nem ám valami kellemes, fülbemászó melódiát, hanem valami keserves nyikorgást. A hangszer kínkeservesen szaggatta a csendet, az idegeimet, a lelkemet... Szinte megijedtem ettől a szívbemarkoló, siránkozó, sikoltozó, vonyító, hátborzongató, dermesztő nyekergéstől.

Kinyílt a fülke ajtaja, és belépett az étkezőkocsiból visszatérő férfi. Némi sörszag lengte körül, de ez most egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy már nem kell egyedül lennem ezzel a vonyító zenét hallgató rezzenéstelen nővel. A megkönnyebbülést azonban a riadalom váltotta fel, amikor a sörszagú férfi levette utazótáskáját a csomagtartóból, udvariasan elköszönt, és kilépett a fülkéből. A vonat megállt, a sörszagú férfi pedig leszállt. Felszállók nem voltak, így a vonat azonnal továbbindult. Én pedig újra kettesben maradtam a rezzenéstelen nővel, és kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam.

...Most a végállomásig nézhetem ezt a... ezt a... lidércet, vagy mit... - gondoltam.

Kínomban fészkelődtem... kibújtam a szandálomból, visszabújtam, újra kibújtam... Nem találtam a helyem...

...Ha legalább kinyitná a szemét, és csak egy pillanatra kinézne az ablakon... - morfondíroztam. - Vagy ha legalább kezével hátrasimítaná a haját... Vagy ha fészkelődne egy kicsit ültében... Emberszerűbb lenne... Emberszerű... emberszerű... - forgattam a szót a számban. - Szerű... szerű... de nem az... csak szerű...

Eszembe jutott egy régi olvasmányélményem, ami egy emberszerű alakról szólt. Ez a novellabeli emberszerű alak csak embernek álcázta magát, hogy el tudjon vegyülni a tömegben. Nem vesződött sokat a részletek kidolgozásával. Ha bárki jobban megnézte volna, láthatta volna, hogy inkább olyan, mint egy elnagyolt tusrajz. De senki sem figyelt rá. Simán elvegyült az arctalan, rohanó tömegben. Ez az emberszerű nő viszont nem a tömegben mozog, hanem itt ül velem szemben rezzenéstelenül. Végigfutott a hátamon a hideg. Általában nem hiszek az ilyen misztikus marhaságokban. Amit nem tudok tudományosan megmagyarázni, arra általában azt mondom, hogy "nekem ez lila". De most itt ül velem szemben fényes nappal, teljes életnagyságban ez az izé... ez a lidérc... ez az emberszerű... ez az álcatest...

...Igen! Ez az! Álcatest! - gondoltam. - Ezt a kifejezést kerestem a memóriámban.
Nem is kellett olyan mélyre ásni az emlékeimben, hiszen ma is hallottam ezt a kifejezést.
...Álcatest... - gondoltam. - Igen, tudom már! Elvíra említette ezt a kifejezést ma reggel.

Elvírát a konferenciáról ismerem. Ő egy reiki mester, és azt állítja, hogy látja az emberek auráját. Épp ma reggel beszélgettünk egy korábbi konferencia egyik előadójáról, akit én csak furcsának és "lilának" tartottam, de Elvíra szerint nem is volt földi ember. Ragaszkodott a véleményéhez, miszerint egy nem evilági lénnyel találkoztunk, aki "álcatestet" viselt, hogy megjelenhessen közöttünk. Elvíra biztos volt a dolgában, hiszen szerinte a lénynek egyszerűen nem volt aurája, márpedig valamilyen aurája minden embernek van. Hittem is neki, meg nem is, de most bizony nem bántam volna, ha itt van, és megvizsgálja ennek a... ennek az izének az auráját... már ha van neki egyáltalán...

Most, hogy így visszagondoltam arra az előadásra... hát az az állítólagos álcatest bizony mintha hasonlított volna erre a vonatbeli lidércre... Csak az még ennél is haloványabb volt... Már bánom, hogy akkor azt az előadást már az elején otthagytam, és nem néztem meg alaposabban azt a... azt a lényt...

Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Már az ablakon túl elsuhanó tájat sem volt kedvem nézni. Igaz, egyre kevesebbet is láttam, mert időközben szép lassan besötétedett. Fészkelődtem, kibújtam a szandálomból, aztán visszabújtam, percenként néztem az órámat. De az idő lassan telt, úti célom még mindig messze volt. Kimentem a folyosóra rágyújtani. Lassan, kényelmesen szívtam el a cigarettát. Nem siettem vele, de még így is túl hamar végeztem vele. Nem volt kedvem visszaülni a fülkébe, inkább elindultam a vonat elejébe, hogy megkeressem az étkezőkocsit. Három kocsival előrébb meg is találtam. Végre hozzájutottam egy jó hideg narancsléhez. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire szomjas is voltam, hiszen mióta felszálltam, órák teltek el. A pályaudvaron vásárolt szörnyűséges ízesítésű ásványvizet kidobtam, de azóta nem ittam, mert a velem szemben ülő lidérc elterelte a figyelmemet a szomjúságról. Kellemesen felüdülve indultam vissza a vonat vége felé. Annyira jólesett a friss, hideg ital, hogy egészen más színben láttam a dolgokat, mint pár perccel korábban.

– ...Ugyan már! - gondoltam. - Álcatest... emberszerű elemekből összetákolt álcatest... tákolat... Ugyan már! Biztosan a hőség ment az agyamra, meg a szomjúság... Vagy a konferencia sűrű programja, a sok érdekes, fantáziadús, néha kissé "lilába hajló" előadás...

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ennyire megbotránkozom ennek a nőnek a közönyösségén, hiszen néha én is olyan közönyös és elutasító tudok lenni... Odaértem a fülkéhez, és beléptem volna, de az ajtóban megtorpantam. A nő még mindig ugyanabban a rezzenéstelen mozdulatlanságban ült, ahogy otthagytam. Keresztbetett lábait sem cserélte meg, arcába hulló hajtincsét sem simította félre, kezei is ugyanúgy kulcsolták át egymást. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és mégiscsak beléptem a fülkébe. Csomagomból cigarettát vettem elő, és valósággal visszamenekültem a folyosóra.

...Tákolat... tákolat... tákolat... - zakatolt a fejemben, ahogy a vonat kattogott.
Percekig csak álldogáltam az ajtóban, aztán sétára indultam a folyosón.
...Én ezt egyszerűen nem bírom nézni még egy teljes órán át - döntöttem el magamban.

Le-föl járkáltam a folyosón. Egyik cigarettát szívtam el a másik után, de a fülkébe visszamenni nem volt kedvem. A le-föl járkálás közben néha elmentem a fülkéig, és egy-egy pillanatra benéztem. Akárhányszor benéztem, a nő még mindig ugyanolyan rezzenéstelenül ült. De akármilyen hosszú is egy út, egyszer csak véget ér. Az én kényelmetlen és kellemetlen utazásom is a végéhez közeledett. A távolban már feltűntek a város fényei... A vonat rákapcsolt, a kattogás üteme felgyorsult.

...Perceken belül beérünk a végállomásra... Ideje visszamennem a fülkébe és összeszednem a csomagjaimat - gondoltam.

Elnyomtam az utolsó cigarettát és kelletlenül ballagtam az utolsó fülke felé. Az ajtóban földbe gyökerezett a lábam. A fülke üres volt.

Nem értettem. Néhány perce még ott ült az a nő... rezzenéstelenül... A fülkéből nem jöhetett ki... végig ott voltam a folyosón, látnom kellett volna... Hátrafelé sem mehetett, hiszen az utolsó kocsi utolsó fülkéje után nincs hová... Az ablak nyithatatlan a légkondi miatt... A robogó vonatból nem juthatott ki... És mégsem volt ott...
– Tákolat... tákolat... - motyogtam magam elé, és csak ácsorogtam bénultan.

...Igen, tákolat... - gondoltam. - Nem tákolmány. A tákolmány az, ha valaki valamiből összetákol valamit... Ha valami önmagát tákolja össze... ha valami önmagától tákolódik össze... az más... az valami egészen más... Szóval az a tákolat...

Hisztérikusan felnevettem.

– Marhaság! - ráztam meg magam. - Nem tűnhetett el... hiszen talán itt sem volt... csak a hőség... meg minden...

Teljesen elbizonytalanodtam, de azért hazafelé a városi buszon is még egész úton ezt a buta szót morzsolgattam magamban, mint egy mantrát... Tákolat... tákolat... tákolat...

Te pedig csak annyit tudtál mondani, hogy: "Tákolat... ilyen szó nincs is…"

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 2 db)