Éjfélig tartó varázs - Hamupipőke másképp

Szépirodalom / Novellák (1206 katt) Dorothy Large
  2013.10.05.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/10 számában.

- A varázs éjfélig tart! Használd ki ezt a lehetőséget! - szólalt meg a gyönyörűséges tündér, és hogy nyomatékosítsa mondandóját, felemelte apró mutatóujját.

Hamupipőke csodálkozva nézett végig magán. Egy gyönyörű, halványkék fodros-csipkés báli ruha volt rajta, s bárhogy forgott benne, még mindig nem bírta elhinni, hogy ez vele is megtörténhet.

- Amint az óra tizenkettőt üt, el kell hagynod a bált! - ismételte a tündér, ki alig volt nagyobb, mint a lány hüvelykujja.
- Köszönöm! Köszönöm! - szöktek boldogságkönnyek a leány szemébe, majd beült a hintóba, mely pár perccel ezelőtt még csak egy rothadó tök volt.

A hintó elindult a bálba, Hamupipőke szíve pedig őrülten dörömbölt a mellkasán. Görcsösen nézte hófehér ujjait, melyekkel körkörös mozdulatokat írt le, hogy levezesse a feszültségét. Felpillantott az ablaküvegre, melyen viszontlátta hullámos, mézszínű fürtjeit, melyek gondosan a vállára omlottak. Kék szemei csak úgy tündököltek a boldogságtól. Hamupipőke végre, egyszer életében, igazán gyönyörűnek érezte magát.

A hintó zötykölődött, megugrott néha, de Hamupipőke szinte észre sem vette. Túlságosan boldog volt, hogy bármi is észrevegyen a külvilágból. Azt sem akarta tudomásul venni, mikor a hintó megállt, s az ajtó kivágódott.

- Megérkeztünk. Kérlek, ne feledd, amit mondtam! – szólalt meg újra a tündér, majd szomorúan mosolygott és eltűnt.

Hamupipőkének sem kellett több. Elindult felfelé a lépcsőn, bár legszívesebben szaladt volna, ahogyan a tűsarkúja bírja. De az nem egy úri hölgyhöz való viselkedés. Amint a lány felért a lépcsőn, szeme világát a sok nagy kaliberű kalap és az emberek sokasága töltötte be. Nem bírta visszafogni magát, szélesen elmosolyodott és az emberek forgatagába vetette magát.
Mindenki szinte tátott szájjal figyelte a leányzót, ahogyan léptei nyomán szőke és fodros tincsei meg-megugranak.

- Kisasszony! – szólította meg valaki, mire Hamupipőke mosolyogva hátrafordult.
- Szabad egy táncra? – az előtte álló férfi valószínűleg egy ötvenes éveiben járó, kisebb nemesi családból származó gróf lehetett. Öltözéke előkelő volt, ahogyan magatartása és testtartása is.
Mielőtt Hamupipőke válaszolni tudott volna, egy ismeretlen kéz nehezedett a vállára.
- Sajnálom, Alfréd! Azt hiszem, ma estére ő az enyém!
A lány átnézett válla felett, ahol a fiatal és jóképű házigazdát pillantotta meg, nem mást, mint a Herceget.
- Igen, persze! – sóhajtott a férfi, majd kereket oldott.
Hamupipőke megfordult, hogy a Hercegre tudjon nézni. A fiú sárma és mosolya teljesen elvarázsolta a leányt.
- Szóval, kisasszony? Szabad egy táncra? – mosolygott a Herceg.
- Megtiszteltetés lenne – hebegte Hamupipőke. Annyira boldognak érezte magát, hogy azt hitte, mindez csak álom.

A Herceg felemelte a kezét, a lány pedig megszorította. Bőre meleg volt és kellemes. A fiú magához szorította Hamupipőkét, aki egy kicsit meglepődött, de egy cseppet sem bánta. Egymás szemeibe nézve, lassan táncolni kezdtek a muzsika ritmusára. A fiú szőke haját megvilágította a plafonról lelógó csillár erős fénye, melyben zöld szemei úgy csillogtak, akár a smaragd. Mindketten belefeledkeztek a táncba és egymás tekintetébe, észre sem vették, hogy idővel a terem lassan kiürült, s már csak ők ketten koptatták a táncparkettet.

- Gyönyörű vagy! – szólalt meg hosszú idő után a fiú.
- Köszönöm, Hercegem! – mosolygott teljes szívéből Hamupipőke. Annyira boldog volt, hogy majdnem elsírta magát.

Hirtelen megszólalt az óra kakukkja.

„Jaj, istenem!” – gondolta a lány. – „Tizenkét óra van. Mennem kell! Mennem kell!”

De Hamupipőke nem akart menni. Úgy érezte, örökre a Herceg karjaiban akar maradni.

- Nagyon buta egy lány vagy – kezdett nevetgélni a herceg, egy öreg és túlvilági hangon.

Behunyta szemeit és csak gunyorosan kacagott, melyből hangos vihogás lett. Hamupipőke megrémült. Végignézett magán, de még mindig a gyönyörű fodros ruhában volt. Nem értett semmit. A Herceg kinyitotta szemeit, melyek vörösen tündököltek, mint a vér. Szőke tincsei feketébe fordultak, szája kiszélesedett, s az összes foga tűhegyes lett. Hamupipőke félelmében felsikoltott és szaladni próbált. De akkor már mind hiába volt.


- Megmondtam annak a buta lánynak, hogy a varázs csak éjfélig tart – rázta rosszallóan fejét a tündér. – A fiamnak már megint sikerült megkaparintani egy lelket. Legközelebb valami okosabb leányzót választok.

Előző oldal Dorothy Large
Vélemények a műről (eddig 2 db)