A barna könyv
A költő a Váci úton ballagott hazafelé. Fázósan húzta össze magán durva tapintású, ám meleg kabátját, mintha ezzel kirekeszthette volna testéből és gondolataiból a csontig hatoló hideget. Barna, kötött sapkája alól szinte csak piros orra látszott ki. Cipőjének talpa már jócskán megkopott, így minden második lépésnél megcsúszott a járdát vastagon borító jégrétegen. A fiatal férfi kesztyűs kezében egy könyv lapult; egész úton szorongatta. Néha fölemelte, megnézte, mintha attól félt volna, hogy valahol elejtette és ő nem vette észre. A könyv barna borítóján arany betűk virítottak: Emlékkönyv; majd alatta, kék tollal ez: Versek.
Félúton járhatott a lakás felé, ahol albérletben élt, amikor hirtelen megbotlott egy fagyott lábnyomban. Meglepett kiáltást hallatva terült el a jégen; szerencsétlenségére épp a fájós térdére esett. Értelmetlen átkozódó szavakat mormogva lassan feltápászkodott, s indult volna tovább. Ám átvillant az agyán, hogy valami hiányzik. Hát persze, a verseskötete! Az előbb még a kezében volt. Lázasan kutatni kezdett a kis könyv után, jobbra-balra forgatva fejét; négykézlábra ereszkedett, s úgy tapogatózott a gyér lámpafényben. Végül megtalálta: ott lapult egy útszéli hóbuckában, kissé el is ázott.
Csendesen lépkedett tovább a sötétbe burkolózó házsor mellett. Közelebb húzódott a hideg falhoz; a járdát itt uralta a legkevésbé a jég, és a szél sem vágott az arcába. Csupán egy-egy utcasarkon lökött hófelhőt a szemébe a metsző légáramlat. A költő közben arról álmodott, bár fölcserélhetné a Váci utat a Váci utcára...
Befordult az egyik szűk mellékutcába, mely valamivel nagyobb védelmet nyújtott a szél ellen, ám alig volt kivilágítva. Néhány fekete kapualj fölött pislákolt csak a sárga fény. A költő megszaporázta lépteit, tekintetét a földre szegezve sietett a 27-es számú ház felé. Hirtelen jellegzetes, összetéveszthetetlen nesz ütötte meg a fülét: a jégen csikorduló gumitalpú csizma hangja. Hátrafordult, s beleütközött egy toprongyos alakba. Aztán észrevette, hogy az idegennek társa is van: egy sálba burkolózó férfi. Egyikük arcát sem lehetett kivenni a félhomályban, de a költő rögtön megérezte rajtuk a mosdatlanság és az alkohol orrfacsaró bűzét. „Sör vagy bor szaga”, gondolta a költő. „Émelyítő.” A sálas férfi reszelős, bizonytalan hangon megszólalt:
- Ide a lóvét, bazmeg!
Mivel a költő nem válaszolt azonnal, hozzátette:
- Hozzád beszélek, faszikám!
- N... nincs pénzem. Esküszöm. Csak egy kis aprópénz.
A másik férfi kilépett a sárga fénybe, vicsora megvillantotta hiányos, barnás fogazatát:
- Na, mutassad csak azt a pénztárcát! - húzta elő a zsebéből rozsdás bicskáját.
A költő belekotort a jobb zsebébe, majd a balba is, és rémülten húzta vissza a kezét: mindegyik üres volt.
- Higgyék el, nincs egy vasam se! Odaadnám én maguknak, csak ne bántsanak, de ha nincs...!
A két férfi sokatmondó pillantást váltott, mire a fogatlan elbődült:
- Kuss a pofádra! Inkább mutasd, mid van! - a kés hegye a költő szeme felé közeledett. - Óra, nyaklánc tutira van rajtad!
Nem volt. Megpróbálta elmagyarázni a támadóinak, hogy nincs egyebe, csak a ruhája, de azok nem figyeltek dadogó szavaira. Az egyik megragadta, lerántotta a földre s kutatni kezdett a zsebeiben. Aztán a másik is nekiesett, együtt cibálták le róla a kabátját. A költő egy óvatlan pillanatban felugrott, el akart rohanni, de a vicsorgó férfi elkapta a karját és ugyanezzel a lendülettel gyomorszájon vágta. Felbukott, de talpra állt, amiért jókora rúgást kapott jutalmul. Már az arcára záporoztak az ökölcsapások, szeme előtt fehér és vörös foltok táncoltak, mintha az ébrenlét és a kábulat viaskodott volna egymással. Egyre csak hátrált a fal felé, hogy kitérjen az ütések elől. Az utolsó jobbegyenest a sálas férfi adta neki; a költő megtántorodott, csak azt érezte, hogy zuhan hátrafelé. Feje nagyot csattant a jeges járdán, aztán minden elfeketedett. Támadói megdermedtek. Döbbenetük azonban nem tartott sokáig. A barna fogú dühösen súgta oda a társának:
- Hé, húzzunk innét! Nagy szarba’ leszünk, ha kinyírtad az ürgét!
- Várjál má’ egy kicsit! - kezdte a másik, mert meglátta a költő görcsbe rándult ujjai között a könyvet.
Fölvette, megnézte a borítóját:
- A rosseb egye meg, ez csak egy emlékkönyv! Egy rohadt kép sincs benne...
Azzal odaugrott a tőlük néhány méternyire terpeszkedő konténerhez, felemelte a fedelét, s hanyagul beledobta a könyvet. Aztán eliszkoltak vissza sem pillantva a járdán heverő, mozdulatlan költőre.
Egy jó héttel később öreg hajléktalan kotorászott a konténerben. Valami könyvféle akadt a kezébe. Egy félig teli konzervnek vagy alig rothadó gyümölcsnek jobban örült volna, de azért kivette és a hóna alá csapta. Még akkor is nála volt, mikor visszaért az aluljáróba.
Leheveredett az egyik alvó öregember mellé és megbökte:
- Figyeljen, itt a mai vacsoránk - nyújtott oda neki egy nagy darab szárazkenyeret és egy kis kolbászt. - Ja, meg ez is itt van - húzta elő a barna kötetet.
- Hát ez meg mi? - morogta a másik, akit épp mély álomból ébresztettek fel.
- Mittudomén. Valamilyen írás. Napló lehet.
- Baromság - legyintett a férfi. - Különben se tudok olvasni.
- Én se nagyon. Akkor mit kezdjünk vele?
- Hát... jó lesz tüzelőnek - vonta meg a vállát az öreg, és befészkelte magát a kartonpapírok meg a lyukas takarók közé.
