Csupán egy átlagos céges buli
Egy party volt az egész. Mindenféle nagy emberek összegyűltek, a férfiak szmokingokban, a nők pedig olyan ruhákban, mely alig rejtett el valamit, akár meztelenek is lehettek volna. Ezek a szegény kis magányos párák csakis így tudják felhívni magukra a figyelmet. Persze nem mintha ezzel gondja lenne bármelyik hímnemű egyednek is. Hatalmas volt az erkély és még így is tömve volt a hely, szerencsére bent többen voltak, a hűvös levegő eltaszította a szinte semmit sem viselő nőket. Hamarosan a pincér is kijött egy tálcányi pezsgővel, mire odaért hozzám, elvettem egyet illedelemből. De nem szeretem, olyan, mint a szénsavas bor, undorító. A pezsgő is egy olyan találmány, melyet csak igen kevés ember szeret, mégis többen isszák. Ugyanígy van a kaviárral, nem laktat, és általában nem is finom, csupán megbélyegzi az embert. A pezsgőt elegáns kis keskeny poharakba teszik, a kaviárt elegáns kis keskeny tálakra. Ez egy nőnek fontos, hogy kihangsúlyozza, milyen keskeny és elegáns ő. Egy férfinak pedig, hogy egy elegáns és keskeny nővel fekszik le minden este, így már megvan mindene, a pénzen kívül.
Én egyik sem vagyok, tulajdonképpen csak egy jelentéktelen újságíró vagyok, rovataim mindig az utolsó oldalakon fekszenek, ám ez egy céges buli. Meghívtak, hogy megismerjem a sok felfuvalkodott majmot, akik úgy tesznek, mintha különbek lennének a többi embernél.
Nem hibáztatom őket, jó érzés lehet. Mikor iskolába jártunk és gyerekek voltunk, örültünk, hogyha valamivel kitűntünk. Boldogok voltunk, ha valami jól sikerült, és a tanár különleges figyelemmel tüntetett ki. Én például az osztály bohóca voltam, a tanár sose szeretett, és elvettem egy pezsgőt, amiből egy kortyot se fogok inni egész este. Látod az összefüggést?
Az erkély korlátjára dőlök és ezzel kényelembe is helyeztem magam és nézem a többi vendéget. Látok itt feltörekvő fiatal színészeket, nyaliznak a jó kritikákért, de igazából nem kell nekik, az újság marketingese mindig elintézi, hogy a sajtószabadság elve értelmét veszítse. A sok színészpalánta lehet nem is tud arról, milyen rosszak, mert mindenhol jót olvasnak magukról. Sajnálom őket, egy olyan mókuskerékbe kerültek bele, amelyben, ha egyszer megállnak kifújni magukat, vagy akár lelassítanak, soha nem tudják újra mozgásra bírni.
Csupa fiatal arc, kivéve egy, aki ugyanúgy, mint én, egyedül álldogál az erkély másik szegletében. Hirtelen elfog a vágy, hogy megszólítsam, szeretem azokat, akik hasonlóan vannak egy velem azonos szituációban. Egyedül, bámészkodva, tehetetlenül. A nő borvörös ruhában van, amiben a korához képest egészen döglesztő látványt nyújt. Mikor jobban szemügyre vettem az arcát, észrevettem, hogy én ismerem ezt a hölgyet.
Egy még a maga idejében elég híres színésznő volt, rengeteg díjat nyert, és a filmjeit állandóan vetítették a tv-ben gyerekkoromban. Egy újabb ok, hogy ne szólítsam meg, az ilyen kiégett színésznők nehezen jutnak be, biztosan munkát keres, nem pedig engem.
Tovább fürkészem a tömeget, majd egy kis pezsgőt öntök a virágágyásba, hogy úgy tűnjön, mintha lassan de biztosan iszogatnék. Hátha valamelyik egy éjszakás színésznőcske meglátja bennem a lehetőséget, és lesz egy olyan estém, mikor végre nem csak magammal szexelek.
- Hé, Ron! Hogy érzed magad a bulimon? - szólal meg hirtelen mellettem egy ismerős hang. A tulajdonosa „gazdag és büszke vagyok rá” bajszot viselt, és óvatosan nyírt hátrafésült és zselézett hajat. Zakója olyan, mintha frissen vasalták volna, vagy mintha nem is mozgott volna benne egész nap. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Egy pillanatra ránézek, hogy tudjam, tényleg a főnököm szólt-e hozzám, majd újra a tömeget figyelem, mintha a kérdése egy semmiség lenne.
- Nem rossz, Sam - válaszolom.
- Na, ne legyél ilyen, gyerünk, élvezd, hogy végre egy kicsit a felső tízezerrel kerültél kapcsolatba.
Már épp válaszolnék, mikor odajön hozzánk az a nő, akit megfigyeltem. Csupán egy kis dolgot nem vettem észre rajta, az alsó szemhéja vörös volt, nem rég sírt. Persze ott az éjszakán ez még jelentéktelen információ volt.
- Elnézést, Samuel Chaney? - kérdezi a nő a főnökömtől, kecsesen kihúzva magát és finom hangon. Most is színészkedik, nem így viselkedne egy kiadós bőgés után.
- Igen? - kérdezi a főnököm, de közben ügyet sem vetve rá próbál kiszúrni valakit a tömegből, akihez odamehet, hogy indokot találjon a nő otthagyására.
- Julia Mendez vagyok. Színésznő, van egy új filmem, kis költségvetésű, de egy értékes produkció... - Amennyire kevesebb Sam érdeklődése, Julia annál jobban hadar, látszik, hogy készült erre, és be is akarja fejezni a mondandóját. - Kérem...
- Nagyon sajnálom - mondja erőltetett szánalommal és mosollyal a bajsza alatt Sam. - Most jött meg az egyik barátom, megígértem, hogy köszönök neki, de majd feltétlen beszélünk, rendben?
Mielőtt a nő akár egy szót is szólhatna, Sam megfogja a karom és elcipel engem, hogy megismerjem a legújabb milliomos tini sztárt.
Az este csendesen telt tovább, Sam lefoglalt egy hotelszobát, hogy ott csalja meg a feleségét tucatszorra, a többi vendég is elhalkult, bent a házban lassú zene és tánc folyt, a kintiek pedig, mint én is, inkább nézték a bentieket. Julia pedig egyszerűen eltűnt. Szerettem volna vele beszélni, hátha én tudok egy rovatot írni a filmjéről, de mire elszabadultam Samtől, eltűnt.
Másnap természetesen egyedül keltem az ágyban. Túl sokat vártam el az előző estétől, mint kellett volna. Lassan bevánszorogtam a szerkesztőségbe. A munkamenet kissé lassabb volt a szokásosnál, mivel mindenki másnapos volt rajtam kívül, de nem baj, felvettem a tempót, szeretem, mikor a dolgokkal nem kell rohanni.
Bementem a felettesem – Dave - irodájába, általában ő adja nekem a témákat és a képeket, melyeket ki kell dolgoznom. Kedves fickó, nem olyan álszent, mint Sam. Bírom őt, ő az egyetlen, aki szeretné, hogy továbbjussak a karrieremben, ezért egész jó sztorikat szoktam kapni.
- Nos, ma választhatsz Ron - mondja Dave, majd feltart két borítékot, melybe a képek vannak. - Kiskölyök bemászott a hűtőbe és halálra fagyott, vagy bukott színésznő öngyilkos lett?
Az utóbbi opciónál megfagyott bennem a vér, de ugyanakkor egyfajta morbid kíváncsiság töltött el.
- Mutasd! - mondom és kikapom a kezéből a borítékot.
- Hé, nyugalom cowboy... nem a rodeón vagy.
Kinyitom a borítékot, az elején egy cetli van véletlenszerű adatokkal ráírva.
Julia Mendez
38
Halál időpontja: éjjel 11 óra.
Felakasztotta magát.
Újra megfagyott bennem a vér, immár nem akartam megnézni a fotókat, de mégis megtettem. Szerencsére a hulla már nem volt ott, csak egy szoba, egy kötél és egy kis sámli. Meglepően szegényes környezet egy színésznőhöz képest. Egy nagyon olcsó albérletben lakott, a falak töredeztek, és a színe is megfakult, valamint az egész lakás kicsi és nyomasztó.
A félelemből dühre váltottam. A vérnyomásom felgyorsult, és csak arra tudtam gondolni, mi lenne a legjobb visszavágás Samnek. Halált érdemelne ő is, vagy legalább egy nagyon erős verést. Fogalmam sincs, de az agyamon több száz variáció futott át hirtelen. Egy szó nélkül kirontottam, és Sam irodája felé vettem az irányt. Nem tudtam, mit fogok mondani, vagy tenni, de valahogy szembesítenem kell a felelősségével, hogy ez ne történjen meg újra. Míg végigérek a folyosón, mely az irodához vezet, az agyam végig pörög, minden eseményt és következményt figyelembe véve.
Mikor az ajtóhoz érnék és kinyitnám, megállok. A kezem a kilincset szorítja, ha lefordítom, nincs visszaút, ki vagyok rúgva, megölöm ezt a fajankót. Ha nem, akkor továbbra is megvan az állásom, lenyelem az egészet, és én fogok bűntudatot érezni egész életemen keresztül.
Nem tudom, meddig álltam ott, de nekem óráknak tűnt, végül letettem az ajtaja elé a borítékot a tartalmával együtt. Erősen bekopogtam. És elmentem.
