Látatlan szakítás
A Skype csak úgy kongott az ürességtől. A vonal szakadozott, idegesítő, repedezett hangot adott ki. Meredten bámultam a képernyőt, és úgy éreztem magam, mint egy idióta. Ennyi? Ez lenne a nagy szeretet?
A túloldalról billentyűk kopogását hallottam. Szóval megint ír valamit. Pedig azt mondta, hogy csak rám figyel. Ez tényleg ennyire hülyének néz?
Mintha kicserélték volna. Mi történhetett?
– Mit csinálsz? – próbáltam minél kedvesebb lenni, nehogy megbántsam az érzékeny lelkét. „Vagyis mi lehet fontosabb, mint én?” A buta, önző gondolat újra megszólalt a fejemben. Hisz egy hónapja még én voltam a minden.
Semmi válasz. Talán süket? Persze, hogy nem süket. Csak provokál.
- Jaj, cica, ne kezdjük már megint… - A komoly üzletember már kezd kiakadni. Hisz ő éjt nappallá téve dolgozik, meg sem áll és most én is zavarom… igaz, hogy már egy napja nem beszéltünk, és nem is olyan rég még fontosnak tartotta, hogy óránként felhívjon…
- De hát akkor minek hívtalak fel?
- Hát minek? – Nevetett. Ez most komolyan röhög? A provokáció legalja.
Kezdtem méregbe gurulni. Ilyenkor szoktak elkezdődni a veszekedéseink. Imádkoztam, hogy szakadozzon a Skypon a kapcsolat, mert attól annyira dühös szokott lenni az úriember a túloldalon, hogy képes a földhöz csapni a telefonját. Vagyis az ájfonját! Milyen tudatlan vagyok! Kedvetlenül felnevettem az ironikus gondolaton. Bár annyira azért nem volt vicces.
– Te most min röhögsz? – A hangjából eltűnt a gúnyos, kisgyerekes mosoly.
- Rajtad.
- Mert?
- Teljesen megváltoztál. Nem így ismertelek meg. - Hallgatás. Billentyűk kopogása. – Már meg se kérdezed, hogy hogy vagyok, hogy milyen volt a napom, nem is vagy kíváncsi, hogy mi történt velem… még vizsgám is volt. Tudod, hogy tökre izgultam, mert másodszorra mentem…
- De hát úgyis megoldod.
- De én mindig foglalkozok a te problémáiddal.
- Megcsappant az érdeklődésem, mi? – A hangja elhalkult a mondat végére, az utolsó szót még annyira se méltatta, hogy elharapta. Most az egér kattogását hallottam.
- Hát meg. Már azt se mondod, hogy szeretsz.
– Szeretlek.
Ezennel az aznapi beszélgetésünk lezárult. Hova tűnt az a rendes, érdeklődő srác, akit megismertem? Még mindig a sokk szélén álltam.
Másnap, ahogy felkeltem, a hajnali sötétségben bekapcsoltam a tévét. Egyből a szokásos csatornára kapcsoltam, ahol reggelente mindig zenét játszanak. Leültem a fotelbe kávéval a kezemben és ébredeztem. A nyugalom érzése töltött el. Valahogy ez a reggel nem ugyanaz, mint a többi. Mintha minden, a sárga lámpafénytől kezdve az ablakokig, amire rátapadt a hajnali sötétség, reményt árasztana. De vajon miért? Nagyon régen nem éreztem már ilyesmit.
Nem hiányzott. A hátam közepére se kívántam. Nem is értem, miért ragaszkodtam hozzá ennyi ideig? Mintha kidurrantottak volna egy rózsaszín lufit, aminek a belsejében nincs semmi. Ez a kapcsolat csak egy álom volt.
Éreztem, hogy ennek itt vége.
