Képzelet(?)

Horror / Novellák (1990 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

Tisztelt Professzor úr!
Remélem nem zavarom levelemmel túlságosan, ha mégis, úgy e levél tartalma majdnem biztosan kárpótolja Önt ezért. Az alábbi történetet egy jó barátom küldte el nekem, segítséget kérve, válaszokat remélve. Néhány héten keresztül, szinte az összes szabadidőmet a válaszok keresésére fordítottam, vajmi kevés sikerrel. De álljon itt a történet:


Szeretett korán kelni. Még a napfelkelte előtt. Olyankor még friss, üde a levegő, és nem olyan fáradt, mint este. Nem arról van szó, hogy az estét nem szerette, hiszen másik énjének pont az a napszak adott ihletet és energiát. Kettős életet élt, bár akár hármasnak is lehetett volna nevezni. Sokáig a modern kor egyik vívmányának a bűvöletében élt, a számítógépek világában. Néhány év múlva azonban érezte, változtatnia kell valamit, mert ha teljesen belemerül a kibernetikus világba, soha nem szedik ki belőle.

Tehát kiutat keresett, és meg is találta gyerekkori élményei között, bár még nem volt igazán felnőtt sem, vagy legalábbis még nem érezte magát annak, hiszen 23 éves volt. Szóval megtalálta a kiutat, s nem is tétovázott sokat, megkereste régi ismerőseit, akik örömmel üdvözölték ismét maguk között. Félt ugyan, hogy kinevetik és elzavarják - egyébként is bátortalan volt a saját közegén, a számítógépek világán kívül, s szinte rosszul érezte magát, ha nem volt legalább tíz méteren belül egy belőlük, ezért is szerzett be egy laptopot (természetesen a legjobbat és persze nem a szokásos módszerekkel) -, hiszen vézna és gyenge, s már évek óta nem sportolt semmit, sőt, alig kelt fel a számítógépek mellől, de nem ez történt. Segítő társakra lelt, akik mindent megtettek, hogy kizökkentsék legalább egy kicsit a világából. Néhány edzés után már nem vitte el a gyakorlótérre hordozható elektronikai cikkeit, meg az ezekhez tartozó apró kiegészítő kütyüket. Még az óráját is otthon hagyta - bár azon iránytű és holdtelítettség jelző is volt sok más egyéb extra között. Teljesen ki akart lépni a jelen-jövőből arra a néhány (később egyre több) órára.

Élvezte, hogy ő uralja azt a fémdarabot a kezében. Bármit meg tudott vele tenni. Szinte eggyé vált vele. Érezte, hogy amikor forgatja, gyakorol vele, bárkit és bármit le tud győzni. Erőt, biztonságot és bátorságot érzett már akkor is, amikor csak a kezében tartotta. Mindig, amikor edzett, a kézbevétel után megforgatta néhányszor, majd átgyakorolta párszor az alapokat, hiszen gyakorlat teszi a mestert, s tudta ezt már eddigi életviteléből. Haditornász vált belőle, igazi, vérbeli vívó, aki nem a pénzért, vagy a sikerért (arra ott volt az éjjel, no meg a munkái) csapott össze az ország különböző részein tartott bemutatókon, várjátékokon, haditornákon a saját csapatának és más csapatoknak a tagjaival. Élvezte a párviadalokat, a csatát, a várostromot, a különféle ügyességi versenyeket, a középkori táncokat, élvezte a kézzel fogható sikert, a közönség azonnali reakcióját, de leginkább azt, ahogy a penge, mint egy meghosszabbított kéz teszi azt, amit ő akar. Hiszen hányszor játszotta el fiatal korában, hogy ő a hős lovag, aki megmenti a királylányt a gonosz varázsló tornyából, vagy a hatalmas tűzokádó hétfejű sárkány barlangjából. Ma már nem ez hajtotta, éltette. Sokkal inkább ügyelt a mozdulatok pontosságára, szépségére, mint a többiek is a csapatán belül, nem úgy, mint más csapatok. Még egy "előnyük" volt a többiekhez képest. Ők - és Ő is - valóban meg tudták magukat védeni a középkori fegyverekkel. Nem hiába küzdöttek egymással mindenféle előre megbeszélt támadás vagy védekezés nélkül. Impróztak, ahogy ők mondták. Ki kellett ismerni a másikat, s az bizony mindent megtett, hogy ez minél nehezebben menjen az ellenfelének. Hónapokba telt, míg istenigazából meg tudtak egymással küzdeni "első vérig", ami persze csak annyit jelentett, hogy bármely testrész pengével való érintésére eldőlt a küzdelem. Volt, hogy hosszú percekig, akár negyed óráig is folyamatos oda-vissza támadás ment, míg végre egyikük - még ha egy pillanatra is, de - megérintette a másikat a kardpengével.

Egyszóval szerette a hajnalt, amikor még a napsugarak nem bukkantak fel a horizont peremén, de az éjszaka árnyai már majdnem eltűntek, s már csak kissé volt érezhető a jelenlétük. Mert akármennyire is akarták hinni az emberek, hogy nem léteznek, legfeljebb nem vették észre az árnyakat. Ő tudta. Tudta, hogy egyszer találkozik egyikükkel. Már gyermekkorában is érzett éjszakánként hasonlót, ha egyedül volt. Érezte, hogy eljönnek érte a "mumusok". Mindig villanyfénynél aludt el, és kellett, hogy valaki mellette legyen. Aztán az éjszaka közepén felriadt, s átrohant szülei ágyába, kettejük közé. Ott biztonságban érezte magát. Néhány év múlva már maga is megbirkózott az éjszakánként rátörő félelemmel, amit akkor már szinte megfogható, életszerű álmok hoztak magukkal. De erőssé vált az évek során, szíve megkeményedett a sok félelemtől. Tudatosan maradt fenn éjjelenként, akár hajnalig is, hogy megismerje az éjszakát, a neszeket, a neszek okozóit.

S most minden hajnalban, gondolatban meg is küzdött velük. Karddal felvértezve küzdött a saját elméje által kreált lények ellen, s mire a nap első sugarai előbukkantak, izzadtan, kifulladva, lihegve állt az udvar közepén.

Az a hajnal is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Némi mosdás egy kis hidegvízzel, hogy a vérellátás felfrissüljön, s a formagyakorlatok elvégzése után behunyt szemmel készült fel az "összecsapásra". Akkor azonban valami mást érzett. Gyorsan jött, s őt akarta. Tudta. Tudta jól, ez most már nem a képzelet játéka. Ellazította testét, hogy minél ruganyosabb, minél gyorsabb legyen. Vagy öt percen keresztül várt, de semmi sem történt, s már kezdte azt hinni, hogy tévedett. Kinyitotta a szemét. Megdermedt. Izmai megfeszültek. Ott állt vele szemben. Pont egy karnyújtásnyira. Mintha tükörbe nézett volna. Ő maga állt ott, magával szemben. Képtelen volt felfogni. Egy pillanatra ismét becsukta a szemét, hátha mégis csak hallucináció az egész, de amikor ismét kinyitotta, még mindig ott állt, s egy kardot fogott a kezében, de annak éjfekete pengéje volt. Megborzongott. Érezte, hogy valami nincs rendjén, de nem tudta eldönteni, hogy vele van a baj, vagy csak valaki szórakozik. Pont egymás szemébe néztek, s csak annyit olvasott ki ellenfele szeméből, hogy egy zsákmányt lát benne, aki viszont nem adja magát könnyen, de pont ez volt izgalmas a dologban. Művész volt. A Vadászat Művésze. Nem tudta, még csak nem is sejtette, honnan jött, de most neki kell vele szembeszállnia. És ekkor megérkezett az első csapás.

Villámgyors volt, akár a gondolat. Alig tudta védeni. Aztán a következőt, s még több másikat, mire két erőtlen támadás erejéig vissza tudott vágni. A lény - egyelőre így nevezte magában - leginkább a mellkasára és az oldalára támadott. Nem egészen értette, hiszen a fejet vagy a nyakat könnyebb volt eltalálni, és hamarabb is lehetett halálosabb sebzést okozni. Biztos, hogy valami célja volt a lénynek; és nagyon kemény ellenfél volt. Folyamatos védekezésre kényszerült, s muszáj volt kihasználnia a környezet adta lehetőségeket. Egy fa a kerítés mellett, mely egy oldalra mért csapást hárított, s így nyert némi időt; egy ottfelejtett, törött nyelű kapa, melyet lábával fölemelve, s igen kockázatosan védekezés közben másik kezébe emelve támadni készült, de már nem volt rá ideje, mert ellenfele kézzel kiütötte azt az övéből. Ezután jöttek a piszkos trükkök, a keresztvas, a markolatgomb használata, lökések, rúgások, elhajlások és ugrások. Csak így tudta elkerülni a csapásokat, s néha egy-két ellentámadás erejéig visszavágni. Már vagy tíz perce küzdött folyamatosan az életéért, s kezdett fáradni. Ellenfele abbahagyta néhány pillanatra a támadást, s megremegett, mintha csak valami hologram lett volna. Mély lélegzetet vett - becsukott szemmel, hogy a lény tisztában legyen vele, hogy nem fél tőle - s elöntötte a bátorság, hinni akart benne, hogy legyőzi. Nem adja fel ilyen könnyen. Hinni akarta, hogy meg tudja csinálni. Érezte, hogy megtelik bizalommal a győzelem iránt. Most már képes volt folytatni a küzdelmet, olyannyira, hogy a támadása meglepetésszerűen hatott a lényre. Fejre támadott, ez volt a legtriviálisabb lehetősége. Szúrt, de a lény hárította. A következő csapás nyakra ment, majd egy lábra irányuló vágás és egy oldalvágás következett, egy szúrás, mely a szívtájékot vette célba, de közben rúgásra emelte lábát, s miközben fejre mért egy csapást, térden rúgta ellenfelét, aki megtántorodott, de ennek ellenére még - az ő bizonytalan helyzetét kihasználva - lökött rajta egyet. A hátára esett, de már fordult is ki a csapás elől, kardját pedig támadó helyzetbe hozta, de nem érte el a lény hasát. Ismét túl gyorsan mozgott. Meg fogja csinálni. A kard az ő meghosszabbított keze. Képes lesz rá! Meg kell hogy, csinálja. Különben vége. Az életösztön is felébredt benne s a hajnal is egyre világosabb lett. Remélte, hogy a lénynek nem sok ideje van már. Talán csak egy-két perce. Mindeközben felállt, s majdnem eltalálta ellenfele hátát, de az valóban gyorsan mozgott, s épphogy képes volt védeni egy ágyékra mért csapást. Ismét folyamatos védekezésre kényszerült, de nem adta fel. Egy lábra mért csapásból kilódította a lény fegyverét, amit az alig tudott megfogni, majd torkon próbálta szúrni, de megint csak lassú volt. És ekkor a háta mögött kibukkantak a nap első gyenge sugarai, amik épp a lény arcába világítottak. Eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Semmi sem maradt utána. Még lábnyomok, vagy bármi más, a viadalra emlékeztető jel. Ráadásul, most az ő szemébe sütött a nap. Egy alakot pillantott meg maga előtt úgy háromméternyire. Hirtelen azt hitte, a lény jött vissza, de gyorsan rá kellett jönnie, hogy valaki más áll most előtte. Nem sokat látott belőle, de az biztos, hogy hosszú kabát volt rajta, és valami fura, régimódi karimás kalap, s hogy valószínűleg fekete ruházata van.

- Itt járt ugye? - kérdezte az alak.
- Igen, de elment. - felelte.
- Neked nincs semmi bajod?
- Nem, nincs.
- Tudod, mi volt ez? Tudod, mibe keveredtél?
- Fogalmam sincs, de...
- Nem baj. Jobb ez így! - mondta az alak, s jobb kezével a fiatalember szája felé nyúlt, míg bal kezét magasra emelve különös jeleket kezdett rajzolni a levegőbe. A fiatalember arca eltorzult a borzasztó fájdalomtól, mely egy pillanat alatt elöntötte az egész testét. Ekkor valami fura, gépies hang szólalt meg az alak oldala felől. Nem lehetett érteni, mit mondott, de még a nyelvet sem, amelyen szólt az a hang, a fájdalom azonban ahogyan elkezdődött, meg is szűnt.

- Szerencséd van kölök! Vigyázz magadra! - mondta az alak, s felemelkedett, majd néhány pillanat alatt eltűnt a szeme elől a felhők között.

- Rendben. - mondta csak úgy automatikusan, elfeledkezve az előző borzasztó fájdalomról, de már úgysem hallotta senki a választ. Elindult vissza a házba. Nem értette a dolgot. Megküzdött saját magával, de nem tudott győzni, és egyáltalán valóban küzdött-e, vagy tényleg ő maradt-e életben, és nem a másik. Az is lehet, hogy nem is önmagával küzdött, hanem valami olyasmivel, ami őt utánozta. Valami munkál benne, valami, amit még nem fedezett fel; vagy elfeledte. Közben rájött, hogy az alak nem beszélt hozzá. Legalábbis nem úgy, ahogy az emberek általában. Hallotta, amit mondott, de nem a fülével. Mintha közvetlenül az agyában keletkeztek volna a hangok. És egyáltalán: Ki volt az a különös alak, és mit akart tenni vele, mielőtt az a hang megszólalt? S vajon mit mondott az a hang? Fura egy reggel, volt annyi biztos. Még szerencse, hogy aznap nem kellett sehová sem mennie, s le tudott estig higgadni.

Azóta nem találkozott egyikőjükkel sem. Talán az az alak azt a lényt üldözte? De kik, vagy mik voltak egyáltalán? Nem hitte, hogy megtalálja a választ ezekre a kérdésekre, mindenesetre - mint levelem elején említettem - küldött nekem egy elektronikus levelet, melyben leírta ezt a történetet, hátha én többet tudok nála ezekről a dolgokról. Hiába kutakodtam azonban én is, nem találtam semmi hasonló feljegyzést, vagy bármi egyebet, ami egy halvány nyom lehetett volna, hogy elindulhassunk. Pedig biztos vagyok benne, hogy majd kiböki a szemünket.

Kérem hát a professzor urat, hogy ha bármit tud ilyen, vagy hasonló dolgokról, esetekről, feltétlenül értesítsen. Szegény srác kezdi ismét elveszíteni az önbizalmát, s egyre ritkábban találkozom vele. Akkor is letört, fáradt, kialvatlan, s arra panaszkodik, hogy ilyen idős létére nem mer sötétben elaludni.

Üdvözlettel a legkedvesebb volt tanítványa: S.T.

Ui.: Néhány hét múlva személyesen is ellátogatnék önhöz, hogy ezen dolgokat megvitassuk. Kérem, adjon meg egy időpontot, amikor önnek alkalmas lenne.

Előző oldal Jimmy Cartwright