Linktár

Helen

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/1 számában.

Lora nem gondolta komolyan, amit az előző este mondott, mert nem engedték el abba a buliba. De azért kimondta, mert nagyon haragudott.

„Gyűlöllek!” – Ez egy tinédzser szájából majdhogynem általános kijelentés, ha haragszik valamiért, de nem Lorának. Épp ezért, Helennek a szíve sajdult bele.

Lora alapjában véve nem egy rosszindulatú, bajkeverő lány. És mindent meg szoktak beszélni egymással. De most büntetésben volt, mert elhanyagolta a házi feladatát, és egy hatalmas intőt kapott érte a tanártól. Ezért nem engedték el abba a hétvégi házibuliba, nem pedig azért, mert nem bíztak meg benne. Helen nagyon jól tudta, hogy Lora nem adná magát könnyen. Okos, érett, céltudatos lány, ugyanakkor megbízható is. Sosem tenné tönkre az életét egyetlen élvezetes éjszakáért.

„Gyűlöllek!” – visszhangzott Helen fejében ismét, aznap már sokadjára. Mégis, mi történt ezzel a lánnyal? Sosem viselkedett még így. Lora nem ilyen. Egy átlagos tini talán igen, de ő… ő nem. Sosem mondta még neki, hogy gyűlöli.

Talán fiú van a dologban. Lehet, hogy jár valakivel, csak még nem mondta el. Azon a bulin pedig minden bizonnyal találkoztak volna. Igen. Csak ez lehet a magyarázat. Habár Lora az ilyesmit nem szokta eltitkolni. Tudhatja, hogy Helen elől nem kell. Elég modern ahhoz, hogy a megfelelő módon tudja kezelni a fiú-ügyeket, és Lora legalább ilyenkor ne úgy tekintsen rá, mint az édesanyjára, hanem úgy, mint egy barátnőre. Szóval, ha fiú lenne a dologban, arról Helennek tudnia kellene. De akkor mégis, mi baja? A menzesze már két éve megjött, és most nincs is a hónapnak abban a szakaszában – olyankor szokott ugyanis kissé nyűgösebb lenni –, tehát ez is ki van zárva.

„A legjobb barátnőjével sem veszhetett össze, hiszen a veszekedés előtti tíz percben ment el tőle, s mielőtt elbúcsúztak, összeölelkeztek” – gondolta elmerülve Helen, miközben a reggeliző asztalnál ülve kavargatta a délutáni kávéját.

Amíg Lora az iskolában volt, a férje pedig munkában, ő a mindennapi teendőit végezte otthon. Közben viszont egész máshol járt: Lora agyában kutakodott.

„Mi lelhette ezt a lányt? Reggel csak mormogott valamit az orra alatt köszönés helyett, aztán elment. Semmit sem mondott a tegnap estéről, még a reggelijét is otthagyta. Ez nem rá vall” – gondolta.

Ha néha össze is kaptak valamin, Lora másnap mindig bocsánatot kért, még akkor is, ha rettenetesen nehezére esett. Most viszont…

Helen lassan, komótosan kortyolta, és nyelte le a kávét. Mire mindet megitta, az óra elütötte a hármat. Lora ilyenkor szokott belépni az ajtón, de most nem jött. Ahogy tíz perc múlva, és egy fél óra múlva sem. Pedig Helen már felkészült egy kiadós beszélgetésre a lányával. Ám úgy látszott, ez most elmarad. Sőt: lehet, hogy kezdhet aggódni? Ilyet ugyancsak nem csinált még az a lány. Ha tovább is maradt, mindig hazaszólt telefonon, hiszen van mobilja…

Helen szinte futva sietett be a nappaliba, felkapta a telefonkagylót, majd tárcsázott. De Lora mobilja nem csengett ki, helyette egy gép közölte, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. A nő ijedten csapta le a telefont.

„Úristen! Mi van, ha valami baja esett?!” – Aztán egy másik gondolat furakodott az előző helyére. – „Vagy csak meg akar ijeszteni, mert még mindig haragszik rám.” – Ezzel egyetértve bólintott egy jelentőség teljeset. – „Biztosan így van. Azt hiszi, hogy majd sírva rohanok utána az iskolába. Azt hiszi, hogy túljárhat az eszemen. Okos lány, de engem nem ver át!” – mosolyodott el gúnyosan, aztán visszament a konyhába, és leült. – „Nem fogok utána rohanni. Majdcsak hazajön, és akkor majd megbeszélem vele a dolgot. Hiszen mindig meg tudtunk beszélni mindent. Most is így lesz.”

Az utolsó gondolatát éppen csak befejezte, amikor nyílt az ajtó. De nem Lora volt az, hanem George. A férfi egykedvűen sétált be az előszobáig, levetkőzött, majd bement a nappaliba tévét nézni.

„George is olyan furcsa mostanában. Alig szól hozzám valamit. Néha mormol valami: Szeretlek Helen – féleséget, aztán savanyú arccal fog bele valami teendőbe, vagy pedig elmegy itthonról. Az igaz, hogy egyetértett velem abban, hogy Lora nem mehet az intő miatt abba a buliba. Sőt: igazából ő mondta ezt Lorának a hátam mögül, én pedig csak rákontráztam. Csak az a furcsa, hogy nem szólt semmit azután, hogy Lora kimondta: „Gyűlöllek!” Hiába néztem rá, nem reagált. Csak könnyes szemekkel bámulta, ahogy a lányunk elrohan, aztán pedig bezárkózott a hálószobánkba.”

Helen most először érzett valami furcsát és nyomasztót. Hirtelen, mintha áramütés érte volna. Valamiféle „felismerés”, aztán pedig leperegtek előtte az elmúlt néhány nap eseményei.

„George hazajön a munkából, és nem néz a szemembe, még akkor sem, ha hozzám beszél. Lora sem figyel rám mostanában, mintha…” – Helen felpattant a székről, majd a legközelebbi tükörhöz rohant. – „Biztosan csúnya lettem!” – viharzott át az agyán, de nem így volt. Helen most is ugyanolyan szépnek látta magát, mint azelőtt. Visszasétált a székhez, és lerogyott rá. – „Valami baj van velem, érzem!”

George jött ki a konyhába, és egy kávét készített magának.

- Helen… - nyögte hirtelen a férfi, miközben mindkét keze megállt a kávéfőzőn, s úgy markolta azt a régi, sokat szolgált gépet, mintha össze akarná roppantani.
- George, mi bajod? – állt fel a nő aggódva, s a férfi vállára tette a kezét. A férfi megrázkódott, mintha egy jeges fuvallat zavarta volna meg, aztán fojtott zokogásba kezdett.
- Annyira hiányzol, Helen…
- George! Itt vagyok, drágám! – kiáltott rá zavartan a férfira a nő, s próbálta maga felé fordítani, hogy átölelhesse. De nem tudta. Mintha az izmai minden egyes próbálkozásra egy láthatatlan falba ütköztek volna. A férfi hirtelen elengedte a kávéfőzőt, és berohant a hálószobába. – George…

Egy óra múlva ismét nyílt a bejárati ajtó, ezúttal Lora volt az. A lány egyetlen szó nélkül dobálta le a dolgait az előszobában, aztán a szobájába vonult. Helen besétált hozzá, és leült az ágya szélére. Lora hason fekve, az arcát a párnájába temetve zokogott. A nő már tudta, miért. Mindent tudott, és mindent értett. Szomorkásan elmosolyodott, és megsimította lánya haját. Lora egy pillanatra abbahagyta a sírást, és felemelte a fejét a párnáról, mintha figyelne, vagy hallgatózna. Aztán nagy szipogások közepette felült az ágyon, hogy a nadrágja zsebéből előkotorjon egy papír zsebkendőt. Miközben az orrát törölgette, Helen halkan beszélt hozzá.

- Tudom, hogy nem hallasz engem. De nem baj. Az is elég, ha érzed: szeretlek, Lora. Egész nap… azon gondolkodtam, hogy mi lehet a baj veled – mondta, aztán egy ideges nevetés után folytatta. – De csak egy órája döbbentem rá, hogy… Nem te vagy az, akivel nincs rendben valami. És nem is apád. Hanem… Én… - Újból felnevetett, de ezúttal majdnem sírásba torkollott a kacaj. Megpróbálta összeszedni magát, még akkor is, ha tudta, hogy Lora úgysem hallaná őt sírni. – Már tudom, hogy mi történt. És tudom, miért nem tudtam még elszakadni tőletek. Szeretlek téged, kislányom. És… édesapádat is… De ezt neki már elmondtam, mielőtt hazajöttél. Most már, azt hiszem, elmehetek. Sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem voltam elég figyelmes, és az autó sofőrje sem, amelyik elütött… De ez ellen már nem tehetünk semmit. Hát fogadjuk el! És kérlek, ne mondd többet apádnak, hogy gyűlölöd. Neki is ugyanolyan nehéz most, mint neked. Legyél jó, ahogy azelőtt. Vigyázni fogok rád odaátról, megígérem, kincsem… - Helen még egyszer, utoljára megsimította a lánya haját, aztán felállt az ágy széléről, és a pillanatok alatt megnyíló, sugárzó, fényes átjárón keresztül örökre kisétált az anyagi világból.

Lora egy percre abbahagyta az orra törölgetését, és felemelte a fejét.

- Anya? – Ahogy nézelődött körbe a szobán, mintha egy röpke másodpercre valóban az anyját látta volna a könnyein keresztül egész alakjában, mosolygós arccal. Megdörzsölte a szemeit, hogy ne zavarják a könnycseppek a látásban, de addigra eltűnt a jelenség. Ekkor George lépett be Lora szobájába.

- Apa! – A lány felugrott az ágyáról, és átölelte apját. A férfi megsimította lánya fejét, majd egy csókot nyomott rá. – Anya…
- Tudom… - suttogta George elhaló hangon, miközben azon küszködött, nehogy zokogásban törjön ki ismét. Több szóra azonban nem is volt szükség. Sokáig álltak még ott némán, összeölelkezve, miközben Helenre gondoltak.

Az édesanyára és a feleségre, akit mindennél jobban szerettek.

VÉGE

(2010)