Linktár

Vihar, vér, acél III.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/11 számában.

Figyelők szövetsége

Jelentés Horvát István, kivégzett felkelő, halhatatlanról. Összefoglaló, „panoráma változat”

A nevezettet először 1961. augusztus 11-én észleltük először. Az észlelő K. B. volt, aki fedőfoglalkozásként a kommunista elhárítás 3/3-as osztályán dolgozott nyomozóként. Horvát újságot olvasott egy villamosmegállóban, amikor ügynökünk megpillantotta. Ismerősnek tűnt számára, de nem tudta azonosítani. Követni kezdte, és sikerült egy képet készítenie róla. Az akció azzal zárult, hogy Horvát megérezte az őt követő halandót, és lerázta. K. B. ezután előhívta a képet, és megkezdte a kutatást. Az archívumukban nem járt sikerrel, így az általa hozzáférhető dossziék átnézésével folytatta. Saját bevallása szerint ekkor már gyanakodott. Hamarosan sikerrel is járt, és megtalálta Horvát István perének aktáit, akit a demokratikus államrend elleni szervezkedés és annak megdöntésére tett fegyveres kísérlet, valamint 3 rendbeli gyilkosság vádjával 1957 márciusában halálra ítéltek.

Az egyik dosszién látszott, hogy mostanában átforgatták. Utánanézve a kikéréseknek, kiderült, hogy a tárgyév májusában Kékesi Antal, szintén a belügyi elhárítás dolgozója befolyásos pozícióban, hosszabb ideig magánál tartotta. Ekkor döbbentünk rá, hogy milyen veszélyes a helyzet, hiszen a szövetség egyik fedőszervében egy halhatatlan tevékenykedett. Szerencsére sikerült rejtve maradnunk, Kékesi nem fogott gyanút. K. B. jelentette a felfedezését, és a csoportunk megkezdte a felderítést.

Kiderítettük, hogy Kékesi és Horvát '56 októberéből ismeri egymást, és ellenséges viszonyuk nem a szokványos, hanem a fegyveres harcokra vezethető vissza. Azt is kiderítettük, hogy Kékesi és Horvát a kikéréskor összecsaptak, és Kékesi menekülőre fogta. Az eset azért figyelemre méltó, mert ’61-ben a Dunából jöttek ki egy sikeresen begyűjtött szemtanú elbeszélése szerint. A szemtanút később titkosszolgálati módszerekkel izoláltuk. Mint a nyomozás kiderítette, előzőleg a Gellért-hegyen vívtak – erről nem rendelkezünk beszámolóval, csak elképzelni tudjuk, a második ilyen összecsapás alapján – majd a folyóba ugrottak.

Az eset azért különösen érdekes, mert a jelek szerint egyik halhatatlan sem károsodott annyira az eséstől, hogy feltételezve azonnali regenerálódást, ne tudták volna folytatni a harcot. Az, hogy nincs esetleírás, fölöttébb sajnálatos, mivel a szakirodalomban példa nélküli, hogy a megfigyeltek nem váltak mozgás- és harcképtelenné ekkora eséstől. Nem csak öntudatuknál maradtak mindketten, hanem egy bizarr hajsza lehetett odalenn a Duna medrében, ami a város szívében folytatódott. Kékesi ismét elmenekült. Ez után a teljes saját apparátusát ráállította Horvátra. Nem sikerült elfogniuk természetesen. Hozzáfértünk Kékesi sajátos, a korszellemnek megfelelő, szakmailag is logikus indoklásához, mellyel utólag a főnökei előtt igazolta akcióját. (A dokumentum letölthető innen: https://www.gilgamesfiles.org/publicdocuments/kekesi1961just.pdf)

Horvátról 1962. évig nem tudtunk kideríteni többet, és ismereteink a továbbiakban is nagyon hiányosak maradtak, mivel hamarosan külföldre távozott. Kékesit azonban meg tudtuk figyelni. (Az ő anyagát innen lehet letölteni: https://www.gilgamesfiles.org/publicdocuments/kekesiinfos.pdf)

Horvát aktáit a rendszerváltoztatás előtt nem sokkal kiemelte az archívumból J. Z., aki K. B. helyére lépett annak halála után. A két halhatatlan a '90-es évtizedben több ízben hajszolta egymást. (Ennek listáját innen https://www.gilgamesfiles.org/publicdocuments/kekesi_horvath_shag1990.pdf)

A döntő fordulat 2006. augusztus 20-án történt, ekkor Horvát megvívott Kékesivel és legyőzte. (A részletes beszámoló itt: https://www.gilgamesfiles.org/publicdocuments/kekesi_ horvath_end2006.pdf) A legyőzött testét nem sikerült megtalálnunk, és a hivatalos szervek sem jelentettek fej nélküli testet.

Figyelők szövetsége, Szokolai ügynök jelentése. Mivel az eredeti papírok megsemmisültek, utólagos leirat, a beszervezett elmondása alapján...

Nem sokkal azután, hogy K. B. figyelő megtalálta Horvát anyagát, és figyelni kezdtük Kékesit, az emberünk egy újabb dokumentumot talált. A szigorúan titkos anyagról feljegyzést készített, mely alapján képet kaptunk egy titkos akció kezdetéről, amit később maga Kékesi állított le...


Rekonstrukció

Szokolai átadta a jelentését, közben az utcát nézte. Szabó figyelmesen átlapozta, látta, hogy alapos, részletes összefoglaló.

– Úgy látom, jó munkát végzett – jegyezte meg. Ekkor figyelt fel a tmb (titkos megbízott) furcsa arcára, amint az utcát bámulja. A hírszerző ösztöne azonnal jelzett. – Mi a baj? Mondja el!
Szokolai ránézett, a tekintetében értetlenség, rémület látszott, valami erősen foglalkoztatta.
– Szabó elvtárs, én egy megtévedt ember vagyok, aki most ezt igyekszik kiköszörülni. Szeretnék önnek elmondani valamit bizalmasan, de csak szóban, le nem írom.
– Miért nem?
– Mert nem tudnám, nem vagyok regényíró, nem tudnám papírra vetni...
Szabó a tmb szemébe nézett. Volt abban valami, amit nem tudott hova tenni, ijesztő, különös érzet fogta el.
– Na, akkor mondja!
A tmb nyelt egyet, és feszülten, befelé koncentrálva mesélni kezdett...
– Hazafelé mentem arról az összejövetelről, ami a feladatom volt. Éjszaka lévén kihaltak voltak az utcák, én pedig azon gondolkodtam, hogyan tudnám legjobban összegezni az estét. Két ember tűnt fel a félhomályos utcán, velem szemben. Rohantak… egyik kergette a másikat, aztán megálltak… egymással szemben. Engem nem vettek észre, egymással voltak elfoglalva...
– Mit csináltak?
– Szidták egymást. Kérem, ezt nem lehetett eltéveszteni, halálos ellenségek álltak szemben. Meg fogják ölni egymást! Ezt gondoltam.
– Hogy néztek ki? – kérdezte Szabó.
– Nem láttam őket tisztán, ellenfényben voltak, az egyik vizes, sőt saras volt. Az szinte még csöpögött, mint akit leöntenek egy lavór vízzel. A másik szinte száraz, de úgy, ahogy egy megszáradt ember ruhája, gyűrött, koszlott. De nagyon koszosak, szakadtak voltak mindketten. Megtépázottak voltak. Nem foglalkoztak vele, hogy hűvös volt a hajnal, meg lehetett volna fázni! Nem érdekelte őket! Csak egymást gyűlölték… még sosem láttam így gyűlölködni senkit!
– Hmm, miket mondtak?
– Az egyik mocskos ellenforradalmárnak nevezte a másikat... erre amaz leávósozta őt! ...Azt mondta… elnézést, Szabó elvtárs, de ezt megjegyeztem szó szerint… „A nagy Rákosi picurka seggnyalója.” …Ezt üvöltötte neki. Amaz nagyon haragudott érte…
Szabó megrándult, kellemetlenül érintette Rákosi nevének említése.
– Ezt mondta?
– Igen! Csak úgy sütött a gyűlölet belőlük. Aztán összecsaptak...
– Úgy érti, verekedtek?
– Nem kérem, harcoltak, mondtam már, meg akarták ölni egymást! Ez látszott...
– Volt náluk valami fegyver, kés vagy bot?...
– Igen, először azt hittem én is, hogy botjaik vannak. Hogy agyon akarják egymást ütni. De ezek nem botok voltak.
– Hanem mik? Ne kelljen már mindent úgy kihúzni magából!
– Igen is, bocsánat! Kardok, kardokkal harcoltak!
– Karddal?
– Igen, Szabó elvtárs, én szeretem a történelmi kalandfilmeket! Megnézem, amelyiket csak tudom, olykor többször is. Láttam már ezekben vívást, de az nagyon rossz ahhoz képest, ahogy ezek csinálták. Gyorsak voltak, erősek, és ijesztően hangos volt a fém csattanása... Azt hiszem, az egyik megsebezte a másikat, és az elfutott. Üldözőbe vette, és azt kiabálta neki, hogy „állj meg, te gyáva ávós!”.
Szabó hátradőlt, és keményen méregette a tmb-t.
– Hol történt ez? – kérdezte tőle hidegen.
Szokolai intett a fejével az utca felé.
– Ott kinn, ahol most az idős hölgy áll, azon a helyen... ezért kértem, hogy most itt találkozzunk...


1961 késő éjszaka, a belváros „Mézes mackó” nevű vendéglátó-ipari egysége előtt

...Az előtte futó Kékesit csak homályosan látta, egy cikázó folt volt csupán, ezüst csillogással. Az ávóst nem a szemével követte, az csak zavarta volna. A benne lüktető őserő tapadt a kétségbeesetten menekülő alakra. Vonzás volt ez, magnetikusdelejes. Az iszkoló anyagi burka mögött egy kék-fehér izzás csábította. Meg akarta ízlelni ezt a különleges csemegét, szomjúzott rá. A préda képtelen volt lerázni őt, így aztán csapdába esett patkányként megfordult, s nekirontott. Az arca torz maszkba gyűrődött, amikor rárontott a gondolatnál is sebesebben. Hideg fölénnyel hárított, pengéje fénycsík az éj sötét peremén. Kékesi riposztozott, mozdulatai ijedtek, szaggatottak. Szúrt, de ez csupán elterelés volt, ismét továbbrohant.

– Állj meg, te bitang!
Amaz megtorpant, lihegve nézett rá. Magára talált, nem látszott már űzött vadnak, hanem méltó ellenfélnek.
– Hohó! Még az enyém a kezdés joga!
Még a gondolatai is fémesen csillogó, éles tárgyak voltak. De Kékesi magabiztosabbnak látszott. Kegyetlen fintorral jött vissza. Kardját maga elé tartotta oly könnyedén, mintha csillogó sztaniolpapír lenne csupán.
– Micsoda „hős”!
A gúnyos gondolattól elmosolyodott, ezt a mimikát egy leselkedő két éjszakán át álmodta vissza, rémálmok sírgödrének alján kucorogva.
– Mi van, te mocskos ellenforradalmár, azt hiszed, megijedek tőled? - próbálkozott amaz.
Megrázta a fejét.
– Nem szükséges, hogy ezt higgyem, már tapasztalati úton megbizonyosodtam erről!

Amikor sarasan, hínárosan kikecmergett a vízből, éppen látta, ahogy Kékesi próbált talpra állni. Imbolygott, akár egy részeg, valószínűleg a belső szervei még nem bírtak visszarendeződni. Az egyik lábát még húzta, de a karjai épnek tűntek. Gonoszul mosolygott, őbenne izzott a villámcsapások ereje, s bár meleg volt, a hőmérséklethez képest is indokolatlanul gyorsan száradt meg. Mire fölért a rakpartra, ahol az ávós bicegett a kardjára támaszkodva, már szinte teljesen száraz lett. Groteszk módon csupán a fegyvere maradt vizes, kékesen villogott az éji Budapest fényeiben. Lehúzta róla azt a tejeszacskót, ami odalenn, a meder alján szúródott föl a pengére, és megsuhogtatta a fegyverét. Az ávós döbbenten hátra nézett, rémülten megnyikkant, és szaporázni kezdett.

– Állj meg, nyavalyás, ne fuss el! Úgyis utolérlek! – üvöltötte vidáman, és rácsapott kardjával a rakpart betonfalára. Szikrák lobbantak, éles, idegekbe maró csengés visszhangzott.

Kékesi bepánikolva rohanni kezdett, úgy látszott, a rémület még jobban meggyorsította a gyógyulását. Egyre gyorsabban futott, hogy emberfeletti erővel felugorva – akár egy olimpikon – a kardját beakasztva a korlátba felmásszon. Ő is nekifutott, közben figyelte, hogy az ávós majdnem felnyársalja magát a saját kardjával. Valószínűleg így is megvágta magát, mert káromkodott, aztán talpra ugrott, és elrohant. Ő utána ugrott könnyedén, a villámok erejével eltelve, és megkapaszkodott odafönn, a kardját eltartva magától. Amikor Kékesi után eredt, nevetni kezdett, harsányan, démonian…

…Most hidegen megsuhintotta felé a kardját.

– Vége a futkosásnak! – gondolta. – Most nem menekülsz! – érzékelte, hogy a hamis magabiztosság arrogáns álarca máris foszladozott Kékesin. – Kis ávós nyuszi! – gúnyolódott rajta. – A „nagy” Rákosi picurka seggnyalója!

Kékesi göcsörtös maszkja rángatózott, szemeiben gyűlölet és félelem. A következő pillanatban rárontott. Hörögve csapkodott feléje, ő kemény, gépies válaszokat adott. Az izmok és csontok közt ott lobogott az őserő, az erekben száguldott az adrenalin. A fegyverek könyörtelen fénykígyóként kapdostak a másik húsa után. Az éj életre kelt a fém csillogó haláldalától. Ez a zene, a halál kozmikus szimfóniája kis híján az őrületbe kergette a véletlen megfigyelőt. Élete végéig nyögni fogja ezt a látványt, ahogy két szinte nem is emberi módon harcoló alak elhomályosul, csak valami kékes izzás jelzi őket, míg a fegyverek ezüst csíkjai a szikár valóság, az időfolyó két fagyott szilánkja. Gyilkos szépségük elvakította és megrettentette.

Egy komplex mozdulatsor végén Horvát pengéje belemart Kékesi vállába, és hosszú, izzó csíkot húzott az ávós nyaka felé, de az hátraugrott, és a sajátjával lökte el magától a fémet. Vér spiccelt, Kékesi felüvöltött. A rémült figyelő sohasem felejti el ezt a hangot, a megsebzett fenevad őrületét. Horvát kardja visszacikázott, de Kékesi önkívületben hárított, aztán az összes létező rekordot megdöntve elinalt. A másik éji rém dühösen, csalódottam ordított utána:

– Gyere vissza, te gyáva disznó!

Csak úgy visszhangzott bele az utca, és a döbbent figyelő koponyája...


2006. augusztus 20. 20 óra 50 perc

Kékesi alaposan végigmérte.

– Fázol? – kérdezte tőle.
Bizonytalanul nemet intett, sokkal feszültebb volt, mint mutatta. Nem az időjárás rosszra fordulása miatt lúdbőrözött a háta, hanem a rátörő emlékektől. Az ávós gonosz félmosollyal nézett az égre.
– Vihar lesz, nem is kicsi!

Kékesi nagyon nyáriasan öltözött, noha az időjárás ezt most nem indokolta. Ő is tudta, hogy az átázott ruha akadályoz a harcban. A finom kidolgozású francia kardot egy golfütő tokjából húzta elő. Felvihogott.

– Biztos bolondnak néztek, hogy golfütőkkel megyek tűzijátékot nézni!
Megsuhogtatta a fegyvert, és érdeklődve nézte, ahogy ő is kibontja a huszárkardot a kezében tartott esőkabátból.
– Itt az idő barátom! – mondta Kékesi, és kisterpeszbe állt maga elé tartva a fegyverét. – Most bevégzed, és utána jöhet MacLeod!
Döbbenten meredt rá a pengéje védelmében.
– MacLeodot akarod? Melyiket? Mindegyik sokkal öregebb és erősebb nálad!
Az ávós lassan, akár egy támadó fenevad körözve kezdett közeledni felé, még nem voltak pengetávon belül.
– Ezen te ne aggódj! A saját fejedért aggódj!

Ebben a pillanatban odalenn kialudtak a fények, és felröppent az első rakéta. Az ávós rárontott a nyaka felé kaszálva. Meghátrált, de csupán taktikából, hagyta őrjöngeni az ellenfelét, közben a gyengeségeit leste. A csiszolt mozdulataik évszázados magunkfajtának is becsületére váltak volna. A támadásokat a lehető legminimálisabb energiaigénnyel hárította, várt. Ekkor kegyetlen korbácsként lecsapott a vihar. Egy pillanatra abbamaradt a küzdelem, a szél ledöntötte mindkettejüket lábról. A hatalmas zúgásban dühösen keresték egymást, a letört ágak és az alázúduló víz egyvelegében kapálódzva. Újra összecsaptak, ezúttal olyan mozgással, mintha víz alatt lennének. Odalent a parton a kitört pánik, közben idefönn a gyilkolási vágy uralkodott...

A vihar lecsapott a városra, megszaggatta a házakat, fákat, embereket. A szél pillanatok alatt orkán lett, elsöpörve a civilizációt, csak a pánikot hagyta meg belőle. Odafönn a látványosság új minőségbe csapott át. A tűzijáték abszurd paródiája már senkit nem érdekelt. Odalenn az emberek rémülten kerestek menedéket, néhányuknak ez nem sikerült, ők lettek e sötét nap áldozatai. A vihar, akár egy élő fenevad, nekiesett a két egymással harcoló embernek is a hegyen. Tépte őket, rángatta, azok közben dühödten és kétségbeesetten próbálták egymást elérni a pengéikkel. A harsogó ég és a tűzijáték groteszk násza papirosfigurákká fakította a két halhatatlant, halvány körvonalakkal, aztán alulexponált képpé, melyen a pupillák fehéren villogtak. A kardok pengéi, mintha a képből csíkokat vágtak volna ki. Az özönvízben ázva egymásnak feszült az acél, az izmokba tóduló vér és az őserők.

A fémcsengés beleveszett az esti ég üvöltésébe, a mozgás olyan gyors kitérés-támadás egyveleggé vált, hogy az egyetlen rémült szemtanút oda nem illő vigyorgásra késztette. A váltakozó megvilágításban küzdők gyors mozgása egy régi burleszkfilm jeleneteire emlékeztette. El is határozta, ha az éjszakát túléli, ezt mindenképpen leírja. Az ávós kardja célt tévesztve átvágott egy faágat, az tovaröppent ki, messzire, a Duna fölé. Odafenn az égben a szétmaszatolódott tűzijáték kísértetlámpásai megvilágították a lenti káoszt. Az égi és földi zűrzavar mélyén Horvát hidegen támadott, meghátrálásra késztetve az ávóst. Az acél elvált az acéltól, ahogy Kékesi hátraugrott. A következő pillanatban egy hatalmas ág zuhant oda, kavargó levéláradattal borítva be őket. Horvát egy mozdulattal lekaszálta az előtte hullámzó lombokat, átugrotta a többit, és máris támadott megint.

„Nem maradhat, csak egyetlenegy!” - dübörgött benne túlharsogva a fizikai burkán kívüli katasztrófát.

Az arca akár egy dühöngő fenevadé, a föld ízét érezte ismét a szájában. Váltakozott a ritmus. Összecsaptak, rohantak, megint összecsaptak, fel-alá kergetve egymást a hegyen. Azon a hegyen, mely egyszer már „látta” őket harcolni sok évvel ezelőtt. Az akkori amatőrökből vérszomjas profik lettek, évszázadok tapasztalatait szívták magukba, mint szivacs a vizet. Az ávóst a régi düh hajtotta:

– Lelőttél, te kutya, te tettél ilyenné!

Szúr, vág, oldalazva kaszál. Vért akar, szétroppanó csigolyákat. Majd ő bevégzi, ha már az a rohadt kötél nem volt elég! Ellenségét a bosszúvágy fűti. Az orvul lelőttekért, a társaiért, magáért! Mint a cséphadaró, járt a karja. Alattomos cselek villannak az apokaliptikus háttér előtt, hogy kihunyjanak az ávós árnnyá váló pengéjén. Fények és árnyak gyors röpte, akár a villódzás. Démoni kaleidoszkóp a jéghártyán, melyre ismeretlen erők vetítik a kozmosz délibábját. A tűzijáték abbamaradt, a lehulló homályt csak a villámok tüzes repedései szaggatták szét. A sötétség megtelt üvöltő vízzel, a levegő, akár a betonfal, amiből üvegcserepek állnak ki. Ott a hegyen elfogyott az oxigén, az esti légben minden más, belégzésre alkalmatlan dolog volt inkább, mint az éltető gáz. A két halhatatlan elsősorban az elemekkel harcolt, csak aztán egymással, de a kavargó káoszban időnként még vívniuk is sikerült azért.

Horvát űzte, hajszolta az ávóst, aki dühöngve meg-megállt, hogy felé vágjon. Minél fentebb értek, a helyzet annál rosszabb lett. Aztán egy villám belecsapott Horvátba. Kékesi támadott, de a másik könnyedén hárította. A villámcsapás nem lassított rajta, sőt, az ávós a brutális ellentámadását alig tudta védeni. Acél csúszott el acélon, és a következő pillanatban Kékesi mellkasán vörösen nyílt szét az átázott póló. A döbbenettől majd elesett, aztán rémülten eliramodott.

– Na, mi az, már nem szereted a vöröset? - próbálta túlharsogni gúnyosan a világvégét Horvát, ahogy utána futott.

Amikor ismét összeakaszkodtak a pengék, már eltűnt az ávós sebe, a szétszakadt pólót egy pillanat alatt kimosta a vihar. A következő mennykő egy kék, rémült maszkot mutatott az ávós arcán.

– Most nem fogsz leugrani! – bugyborékolta maga elé Horvát. – Itt az idő, hogy bevégezd.

A gondolat hideg volt, hogy szinte belefagyott a pillanat. Az ávós hárított, aztán kaszált, de ez csak figyelemelterelés volt. Félig megfordult, hogy elfusson. Lecsapott. Az acél megakasztotta a mozgását, ellankadó testét visszalökte a szél. Horvát tisztán érezte, ahogy a fém húshoz ér, majd csontot vág. Az ávós megingott, és eldőlt. Az égen egy villám cikázott át, eltalálva Kékesi kettévált testét, a helyén csupán egy gőzölgő lyukat hagyva. Horvátot hátradobta a robbanás. Az égre ismét rakéták röppentek, gyönge, anyagi fénybe sápasztva a kozmikus éjszakát. Horvát ekkor már egy fényörvényben rángatózott, vadul kaszálva a semmit. A vihar most egy pillanatig rá fókuszált, belé öntötte az erejét. Gyújtóponttá vált egy többsíkú energiaviharban. Körülötte az anyagi, benne az éteri vihar dühöngött. Az élőlényként kacskaringózó energia csápokerősödtek, sziszegő kígyóként tekeregve, mini napként robbanva...

...A szimmetrikus tűzlobbanások fénykörei mögött kék és ezüst. Az árnyékperemek mellett az irdatlan homály, a szakadék árnyai. A félelem szinte moccan, a torok kiszárad. Álló szintézis, sorok között felbukkanó leplek. Az olvadt fénybe burkolódzó ezüst kegyetlen, folyékony csillámlásai. Alvadó vér csorog valahonnan. A folyadék kört formáz, szabályos ívűt, akár a nap a téli horizonton. Fekete árny tűnik fel benne, akár egy heg. Éles és fenyegető, mint egy fogsor... Sötét és lappangó gyilkos: a halál fogadott fia. Feketére sápadtan a homályosuló horizont vertikális tengelyén, léptei nesze a jégtócsákon. Belülről lobogó dala az örökkévalóság himnusza, az univerzum mélységeiből lassan emészti meg, akár egy elvetélt, kialakulatlan emésztőszerv híg nedve. Ahogy száll a levegőben a képek éhes kutyafalkáinak árnyaival, a levetkezett emberi értékek szakadozott köpenyként lobognak a háta mögött… a kísértetszél leheletére a Styx folyó partján...

…A hegy üvöltött, a hegy lángolt. A túlcsorduló erők lefolytak az oldalán, aztán felpöndörödtek, mint a szélfútta köpönyeg. Egy pillanat alatt véget ért, amikor az összes izzó fonál Horvátra tekeredett, és kihunyt. A győztes hatalmasat nyögve hanyatt esett, és jó darabon lebucskázott. Aztán ott zihált egy kidőlt fában fennakadva. Annyi minden keringett benne: az összecsapás, a gyorsulás, a másik erejével átjött képek, hogy nem győzte a nyugtalan belsőjét csitítani. Vad és rettenetes képek…Testek, nem mozdulnak, nem hullnak szét, csak vannak, tehetetlenül, mint egykor ő is… vannak… várnak… Határozott nosztalgiája támadt az elfeledett sírja után…

A szemtanú közben már lefelé botladozott a hegyről, azon imádkozva, ne csapja agyon valami kidőlő fa. Olyasmit látott, amire egyetlen tréning, semmilyen beavatás sem tud felkészíteni. Egyedül akart lenni egy csendes zugban, ahol nem talál rá senki...


2007 májusa

Érdeklődve olvasta végig a napilapokat. Elsősorban az a bizonyos jelentés, vagy micsoda érdekelte, melyben egy paranormális jelenségeket kutató cég a viharral kapcsolatban ilyen okokat is gyanított. „Pszichotronikai, átvételi mágiával generált gonoszság”.

– Kissé hosszú – állapította meg. – De jól hangzik!

A sajtó ráharapott az ügyre, és bő lére eresztve csámcsogott rajta, megkérdőjelezve az illetékesek komolyságát, hogy ilyesmivel foglalkoznak. Folyt a sárdobálás gőzerővel, nagyítóval keresgélték a felelősöket.

– Höhöhö! - göcögött magában. - Az egyik paranormális tényező itt ül ezen a teraszon, és újságot olvas! A másik meg az a drótizé Amerikában, ha fiúk elkezdik nyomkodni a gombokat, az időjárás meghülyül... ahogy lassan mindenki ezen a sárgolyón.

Összehajtogatta az újságokat, és ledobta az asztalra. Az áldozatokat sajnálta, tudta jól, milyen érzés elveszíteni valakit. A teraszon ült, és bámulta a kiürült kávéscsészéjét. A viharról és következményeiről eszébe jutott egy másik vihar, meg a következményei. Az egyik következmény az, hogy most ő itt ül, és töpreng. A felkelés! Azok a napok! Dicsőség és bukás. Önkéntelenül is mélyebben vette a levegőt, küszködve a bitón fuldoklás feltóduló élményével. Gondolatai visszatértek az ávóshoz, Kékesi alakja megfakult, miután legyőzte. De az öröksége, amit ráhagyott, megkeserítette a győzelmet, az idegen víziók, a rémes álmok tömegei, és mind közül a rekorder… mert ha a felkelésre gondolt, mostanában egy hátborzongató elem is társult az amúgy is megrázó „új emlékeihez”.

Egy brutális jelenet villant fel az agyában. Az ávós szemével látta magát lógni a kötélen. A másik őserejét magába olvasztotta, elemésztette. Ami ezzel átjött, rátámadt, lerohanta, önálló életet élve. Nem volt kellemes Kékesi tetteit átélni, mivel ilyenkor, ha akarta, ha nem, Kékesi szemével látott, az ő érzékeivel észlelt, bár olykor csak homályos, régi moziként, rettenetes lidércálomnak érezve az egészet. Ezek a fantomok helyet követeltek a tudatában. Megkapták a rémálmok labirintusait...

Néhány napja sikeres támadást hajtott végre a figyelők szövetsége egyik álcázott adatbázisa ellen. Egy tehetséges kalóz segített neki, aztán együtt futottak a rájuk törő internetrendőrség kommandósai elől. Mert hát a figyelők mindenütt ott vannak, a rendőrségben is. Nem haragudott rájuk, ez a dolguk.

A letöltött dokumentumok közt volt egy jelentés az ávóssal a vihar leple alatt megejtett küzdelmükről. Különös érzés volt erről olvasni, egy kívülálló szemével elmesélve. A fickót alaposan lekenyerezte, nem csak pénzt, új személyazonosságot is kapott tőle. Azt mondta neki, a vihar érdekli.

– Összeesküvések? – kérdezte tőle értő arccal.

Ő csak bólintott, és amaz nem is szólt többet. Mert igaz volt, ám nem elsősorban. A Budapest utcáit uraló káosz semmi volt ahhoz képest, amit Kékesitől kapott az őserővel. Hideglelős képek sorjáztak benne, emlékek, érzetek, jelenetek, melyek lenyűgözték, megdöbbentették és elborzasztották. Nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy akárki is figyelte a párbajukat, erről semmit se tudott. Ezek az információk arra sarkallták, hogy kutasson, keressen. Nem azonnal tudta elkezdeni. Először meg kellett birkóznia a ráugró képekkel, el kellett emésztenie azokat.

Az egyik legmakacsabb az volt, amelyben Kékesivel egy gazos temetőben kúszott a sűrű bozótban. Az ávós az összes érzékével lefelé figyelt, a föld mélyére, magához hasonlókat keresve... és talált is! Az igazi temetői Grand-guignol, egy mára röhejessé vált klasszikus horrorfilm jelenetére hajazva, amikor Kékesi kiásott valakit. Az illető halott volt, de mégsem, mert ott volt benne az őserő! A jelenet, amelyben Kékesi a pucér testet egy zsákba gyömöszölte, és akár egy görnyedt gnóm az éjszakában, a kocsijához cipelte, egyszerre volt rémes és röhejes. Ő ott volt vele, és ez több volt annál, amire kíváncsi volt, jóval!

Ez nem az egyedüli látomás volt, jöttek sorban, egymás után. Egykori ellenségét olyannak látta bennük, mint egy horgászt, aki sorra fogja ki a nagy halakat a sötét mély vízből. Kékesi valahová eldugta ezeket a szerencsétlen romolhatatlanokat... tartaléknak. Ők az éléskamrája, így emlegette az ávós. Tavaszodott, mire rádöbbent, ezek a testek még megvannak valahol, és neki meg kell keresnie őket. Vagy feléleszteni, vagy megszabadítani abból az állapotból. Halkan káromkodott, szidva Kékesit, hogy ilyen ocsmány feladatot tukmált rá...


A vég... a kezdet: 2006. augusztus 20. késő délután

Az ég sárgásszürke, fenyegető tarajokba gyűrődött. Esteledett, és készülődött valami. Nyugodtan, mindenre elszántan nézett fel az elszíneződött alkonyba, mely elvesztette az alkonyi ég jellegét, és apokaliptikussá vált. Vihar készül.

– Jó nap ez a halálra, vagy a győzelemre! – állapította meg Horvát. – Akárki győz ma – mert egyiküknek ma mindenképpen győznie kell –, a robbanások és fényzuhatagok tökéletesen elvonják a halandók figyelmét majd.

Régóta készült már erre. Az elmúlt évtizedekben váltakozó szerencsével űzték egymást, főleg ő az ávóst, aki szinte bújócskázott vele. Az egész aznap éjjel vette kezdetét, amikor először összecsaptak. Élvezettel hajszolta végig az alvó városon, de előbb megpróbálta visszaszorítani a vízbe. Csak kevésen múlott, hogy nem sikerült, az ávós még nem heverte ki az ugrást teljesen. Amikor leugrott, arra számított, hogy ő is összetöri magát. Ehhez képest könnyedén viselte az egészet, amikor a vízbe csapódott. Az, hogy egy villám csak úgy eltalálta a levegőben, és a vízbe lökte, egy rejtély volt. Nem törte össze magát, csak kissé roggyant meg, és gyorsan helyrejött. Amikor ezen töprengett, végigélte az egész históriájukat: a lövést, a bitót, a sírt, az első összecsapást, az üldözést és az évtizedeken át tartó bújócskát.

A jelentős pontokon mindig vihar volt. Még ha csak kerülgették egymást, de nem találkoztak, akkor is. A vihar védjegyévé lett. Amikor ezt újfent megállapította, mindig egy vers jutott az eszébe. Egyszer régen olvasta, Poe-tól, az „Egyedül” című művét. Mély benyomást gyakorolt rá a végén egy szuggesztív látomás, mely így hangzott:

”S a villám, mely az éjszakát
Előttem hasította át,
Az orkán, vak dörej,
S a szörnyű felleg is, amely
(Kék volt a fél menny, csupa fény)
Démon képében jött felém!”

(Kordos László fordítása)

A vége