Vörös zászló (részlet a Hősök csarnoka című regényből)

Fantasy / Novellák (1066 katt) Basil77
  2016.07.22.

Ameddig a szem ellátott, mindenütt halottak és sebesültek borították a havas mezőt. Didar elégedetten nézte az ellenség legújabb sikertelen rohamának hátrahagyott nyomait. Ez volt három nap alatt a negyedik kétségbeesett frontális támadás a merhanák részéről a gondosan kiépített wobih hídfőállás ellen, és senkit sem érhetett meglepetésként, hogy ez lett a negyedik alkalom, hogy véres fejjel lettek elkergetve a wobih sáncok alól.

Nem volt kétséges, hogy Jahar herceget határtalanul feldühítette, hogy Akré hónapokkal ezelőtt kicsúszott a karmaiból, és volt mersze visszatérni a déli partra. Semmi más nem magyarázhatta ezeket az esztelen és teljesen felesleges rohamokat a wobih hadtudomány minden bölcsességével megépített sáncok ellen.

El fog jönni majd a nap, nem is sokára, hogy felhagynak ezekkel az értelmetlen támadásokkal, s akkor majd Didar dolga is nehezebb lesz. Ha például nekiállnak ostromgépeket építeni, vagy ha megpróbálnak máshol hidat verni majd. A haargot az ostromgépektől nem félt, mert végső soron bármikor lerombolhatta a hastori hidat, ha a helyzet tarthatatlanná válik az északi parton. A híd pusztulásából pedig neki sokkal kevesebb kára származhatott, mint az ellenségnek. De ha a merhanák nekiállnak hidat emelni valahol a Masqonon, abból még sok rossz kisülhet. Az egyetlen szerencse ebből a szempontból az volt, hogy a kivételesen hideg tél miatt állandó jégzajlás volt a folyón, ami a csónakon való átkelést majdnem, a hídverést teljesen lehetetlenné tette az olvadás kezdetéig, addig pedig még hosszú idő eltelhetett.

Közben feltűnt egy vörös zászlót tartó lovas, aki keresztülvágtatott a csatamezőn és egyenesen a sánc felé tartott. Didar maga is odasietett, ahova a lovas tartott, az északra vezető utat védelmező kapubástyához.

- Á páráncsnokotokkál ákárok beszélni! – kiáltotta a sáncon túlra a lovas, rettenetes akcentussal beszélve a wobih-t.
- Én vagyok a parancsnok! - kiáltotta vissza Didar a palánk mögül. – Mit akarsz?

A lovas merőn nézte egy ideig a sáncot, majd leemelt az oldaláról egy tarisznyát, s mintha parittya lenne, megpörgette, majd áthajította a sáncon. A katonák közül az egyik rögtön rávetette magát a tarisznyára attól tartva, hogy valamiféle fegyver lehet, de amikor semmi sem robbant fel, sem megvadult állat nem ugrott elő, felemelkedett és kinyitotta a tarisznyát, majd fintorogva vitte oda Didarhoz.

- Esz á ti Hotrákk náty urátok! – ordította be a lovas és harsányan felröhögött. – Íty jártok májt ti is! Mint mek foktok májt hálni és á fejeteket láncsán fokjuk körbehortoszni! Mek foktok dökleni mintánnyiján!

Didar válaszként kivette az egyik katonája kezéből a lándzsát és hatalmas erővel a lovas felé hajította. A lándzsa a torkánál találta el a lovast és egyenesen keresztülszúrta őt, mégpedig olyan erővel, hogy teste rögtön le is fordult a lóról.

- Hozzátok be! – mordult rá a katonákra Didar, majd megparancsolta, hogy lőjenek le mindenkit, aki a hullákat akarja elvinni vagy a kint még mindig nyögdécselő sebesülteken akarna segíteni.

***

Akré nagyúr szomorúan nézte bátyja rothadó, gusztustalan fejét az asztalon, ahová Didar tette. Sosem kedvelték egymást túlságosan, de azért mégis szívfájdító volt így viszontlátni az embert, akivel közös volt az anyjuk és az apjuk, és akivel annyi időt töltöttek együtt gyermekkorukban. Hát így végezte az, aki nemrég még azt hitte magáról, hogy a nagykirálynő férje és nagykirályok apja lehet! Ennyi maradt abból az emberből, aki nemrég azt ígérte az anyakirálynőnek, hogy a merhana hercegek fejét aranytálcán viszi elé!

- Még mindig nem kezdtek szabályos ostromba? – pillantott most a nagyúr Didarra, hogy elterelje a gondolatait fivére gyászos sorsáról.
Didar megrázta a fejét.
- Kíváncsian várom, hány embert fognak áldozni a kegyetlen isteneknek, mielőtt észre térnének…
Akré szomorúan elmosolyodott.
- Kevés hiábavalóbb dolog van a világon, mint a kegyetlen isteneknek bemutatott áldozat. Ők mindig csak vérre szomjaznak, sosem lehet őket kielégíteni és sosem adnak cserébe semmit.
- Erre kétségkívül a merhanák is rá fognak jönni előbb vagy utóbb – felelte Didar mosolyogva.
Akré megint a bátyja fejét nézegette egy ideig.
- Hodraknak hatezer embere volt és mégis ide jutott…
Akrénak baljós előérzete támadt, ahogy bátyja balvégzete eszébe jutott. Didar láthatóan pontosan értette urát.
- Ne aggódj emiatt, Uram! – mondta. - Neked négyezer embered volt és mennyivel többre jutottál! Semmi sincs kőbe vésve egy háborúban…

Akré nem lett kevésbé rosszkedvű Didar válaszától, de legalább már nem volt annyira kétségbeesve, mint amikor először meglátta a rothadó fejet az asztalon.

- Felesleges aggodalom lenne a részemről azt gondolni, hogy mihelyt tehetik, a nyugati seregüket átvezetik majd a déli partra és egyenesen megindulnak majd felénk? – kérdezte a haargottól, aki válaszként megvonta a vállát.
- Az attól függ, mi történik északon. Ha egy módja lesz Qwersat úrnak sereget vezetni délre, korántsem biztos, hogy mi leszünk az ellenség legnagyobb gondja. De természetesen ez lenne részükről a legértelmesebb megoldás abban az esetben, ha csak velünk kell foglalkozniuk. Ám, ha csak velünk kell majd elbánniuk, akkor igazán nincs miért aggódnunk, mert akkor így is, úgy is gyorsan végünk lesz.

***

Még néhány napi kétségbeesett próbálkozás után az ellenség feladni tűnt azt a reményét, hogy ostrom nélkül, egyetlen rohammal foglalja el a hastori híd köré épített sáncokat. A merhana katonák hamarosan maguk is árkokat kezdtek ásni a fagyott földben, palánkokat és sáncokat emeltek és ostromgépeket kezdtek ácsolni.

Mindez nagyon ráérősen zajlott, s Didar, aki rendíthetetlenül bízott benne, hogy Qwersat úr előbb vagy utóbb hallat majd magáról, örömmel látta, hogy a merhanák, akiket Akré nagyúr őszi hadjárata korábban kihozott a béketűrésből, most kezdenek visszatérni ahhoz a higgadt és alapos hadviseléshez, amely az elmúlt három évben jellemezte őket, és amely annyi sikert hozott nekik eddig.

Didar tudta azonban, hogy a helyzet alapvetően változott meg az elmúlt hónapokban, s azt is tudta, hogy ez a ráérősség most végső soron a Szent Birodalom malmára hajtja a vizet. Több okból is. Akré nagyúr energikusabb és kiszámíthatatlanabb hadvezér, mint elődei voltak. Ha hagynak neki elég időt, még sok mindent kitalálhat, amivel a merhanáknak kellemetlenséget okozhat. Ezenfelül, amíg a Masqontól délre nem volt merhana haderő, a hastori sáncot nem lehetett teljesen körülzárni és ez nagyon lecsökkentette ellenfelük, Jahar herceg esélyeit a híd elfoglalására. S végül minden nap, amíg itt tartották a herceg csapatait, egy nappal több időt adott Qwersatnak, hogy felkészüljön a déli hadjáratra, amelyről Didar pontosan tudta, hogy a testőrparancsnok álmainak netovábbja.

Gyanakodhatott volna persze Didar arra, hogy az ostromelőkészületek csak figyelemelterelésül szolgálnak, és esetleg az ellenség titokban megpróbál valahol átkelni a folyón, de ezt nem csak a folyó állapota tette valószínűtlenné, de az is, hogy Didar katonái állandóan járták a folyópartot, és azonnal jelentették, amint valami gyanús mozgást láttak a túlparton, illetve, ahol kellett, kihegyezett karókkal, csapdákkal és más módon erősítették meg a legveszélyeztetettebb partszakaszokat.

Így hát Didar őszinte érdeklődéssel és számottevő veszélyérzet nélkül nézhette a merhanák előkészületeit az ostromra, sőt még azt a szemtelenséget is megengedhette magának, hogy időnként egy-egy rajtaütéssel vagy hadigépek segítségével tegye próbára az ostromművek hatékonyságát.

***

Akré, akit nagyon megviselt a téli hideg, ideje nagy részét az uhrani erődben, egy gondosan fűtött szobában, takarókba burkolózva töltötte. És amikor éppen nem tisztjei jelentéseit hallgatta, vagy Orwen úrral beszélgetett, aki láthatóan nagy örömét lelte a nagyúr társaságában és élvezettel hódolt közös szenvedélyüknek, a kormányzás elvi kérdései megvitatásának, akkor nekilátott, hogy végre megírja mostani hadjárata történetét.

Ezt a feladatot tulajdonképpen a tábori szabályzat is előírta számára, és a wobih katonaiskolákban sok időt is szenteltek annak, hogy a hadvezérek minél tömörebben, minél világosabban és ugyanakkor minél élvezetesebb stílusban legyenek képesek összefoglalni háborús élményeiket, hogy azokból a következő nemzedékek minél többet tanulhassanak. Akré maga is rengeteg ilyen emlékiratot olvasott fiatal korában, sőt rövid kivonatokat is készített magának, amiknek később helytartóként és hadvezérként is nagy hasznát vette. Mivel bátyjával, Hodrakkal ellentétben ő a katonáskodást sosem kalandnak, hanem kemény kötelességnek tartotta, mindig sok időt fordított arra, hogy felkészüljön az előtte álló feladatokra. Mielőtt útnak indult volna, embereivel mindig átnézette a Nagy Katonaiskola levéltárát és persze fellapozta saját ifjúkori jegyzeteit is, s még a hadjárat felé vezető úton is előszeretettel olvasgatta elődeinek bölcs megfigyeléseit.

Különösen szerette a Fekete Nagyúr feljegyzéseit, aki hosszú élete során északtól délig, nyugattól keletig szinte a Szent Birodalom minden sarkában megfordult és éles szemű, sosem szószátyár és mindig világos megfigyeléseit olyan életbölcsességgel és a Szent Birodalom iránti olyan vallásos áhítattal elegyítette, hogy Akré mindig meghatódva forgatta emlékiratainak lapjait.

Őt tekintette mintának korábban is, mikor hasonló emlékiratokba fogott, s most is elővette az ő egyik hadjáratáról szóló emlékiratát, hogy elolvassa és megpróbálja magába szívni komolyságát és tisztaságát.

***

Az egyetlen balsikerű követjárás után érthető okokból sokáig semmilyen érdemi kapcsolat nem volt a merhanák és a hídfő katonái között. Most mégis vörös zászló alatt lovagló küldöttség tartott a merhana sáncok felől a wobih sáncok felé. Didar éppen a túlparton volt és két részeg, verekedésen rajtakapott katona fölött ítélkezett, mikor hírt kapott a küldöttek érkezéséről.

Mivel pontosan tudta, hogy minek köszönheti ezt a fordulatot, így mosolyogva emelkedett fel székéből és indult az északi parthoz, s közben már az ajtóból visszafordulva ítélte tíz-tíz botütésre a katonákat, akikről addigra már tudta, hogy semmi súlyosabb bűnt nem követtek el a verekedésen kívül.

Előző éjjel egy jolleiekből álló lovascsapat rajtaütött azokon a katonákon, akik megpróbáltak egy erős állást kiépíteni a senkiföldjén, hogy arra támaszkodva kezdhessenek, immáron a wobih sáncokhoz sokkal közelebb, újabb erődítési munkába. A tizenkét merhana katonából és tizenkét munkásból álló csapatot lemészárolták a jolleiek, de a parancsnokukat, egy feltűnően fiatal és előkelőnek látszó férfit eszméletlen állapotban és gúzsbakötve visszahozták a táborukba. Didar első pillantásra is sejtette, hogy emberei értékes foglyot ejthettek és most, hogy a merhanák küldöttséget küldtek hozzá, elragadtatva látta bizonyítottnak korábbi gyanúját.

- Kik vagytok és mit akartok? - kiáltott le a sáncról Didar a küldöttséghez.

A küldöttségnek két pap volt a tagja, akik vörös köpenyt és különös, csúcsos föveget viseltek, s őket mindössze egyetlen lovas katona kísérte. Az egyik pap volt az, aki válaszolt Didar kérdésére.

- Jáhár hercek kültött tihoszátok, hogy tártyáljunk á túszul ejtett emperének szápáton pocsátásáról, urám!

Didar mosolyogva hallgatta a papot. Most már bezzeg uramnak szólítanak, nevetett magában.

- Honnan veszitek, hogy fogoly lenne nálunk? – kiáltott vissza.
- Kérlek, urám. Te is tutot, hoty huszonöt emberünk volt tegnáp á meszőn és huszonnétynek á testét hátytátok hátrá.
- Rendben, elismerem, hogy van egy foglyunk. Mit akartok tőlem?
- Á mákássákos hercek úr ászt jávásoljá, hogy átyátok visszá á fijút és mi cserépe átunk nektek tísz vopi fokjot!

Didar meghökkent az ajánlaton. Tíz ember meglehetősen nagyvonalú cseredíj egyetlen fogolyért.

- És ha nem fogadjuk el az ajánlatot?
A pap nagyon mérgesnek látszott.
- Ákkor sájnos mint á tísz empereteket ki fokjuk fékesztetni! És ti tesztek á hipásák érte!
- Nyilván megérted, hogy ebben az esetben ti is tíz darabban fogjátok visszakapni az embereteket!

A pap most olyan mérgesnek tűnt, hogy Didar azt hitte, mindjárt valami gorombaságot fog neki mondani. De ehelyett a két pap összehajolt és halkan tárgyalni kezdtek, majd visszafordultak a sánc felé, és az, aki eddig is beszélt, ismét bekiáltott Didarnak.

- Nyilfán tutot, urám, hoty á háporúnák kösztünk nem fokunk féket fetni ety fokoj miát, te esetlek fán fálámi, ámit elfokátnál á fijú életééért cserépe?

Didar egy ideig nem válaszolt, majd, amikor beszélni kezdett, igyekezett olyan udvariasnak hallatszani, ahogy csak tudott.

- Mondjátok meg Jahar hercegnek, hogy egy kis időre van szükségem, mert én csak a sánc parancsnoka vagyok, s a foglyot rögtön elküldtem a seregünk vezérének, Akré nagyúrnak a táborába. Most hírt kell küldenem az ajánlatotokról és meg kell várnom a választ.

A papok, úgy tűnt, méltányosnak találják a kérést.

- Menyi itőre fán szükséket, urám?
- Öt napra.
- Rentpen, urám. Öt nápot átunk, hogy átkontolt ász ájánlátunkát! – válaszolta a pap, majd megfordította a lovát és társaival visszaindult saját sáncaik felé.

***

A nagyúr csalódottan tette le saját emlékiratának lapjait. Miért nem lesz soha képes olyan pontosan fogalmazni, mint a Fekete Nagyúr?

Eddig azt sikerült megírnia jól-rosszul, hogy milyen elhatározással indult el a Szent Városból, miként utazott a déli Szent Úton és miként ért el a hoyrai helytartó táborába. De azt érezte, hogy minden szava mesterkélt, s ami ennél is jobban idegesítette, hogy úgy érezte, minden mondatával hazudik. Az emlékirataiban szereplő Akré még csak nem is hasonlított őrá. Annak az Akrénak nem voltak gondolatai, nem voltak kétségei, nem érezte gyengének magát. Még szüntelen betegeskedése is úgy jelent meg saját leírásában, mint valami külső körülmény. Mint az, hogy milyen volt az időjárás és hány katonája volt Hodraknak.

Pedig szeretett volna eljutni mielőbb a jelenig, mert tudta, hogy amint eljön a tavaszi olvadás, többé nem engedheti meg magának majd, hogy ágyban töltse a napjait, s ne a katonái között. S akkor persze nem sok ideje marad majd az emlékirataira sem. Ráadásul szerette volna megmutatni, amit írt, Orwen úrnak, akit nagyon megkedvelt, s akiről úgy gondolta, értelmesen beszélni lehetne vele ezekről a dolgokról. De amíg ilyen minősíthetetlenül pocsék mindaz, amit ír, szó sem lehet róla, hogy megmutassa bárkinek is.

Rosszkedvében tűzre vetette az egész kéziratot és elővette a Fekete Nagyúrnak a fellázadt ameránok elleni hadjáratáról szóló beszámolóját, a wobih katonai írásművészet e nehezen felülmúlható remekművét, s egyszerre féltékenyen és csodálattal olvasta, miket írt sokszáz éve halott elődje.

***

Didar valójában sosem küldte el a fiút Akré nagyúrhoz. A nagyúr túlságosan jószívű, gondolta. Ez talán a legnagyobb hibája. Minden bizonnyal megsajnálná a tizennégy évesnél aligha sokkal idősebb fiatalembert, aki akár a fia is lehetne, és nem lenne képes azzal a könyörtelenséggel dönteni a sorsáról, amit a helyzet megkíván.

Eredetileg sem akarta elküldeni hozzá, de mióta a küldöttséggel beszélt, már egészen biztos volt benne, hogy a fogoly sosem fog eljutni Uhranba. Mindenesetre a küldöttség távozása után első dolga volt átgyalogolni a hídon, vissza a táborba és felkeresni a fiút a parancsnoki szálláson, ahol összekötözött kézzel és lábbal, alaposan összeverve feküdt.

- Hé, te! – szólt rá a fiúra, miután a lábával kicsit megbökdösse, hogy felébressze.

A fiú fájdalmas arccal, de egyébként barátságosan mosolyogva nézett Didarra.

- Mit ákársz tőlem? – kérdezte meglepően jó wobih kiejtéssel. – Te vágy á páráncsnok?

Didar egy széket húzott oda a fiú mellé, leült és barátságosan a fiúra mosolygott.

- Igen. Didarnak hívnak. A te neved micsoda?
- Nem hángzik wobih névnek – mondta a fiú válasz helyett.
Didar tovább mosolygott.
- Én elmondtam a nevemet, most a tiédet szeretném hallani…
- Miért fontos neked á nevem? – kérdezte a fiú ravaszul csillogó szemmel.
- Mert szeretem tudni, kivel beszélgetek. Hogy fontos ember vagy-e, arról nem a neved alapján fogok dönteni, mert épp az imént járt nálam egy küldöttség, hogy tíz foglyot ajánljanak az életedért cserébe. Szóval sok értelme nincs titkolóznod.
A fiú szeméből eltűnt a vidámság.
- Tilo á nevem, de kétlem, hogy bármire mész ezzel, Didár úr.

A fiúnak igaza volt. A név semmit sem mondott Didarnak, de a haargot azt remélte, a fiú majd magától elmondja, ki is ő valójában.

- És kit tisztelhetek benned, hogy tíz wobih-t ér az életed?
A fiú elpirult.
- Tilo á nevem – felelte és úgy tűnt, elhatározta, hogy többet nem fog mondani.
Didar arca rezzenéstelen volt.
- Biztos tudod, hogy vannak eszközök arra, hogy szóra bírják a legmakacsabb embert is. Ne gondold, hogy képes vagy ellenállni a vallatásnak, és hogy legfeljebb belehalsz, mielőtt megtörnél. Ez egyszerűen nincs így. Fájni fáj és húzhatod is az időt, de jobb, ha tudod, hogy öt napot kaptam a tieidtől, mielőtt válaszolnom kellene az ajánlatukra. És nincs ember a világon, akit öt nap alatt ne lehetne megtörni. Ezen gondolkozz el egy kicsit! – mondta neki szinte közömbös hangon, miközben felemelkedett a helyéről, arrébb tette a széket és útnak indult az ajtó felé.
- Várj, urám! – hallotta Didar a háta mögül a fiú gyenge hangját. – Elmondom, ki vágyok.
A haargot visszafordult.
- Igen? – kérdezte a fiútól komoran.
- Grácisánse király természetes fiá vágyok, urám.
Didar most elmosolyodott.
- Szóval egy fattyú vagy, Tilo?
A fiú szemében könnycseppek jelentek.
- Fáttyú vágy te, te… te… utolsó mocsok! Én á király fiá vágyok! – mondta elszántan.
Didar hangosan felnevetett.
- Azt akarnád, hogy megöljelek, Tilo? Értékelem a bátorságodat!... És ne érezd rosszul magad, amiért nem titkolóztál tovább. A hősiesség egy dolog, az ostobaság egy másik.

***

A nagyúr egy időre teljesen félretette az emlékiratírás gondját, mert annyira bosszantotta a kudarc, hogy már gondolni sem tudott a tervére anélkül, hogy ne kapott volna dührohamot. Még a Fekete Nagyúr szövegét is félretette, pedig az máskor mindig jobb kedvre derítette, és az őt gyakorta belülről mardosó kétségeket is el tudta oszlatni nemes egyszerűségével, most azonban ez is csak saját emlékiratát idézte az eszébe, és rögtön törni-zúzni tudott volna miatta.

Inkább meghívta magához Orwen urat és forralt bort kortyolgatva beszélgetett vele arról, hogy miként kellene átszervezni a határvidék igazgatását, ha egyszer véget ér a háború és helyreállnak az ősi határok.

Orwennek az volt az elképzelése, hogy a déli parton a tokarihoz hasonló erődítésrendszert kellene létrehozni és az északi partot sokkal sűrűbben be lehetne népesíteni.

- Ha a miénk lenne a Masqon déli partja, kiváló kereskedelmi útvonal lehetne a folyóból – magyarázta szenvedélyesen a kormányzó. – Felvirágozhatna az egész határvidék.

Akré nagyra értékelte Orwen szenvedélyét.

- Csak azt nem tudom, mit lehetne ezen az útvonalon szállítani, honnan és hova… - mondta neki mosolyogva.
- Itt az ősi időkben százezrek éltek, Uram. Három gazdag királyságot tartott el ez a táj és semmi ok nincs rá, hogy ez ne lehetne újra így. De ehhez a határvidéknek át kellene kerülnie a déli partra, hogy biztonságossá váljon az északi part…

Akré csak mosolygott. Olvasta egyszer, hogy háromszáz évvel ezelőtt éppen ezért kezdődött el a déli parti hídfőállások kiépítése. A munka persze sosem fejeződött be, mert a merhanák szokatlanul kemény diónak bizonyultak az addig minden velük szembekerülő királyságot végül leigázó wobih-k számára. De a nagyúr tudta, hogy attól még nagyon is jó Orwen terve.

***

Didar gyorsan megkedvelte Tilot. A fiú szerény volt és okos. Tisztában volt a helyzetével és az első kétségbeesés elmúltával kezdte minden remény és félelem nélkül nézni a világot. Didar igyekezett minél több időt vele tölteni, és annyit beszélgetni, amennyit csak egyéb feladatai mellett tudott.

A fiú elmesélte, hogy nem véletlen, hogy az egyébként meglehetősen fiatal királynak már ilyen idős fattya van. Bár a merhana uralkodók általában hűségesek a feleségükhöz és az udvari nép sem különösebben nézi jó szemmel a fattyakat, de az első házasságuk előtt a koronahercegek kifejezetten igyekeznek megmutatni népüknek, hogy nemzőképesek és a legnagyobb örömmel fogadja mindenki, mert kiváló előjelnek, az Öreg Elefánt kegyelme jelének tekintik, ha az első fattyú fiú. Tilo pedig a király első fattya volt, akit a mai uralkodó még tizenhárom évesen nemzett, s Tilot később még két lány követte.

- Azóta viszont mintha nem született volna újabb fiúgyereke a királynak… - jegyezte meg Didar mosolyogva.
- Válóbán – felelte Tilo szomorúan. – De három lányá igen. Ezzel együtt á legidősebb öccse, Sáhár á koronáherceg, áminek nemigen örül á király.

Tilo azt is elmondta, hogy a merhana udvarban nem nagyon értették, miért indított ellenük a néhai Tiarak háborút.

- Közel ötven éve egyetlen komolyabb hátárvillongás nem volt á két birodálom között. Már éppen kezdtük elfelejteni á régi sérelmeket és ábbáhágytuk felemlegetni á régi sikereket is… de persze mindig ez történik, miótá először jelentetek meg áz észáki hátáráink mentén. Nektek á véretekben ván á hódítás. Sosem nyugszotok áddig, ámíg hozzá nem csátolháttok á „szent” birodálmotokhoz egy újább országot. De most áláposán pórul jártátok!

Didar elmosolyodott.

- Látom, jól ismered a történelmet, Tilo. Éppen ezért a helyedben óvakodnék attól, hogy túlságosan elhamarkodottan ítéljek az elmúlt három év alapján.

Tilo erre maga is mosolyogni kezdett, de a szeme elárulta, hogy mennyire szomorú.

- Hát igen. Nincs még egy ilyen mákács nép á világon, mint ti. Há válámit á fejetekbe vesztek, nem nyugszotok, míg el nem éritek…

Egy másik alkalommal Tilo arról mesélt, hogy Merhana egészen a nagy déli tengerig elér, s bár nem az övék az egész tengerpart, a Masqontól délre senkinek nincs kétsége afelől a szomszéd országokban, ki az úr a környéken.

Didar nem volt nagy tudós, de azt a Szent Birodalom minden alattvalója tudta, hogy a világot minden irányból végtelen tenger veszi körül. A wobih-k az északi és a nyugati tengert még sosem látták, de tudósaik nem kételkedtek a létezésükben, a keleti tenger partvidéke pedig wobih kézen volt. Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy mit hallottak a wobih-k a déli tengerről, de Tilo szavait gondosan az elméjébe véste és elhatározta, hogy ha találkozik Akréval, feltétlenül el fogja neki mondani, amit a fiútól hallott. Emlékezett rá, hogy egyszer a nagyúr azt mesélte, hogy egy hadjáratot vezetett a nyugati sivatagba, amelynek az volt a célja, hogy jussanak el a nyugati tengerig, de hamar fel kellett hagyniuk a vállalkozással, mert sehol sem találtak hozzá elég vizet. Didar remélte, hogy a nagyúrnak tetszeni fog, amit a fiú mondott.

Végül egyik este arról kérdezgette a fiút, mit gondolnak a merhanák a halálról.

- Minálunk a legtöbb nép azt gondolja, a túlvilágra valamiféle kitüntetésként jutnak el azok, akik erényes életet éltek vagy hősiesek voltak, míg, akik kegyetlenek és rosszak voltak, azok büntetést kapnak a halál után – magyarázta a haargot. – Mi, haargotok, például azt valljuk, hogy a férfiak, akik nem küzdöttek hősiesen a háborúkban, a Felejtés Mezején tengetik majd árnyéklétük sosem szűnő idejét.

Tilo szomorúan nézett maga elé.

- Mi egészen más fájtá emberek vágyunk, Didár. Ázt tánítjá á Vörös Kígyó nekünk, hogy áz élet á büntetés, nem ámi utáná jön. Á lelkek megtisztulni jönnek le á földre á szellemek világából és há nem lesznek jók, itt márádnák örökre. Testbe zárvá.

***

Ha az emlékiratot nem is írta meg egyelőre, az Orwennel folytatott beszélgetések újra visszahozták a nagyúr életkedvét. Akré számára a Szent Birodalom ügyes-bajos dolgai mindig is többet jelentettek az uralkodással együtt járó kellemetlen kötelességeknél.
Őt mindig is szenvedélyesen foglalkoztatta, hogyan lehetne a Szent Birodalmat még nagyobbá, még virágzóbbá, a népei számára mindig jobb otthonná tenni. A néhai Tiarak nagykirályt is azért becsülte a legjobban, mert a Mindenség Királya mindig égett a tettvágytól, s még ha ezt öregkorában főként háborúskodásban élte is ki, azért egy sereg építkezés, a népet boldogító új törvények sora és más hasonló dolgok is fűződtek a nevéhez, amelyek megterhelték ugyan a kincstárat, de évszázadokon át fogják hirdetni a nagykirály dicsőségének emlékét.

A nagykirállyal ellentétben Akrét ráadásul nem csak az érdekelte, hogy miként élnek a Szent Birodalom alattvalói, de az is, hogy mit gondolnak, és ezért nem kevés időt szánt életéből arra, hogy beszélgessen az emberekkel. Ezért is örült, amikor olyanokkal találkozott, mint Orwen, akikről tudta, hogy szintén szeretnék jobban megérteni a körülöttük lévő világot és szeretnék jobbá is tenni.

Ha az emlékiratait nem is írta meg, Orwen javaslataiból csinált egy rövid és tömör összefoglalót, amelyben nem hallgatta el a kormányzó érdemeit sem, s nem hangsúlyozta, hogy mennyi mindent ő maga tett hozzá a kormányzó eredeti javaslatához.

Őszintén remélte, megéri még azt a napot, amikor megpróbálhatják majd valóra váltani a benne foglaltakat.

***

Az ötödik nap leteltével ismét megjelent a két pap és egy vörös zászlót hordozó lovas a wobih-k sáncai alatt. Didar komor tekintettel nézte, hogyan vonultak ki a saját táborukból, miként ügettek át a senkiföldjén és miként értek el a wobih erődítések előtti kettős árokig.

- Letelt ász öt náp, vopik! – kiáltotta be az egyik pap a sáncon belülre. – Hálljuk á fálászotokát!

Didar előrehajolt, hogy hadd lássák az arcát.

- Hajlandók vagytok adni nekünk még öt nap haladékot? – kérdezte.
A két pap összenézett.
- Szó sem lehet rólá! Mi a fálászot? Mit üszent nekünk ász ász Ákré mákás úr?
- Legyen, ahogy akarjátok! Délig hozzátok ki az embereinket a senkiföldje közepére, mi is kihozzuk Tilot.
A papok láthatóan meg voltak könnyebbülve.
- Pölcs á ti feszéretek! – mondták és ellovagoltak.

Mikor aztán a nap a legmagasabban állt az égen, tíz összekötözött kezű, zsákba bújtatott fejű foglyot tereltek ki a merhana sáncok mögül a senkiföldjére.

Didar eltűnődve nézte őket és várta, mi fog történni.

A merhanák egy ideig türelmesen várakoztak, aztán láthatóan egyre idegesebbek lettek. Már alkonyodott, mikor az őrjöngésig feldühített ellenséges katonák visszaterelték foglyaikat a sáncok mögé.

Didar még ekkor is türelmesen várakozott, s csak az éjszaka közepén, amikor már az orra végéig nem látott el a felhős, csillagtalan ég alatt, engedte meg két jolleinek, hogy vigyék vissza Tilot a sajátjaihoz.

A királyi fattyú lóra ültetett és gondosan odakötözött holttestét ők ketten kísérték a merhana sáncok alá, majd, amikor az őrszemek észrevették őket, szélsebesen vágtattak vissza a wobih táborba.

Előző oldal Basil77