A távol
Dünnyögve énekelt a szobában. A nap fényesen sütött az ablakon át és én elbűvölve hallgattam. Énekelt egy távoli tájról, vad, zengő bércekről, s szeme a távolba meredt, mint aki lélekben messze jár. Mint aki elvágyódik repülni a magas sziklák fölé. S minden alkalommal, mikor a bércekről dúdolt, hangja egyre misztikusabban, egyre átszellemültebben csengett. Mint aki tudta, mi tudható arról a tájról, ahol még sohasem járt... S a vágyódás oly elevenséget öltött előttem, hogy magam is láttam a hegyi rétet, s fejünk felett a rettentő havas sziklacsúcsokat.