Linktár

Kelvin & Maggoth: Lélekölő

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/11 számában.

A megbízóimat én sem ismerem. Nem gondolhatják komolyan, tisztelt bírák, hogy akiknek van pénzük a szolgálataimra, találkozni akarnak velem! Sőt! Az ilyenek remélik csak igazán – tényleg nagyon remélik –, hogy sohasem fognak összefutni egy magamfajtával.

Akkor se mesélhetnék el mindent, ha akarnám.

A lélek elnémítása művészet, egy tehetség, amit lehetetlen elmagyarázni a laikusoknak, mert a nagy része varázslat. Jó, maguk persze nem avatatlanok, hiszen itt, ebben a ragyogó teremben, nap, mint nap gyilkosságok áldozataival beszélnek.

Ennek ellenére csak azt mondhatom, született zseni vagyok, aki többet tud, mint amennyit tanult. Vagy mint egy tornász. Az élsportoló talán tisztában van azzal, hogyan működnek az ízületei?

Halvány fogalmam sincs, mi a titkom, uraim, egyszerűen csak csinálom. Ösztönösen ráérzek, mit kell tennem, mert minden áldozat másfajta figyelmet igényel. Akad, akinél képekre van szükség vagy emóciókra, másoknál meg lényegesebb a szöveg.

De a történtekről mesélhetek, egyébként sincs más választásom. Mi holtak már nem hazudhatunk, legfeljebb befoghatjuk a szánkat, ha senki sem kérdez bennünket.

Biztos hallottak már pletykákat a magamfajtáról, még ha én vagyok is az első, akit tényleg elkaptak. Gondolom, találkoztak már nem egy tébolyult lélekkel, akit megszólítani sem tudtak, mert valaki közülünk előbb lépett kapcsolatba velük, mint önök.

Erre egyébként számtalan módszerünk létezik. Egyesek pár csepp frissen kilövellt, véres spermára esküsznek, mások ürülékkel is összekeverik, kinek mi fejezi ki jobban a pusztulást. Na, meg persze olyanok is akadnak, akik sarkig tárják a kínok kapuját, hogy mihamarabb transzba essenek. Kár, hogy nők nem űzik ezt a mesterséget, kíváncsi lennék, hogy azok, akikre általában az élet hordozóiként tekintünk, miként fogadnák magukba a halált. Szóval, én nem élek ilyesmivel, nincs szükségem semmiféle közvetítő anyagra. Egyszerűen csak lefekszem, és megtörténik, nem kell hozzá varázsszer. Ebben a műfajban géniusznak tartanak, és nem sokat tévednek.

Odaát minden más, mint itt, de szerintem olykor valahogy valóságosabb. Kezdőként óva intettek ettől az érzéstől, merthogy beszippant, és akkor majd odaát rekedek. Ha engem kérdeznek, igazat mondtak, már az elején is csak az volt a kérdés számomra, miért nem maradok ott. Meg hogy melyik valóság az igazi, ugye.

Minél szűkebbek látszatra az ilyen különleges terek, annál végtelenebb lehetőségeket rejtenek. Az első lépés a beszivárgás, ami egyben a legnehezebb is. Ráadásul olykor illúziók valóságos hálóját kell felépíteni, különben a közelébe sem kerülök a célpontnak. Sok-sok apró trükk kell hozzá, amivel elhitetem velük a fantáziáimat.

Általában egyszerre csak egy kuncsaftot hálózunk be, másképp fennáll a veszély, hogy ránk omlik a szerkezet, és maga alá temet. Persze mind arról álmodozunk, milyen lenne egy időben több lelket kiiktatni a körforgásból. Az öreg rókák azt mondják, egy rakás különálló személyiséget legfeljebb akkor lehet kézben tartani, ha azonos eszméket vallanak, és nagyjából egy időben ölték meg őket.

Nem tudom, nekem a rekordomat idáig egy testvérpár jelenti, akik sziámi ikrekként éltek, de odaát külön mozogtak. Sikerült elérnem, hogy megőrüljenek, és acsarogva felzabálják egymást, mint a fenevadak. Reméltem, egy nap ennél is nagyobbat dobhatok majd, de mivel itt állok önök előtt, és a megölésemre is emlékszem, azt hiszem, erről már nyugodtan letehetek.

Azért ne gondolják, hogy egyből vérprofi lélekölőként kezdtem!

Nem, először én is, mint mindenki, ajtóstul rontottam a házba. Tudtam, hogy nem így kell, de amikor megérezzük a hatalmunkat, rögtön azt hisszük, nekünk mindent lehet. Persze az áldozat csakugyan nem szökhet meg, elvégre hová menekülhetne valaki önmaga elől?

Ha felborul a valóság, az elme hasonlatossá válik egy fekete lyukhoz. Magába szippant mindent, és amikor már elnyelte, amit lehetett, akkor sem hagyja abba. Önmagát szívja be és böfögi fel újra meg újra, aztán így pulzál, vagy mit csinál, a végtelenségig. Nem tudom pontosan, mert addigra némileg megváltozik az érzékelésem. A hatás legtöbbször elég hasonló, de a Köztesből való visszatérés… hát, amikor megpróbálja az embert beszívni egy ilyen szerencsétlen, az azért nem éppen egy fáklyásmenet!

Szóval, amikor megvan az áldozat, először a lélekburkába kell szivárognom. Ezzel a nővel is így alakult: átcsúsztam a Köztes egyik pontján, aztán a földre hulltam. Eső akartam lenni, a gyengébbik nem tagjainál rendszerint ez működik a legjobban, de ez a spiné utálta a természetet. Nem tehettem semmi olyat, amit nem látna szívesen, vagy képtelen lenne befogadni, ez nem így működik.

Ami belül, az van kívül, világos, igaz?

Rögtön kiszúrják az idegent, ha nem alkalmazkodik a körülményekhez. Akkor pedig összeomlik az egész, én meg mehetek vissza a Köztesbe, és kezdhetem elölről az egész vacakolást.

Döglött bogár, madárszar szóba sem jöhetett, rettentő felületes liba volt, ha engem kérdeznek. Végül porfelhőként szivárogtam a világába. A behatolást követően bolhává változtam, majd szereztem magamnak fuvart egy négylábú alakjában. Persze a kutyáját választottam élő taxinak, a bilétáján a Fifi név villogott. Tökéletesre teremtettem, pont olyanra, amilyennek a képeken látszott.

Hát, tátva maradt szám, amikor megpillantottam a nőt a saját otthonában, szerintem önök sem láttak még hozzá foghatóan csinos teremtést soha életükben! Persze róla is mutattak fotókat, amikor igent mondtam a felkérésre.

Világosnak tűnt, hogy a csaj másmilyen lesz, mint a realitásban – elvégre sohasem teljesen ugyanolyanok –, de mégis némi hasonlóságot vártam. Ritka, hogy valaki belül teljesen eltér. Többnyire mindenki úgy néz ki, amilyennek gondolja magát, és ebből a való életben néha komoly bajok származnak, de ez a némber a saját tudatában, viccen kívül, egy kicseszett istennő alakját viselte! Valamelyik filmben láttam ilyesmi szépséget, tudják, dögös alak és kicsit hullámos, lángszínű fürtök. Az az igazi vörös démon, ismerik a típust, gondolom, nem kell különösebben ecsetelnem.

Lehajolt hozzám, megsimogatott, csücsörített azzal a csepp szájával, és közben a melle úgy himbálózott előttem, mint valami inga, csak kicsit gyorsabban. Odakint sütött a nap, és vakító fény áradt be a nappali ablakán. Köröskörül tök egyforma házak sorakoztak, melyeknek kertjeiben még a locsolók is ugyanarra az ütemre sziszegtek, de teremtett lelket sem láttam. Az összkép kertvárost imitált, minden kispolgár megtestesült álmát, ám én laposnak és sivárnak találtam.

Úgy döntöttem, itt az ideje kicsit tesztelni a bigét. Tetszett nekem, na!

Ha nem itt találkozunk, biztosan ártatlanabb szándékokat táplálok iránta, noha ugyanilyen mocskosakat. Hanyatt feküdtem, és szétdobtam a tagjaimat, amíg simogatott, hadd lássa, hogy a férfi kutyaként is férfi, ha értenek.

Nem fogják elhinni, de meg sem rezdült!

Pedig azt vártam, hogy ez a kis csendes, förtelmesen rút, dagadt perszóna legalább meglepődik egy kicsit, hiszen nem sok ilyesmiben lehetett része a valóságban. De nem, csak rácsodálkozott, mondott valami ó-t, aztán simogatta tovább a hasam. Azt hittem, én játszom vele, csakhogy kezdett felhúzni. Begerjedtem, na.

Őszintén, maguk meddig bírnák izgalom nélkül, ha egy bombázó becézgetné önöket?

Megráztam magam, és kifutottam a teraszra. Nem tudtam, szabad-e ezt Fifinek, meg is zavarhattam volna vele a gazdi belső egyensúlyát, de szerencsére nyugodt maradt.

Tudják, nekem is vannak érzéseim, nem igaz, hogy nem sajnálom a célpontokat. Itt volt ez a túlsúlyos némber is. Nem elég neki az a rühes nagy, hurkás test, amihez egyébként semmi köze lélekben, de még a szellemburkát is szétcseszem.

No, de pénz beszél, kutya meg ugat – ahogy mondani szokták –, persze csak akkor, ha nem épp begerjedve fetreng egy istennő vörös színű tűsarkúja előtt.

Utánam jött, és szólt valamit, de nem értettem. Ha a célponttal problémák adódnak, mindig a hangok érzékelése esik szét elsőként. Nem lógtam ki az univerzumából, inkább előhoztam valami mélyebb lelki traumát.

Óvatosan követtem, nehogy olyat tegyek, ami végképp összezúzza a dekadens kis mennyországát. Kedvem lett volna az ölébe fúrni az orrom, de tudtam, hogy úgysem éreznék semmit. Odaát sosincs szaga a dolgoknak, talán eleget szimatoljuk egymás bűzét idelenn.

Beléptünk a hálószobába, és megremegtek a bútorok. Nem úgy, mint amikor egy kamion megy el az ember háza mellett, inkább mintha az összes tárgy vibrált volna két valóság között. Ritka az ilyesmi, és a legtöbbször valami izgalmas, új dolgot takar. El se tudom képzelni, mit hozhatott ki belőle a betolakodásom.

Odabent egy vén szivar feküdt hason a padlószőnyegen, a csuklója a lába között hátrahúzva, és hozzákötve a bokájához. Egy idős, meztelen férfi ebben a pózban, elég romboló látvány. Képzelhetik, mi minden lógott ott!

A nő megfogta a golyóimat, és az öregre mutatott. Izgatottan mondott valamit, de az inkább dobhártyarepesztő mennydörgésnek hangzott, mint beszédnek.

Amikor egy pillanatra kinéztem az ablakon, úgy láttam, odakint eltűntek a házak, vagy csak váratlanul éjszaka lett, nem tudom. Nem féltettem a stabilitást, a halál utáni lét nem holmi álom, amiből csak úgy felébred az ember. Persze ettől még vannak határok, és minden csak annyira valóságos, amennyire képes velem kölcsönhatásra lépni, és én nem akartam ezt megélni valóságként. Egyébként sem vágytam látni az öregember arcát, sejtettem, ki fekszik ott. Ebben sincs szerencséjük, tényleg nem láttam.

Gyorsnak kellett lennem.

Leváltam a fenébe a kutyáról – gondoltam, Fifi nélkülem is megcsinálja, amire a nő vágyik –, és inkább az asszony ruhájává alakultam. Erről nem mesélnék, semmi közük hozzá. Főleg ahhoz nem, amikor összementem rajta. Majd kibuggyant belőlem, még a pulzusát is magamon éreztem. Hiába, a szívünket mindenhová visszük magunkkal, ez elől nincs menekvés.

Kint közben ismét felkelt a nap, de az is lehet, hogy csak cserbenhagyott egy időre a látásom, azután meg visszatért. Tökéletes idomokhoz tapadva nem megy olyan könnyen a koncentráció.

A nő letépett magáról, de maradt időm színekként megtelepedni a bőrén. Vastag, lila csíkokat képeztem a karján, a mellén és hasán, aztán lefolytam az öléig. Erre torkaszakadtából ordítani kezdett, mint egy őrült, ami egyértelműen jelezte, hogy jó úton haladok.

Nyomkodta magát, dörzsölte a bőrét, mintha azzal eltűntethetne, de én csak tovább növekedtem. Berohant a fürdőbe, és bár szívesen rajta maradtam volna még egy darabig, inkább a tükörbe olvadtam. Mit tudta ő, szerencsétlen, mi történik körülötte, de már nem is érdekelte, mert elkezdett körülötte szétbomlani a környezet.

A használati tárgyak a levegőbe emelkedtek, és kiszámíthatatlan pályára álltak, mintha valaki lekapcsolta volna a gravitációt. A mennyezet kiszakadt a helyéről, majd eltűnt a fellegek között, és tollpiheként mi is felfelé lebegtünk. Pontosan erre a globális széthullásra vártam. Ha előbb jön, újjáépült volna a burka, ha később, a Köztesben rekedek.

Tudok olyanokról, akiknek a teste még most is működik, miközben a lelkük odaát ragadt. Képzeljék csak el, táplálják, tisztába teszik, forgatják őket, miközben igazából halottak! A rokonság azért tartja „életben” az ilyeneket, mert hisz benne, hogy néhány évszázadnyi purgálással meg lehet tisztítani őket. Még senkinek sem sikerült, de stílszerűen szólva, a remény hal meg utoljára.

Elérkezett az utolsó fázis, ezernyi tükörré álltam össze, és a megsokszorozott képmását mutattam neki. Az igazi valóját láttattam vele, azt a túlsúlyos, elhanyagolt háziasszonyt, akit alaktalan, löttyedt mellekkel, domborodóan nagy hassal és sápadt, tésztaszerű vonásokkal vert meg a végzet.

A valósággal való szembesítés mindig nagyon fontos. Talán még rá is tettem egy lapáttal, hogy jobban erősítsem a mentális sokkot. Ez után bezártam őt egy határtalanná növekedő tükörkocka belsejébe. Fejhangú sikolya egy kripta falain is áthatolt volna.

Innen már nem maradt tennivalóm. Mindenki olyan makacsul ragaszkodik a saját bánatához, hogy arról regényeket írhatnék. Majd ő fenntartja a kockát, még fény is lesz odabent, nehogy egy pillanatra is megszabadulhasson a látványtól. Ebben annyira egyformák vagyunk; senki sem tud annyira gyűlölni minket, mint mi saját magunkat.

A világ javarészt szertefoszlott, alig maradt egy kis helyem ponttá válni, hogy ne akadjak el a Köztesben, de valami elromlott. Hiába szippantott be a valóság, iszonyatos fájdalom tört rám, és cérnaszálakként felcsévélte az idegeimet.

Azt hiszem, ez lehetett az a pillanat, amikor meghaltam, ugyanakkor egy belső hang arra figyelmeztetett, nyissam ki a szememet. Az egyik bérgyilkosuk megtalált, mialatt transzban feküdtem, urak! Róla bármikor adhatok személyleírást, mert már világosan emlékszem az arcára, ahogy a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet, és elmetszette a torkomat.

Egyedül őt kínálhatom fel önöknek, hiába hajtogatják, hogy fedjem fel a megbízómat. Ismétlem, velük sosem tartunk kapcsolatot. Ha ismernénk őket, bennünket is el kellene tettetniük láb alól, márpedig ehhez túl értékesek vagyunk.

Látom, az elszörnyedést a képükön, holott maguknak köszönhetjük a létünket. Ha nem tudnák a gyilkosságok áldozatait tárgyalásokra citálni a haláluk után, lélekölőkre sem lenne kereslet!

Tényleg elhitték, hogy valamelyik bérgyilkosuk elkapott?

Na, de uraim! Maguk szerint ez a szokásos rituális tárgyalás, amelyiken önök kérdeznek, én meg béketűrő hullaként felelgetek? Nem tűnt fel, hogy a tárgyalóterem tele van tükrökkel, és hogy egy ölebbel beszélgetnek?

Áh, látom, már kapiskálják!

Igen-igen, transzban fekszem egy pincében, és valójában maguk a halottak! Gondolom, valakit csúnyán megharagíthattak, ha egy éjszaka kinyíratta mindnyájukat. Mondtam, hogy csak akkor lehet kézben tartani egy rakás különálló álló személyiséget, ha azonos eszméket vallanak, és nagyjából egy időben ölték meg őket.

Na, de legyen elég ennyi! Megtudták, amire kíváncsiak voltak, kiélhették a fölényeskedés iránti hajlamaikat. Látniuk kellett volna a saját arcukat. Igaz, még most sem késő. Többé már semmi sem késő maguknak.

Figyeljék csak a tükröket, és üvöltsenek!