Védd meg a királyt!

Szépirodalom / Novellák (1164 katt) Placebo
  2015.01.30.

- Gyerünk, Zlatko! Azonnal fújj visszavonulót! - dörögte túl a csatazajt az öreg hadfi. Körbehordozta tekintetét az arcvonalon, és látta, hogy a csata elveszett. A lovasság eleinte mindent elsöprő támadása, mint sziklákon a tenger, úgy torpant meg a törökök tüzérsége által támogatott, főként janicsárokból álló gyalogságon. A teljes Majsi-platót füst borította, és a több tízezer tombolva harcoló üvöltése, halálsikolya vegyült a fegyverek csattogása, dörgése közé.

– Szekér erődöt kellett volna építeni, mint ahogy azt javasoltuk – dörmögött maga elé, s bár magának sem vallotta volna be, de félelemmel tekintett az ellen vagy 300 ágyúja irányába. Tudta, hogy ilyen erejű tüzérségi támogatás mellett, egy ekkora számbeli fölényben lévő sereget nem tudnak megállítani.

Zlatko, kürtjét szájához emelve kérdőn nézett urára, mivel nem értette az utolsó szavakat.

- Fújjad, fiú, ahogy a tüdőd bírja! – bólintott kürtöse felé.

A rikoltó dallam szégyenkezve száguldotta be a csatatér egy részét, és adta hírül a Radic Bozic szerb vajda vezette huszároknak; sajnos elérkezett a futás ideje.

A könnyű vértet viselő lovasok, a kiképzésük során megtanult manőverekkel szakadtak el ellenfeleiktől, majd - magas vámot szedve az őket szorongató akindzsik és jól felszerelt szpáhik soraiban - húzódtak egyre hátrébb. Amikor pedig egy jól időzített hirtelen ellentámadástól néhány röpke pillanatra megtorpant az ellen, lovaik gyorsaságát kihasználva, szemükben a düh könnyeivel ugrattak az előre kijelölt gyülekezési pont felé.

Az öreg rác katona ahogy távolodott a harctól, végtelen haraggal gondolt rá, miként javasolták az ifjú II. László királynak, hogy ne nyílt ütközetben mérettessen meg Szulejmán vagy 100.000 harcosa ellen. Építsen szekérerődöt, és védekezve várja be a bár késve érkező, de a hírek szerint úton lévő Szapolyai János erdélyi vajda seregeit is.

Azonban a király inkább hallgatott Tomori Pál kalocsai érsekre, és az őt támogató hadvezérekre, s döntött a nyílt ütközet mellett. Harmincezer emberrel nem lehet egy százezres létszámú, oly hatalmas sereget szemtől szemben legyűrni, amilyen még tán sohasem vonult a keresztény világ ellen. Szulejmán az oszmán birodalom színe javát gyűjtötte egybe, hogy hadjáratával bizonyítsa; van akkora vezér, mint apja volt, ki uralkodása alatt szinte a teljes arab világot meghódította.

Ebben a pillanatban nagyon úgy látszott, hogy mindez sikerülni fog neki. Pár évvel ezelőtt, pontosabban 1521. évében az Úrnak elesett Nándorfehérvár. A hírhedt végvár török kézre kerülésével már nem sok olyan ereje maradt Magyarországnak, amiben még reménykedhetett. Főleg ebben a zűrzavaros belpolitikai helyzetben, mely az egész országot jellemezte.

Az erőskezű királyokat elnyelte az idő tengere, s a mostani gyengekezű uralkodó arra sem képes, hogy saját seregeit megfelelően etesse. Az ország nemesei pártokra szakadva, nem a közös ellenség ellen lépnek fel minden erejükkel, hanem inkább az egyéni érdekeik érvényesítését helyezik előnybe. Ezt nagyon jól példázza Antonio Giovanni da Burgio pápai küldött Magyarországról készített jelentése is, melyben minderről beszámolt.

Most pedig a megjövendöltek szerint, a Mohácstól pár nyíllövésnyire megbúvó Majs falva mellett húzódó síkon a Szulejmán megállítására felálló sereg darabjaira hullott. A hadat irányító főnemesek, az egységek színe-javával együtt elestek, mikor a kezdeti sikerek után szembe kerültek Szulejmán janicsárjaival és ágyúival. Csak amikor már minden elveszett, akkor vezényelt visszavonulót a király hívására érkező Radic Bozic is.

A kisebb bokrokkal és ligetekkel tarkított síkon vágtatva, a bátor hadvezér mélyen lova nyakába hajolt. Oldalra pillantva örömmel látta, hogy Zlatko sérülés nélkül kijutott a csatából, és vele együtt közel 80 lovasa igyekszik a gyülekezésre előre kijelölt lap felé. Visszatekintve rezignáltan konstatálta, hogy egy nagyobb szpáhi alakulat vette őket üldözőbe, míg a török sereg többi része, feltehetően a centrumban magára maradt gyalogság oldalának fordul.

Magában gyors fohászt küldött az égiek felé, hogy jó szívvel fogadják a szerencsétlenek lelkét, hisz arra szinte semmi esélyt sem látott, hogy az állandó ágyútűz alatt álló lassú gyalogosok kitörjenek az őket szorongató elit alakulatok gyűrűjéből.

Kisebb erdős ligeten lovagoltak át, majd a fák után egy jó száz méter magas enyhe emelkedőn kapattak fel. A tetőn álljt vezényelt, és hűséges kürtöse csatasorba szólította a megmaradt lovasokat. Végignézve a csapaton, látta, hogy huszárai mellett szép számmal követték a harcban életét adó Tomori Pál lovagjai is. Szeme sarkából megpillantotta, hogy valami megcsillant a tőlük északra elterülő bokros lankákon. Érdeklődve figyelte a nehézlovasokból álló kisebb csapatot, amint egy díszes páncélba bujtatott alakot közrefogva menekültek minél messzebb a csatatérről.

- Ivo kapitány! – parancsolta magához szívének oly kedves hadnagyát, aki mellesleg szinte természetellenesen messzire ellátott, és ráadásul olyan élesen, hogy röptében megszámolta a templomtorony mellett elsuhanó fecske csőrében a legyek lábait is. – Mondd, kit menekítenek ott azok a lovasok!
- Minden fiamat vigyék janicsárnak, ha nem a király páncélja az, uram!
- Hála istennek, hogy ő legalább megmenekült! A nyomunkban érkező lovasok azonban könnyen utolérhetik őket, és azok a lovagok nincsenek annyian, hogy megvédjék urukat.
- Nagyuram - hajtotta meg fejét a harcedzett kapitány –, kérlek, adj mellém annyi embert, amennyit csak tudsz, majd mi itt megállítjuk a kutyákat. Könyörgöm, te pedig menj, és vidd biztonságba a királyt. Ha meghal, senki se fogja ezt az áradatot megfékezni, és tán az egész világot rabigába hajtják a pogányok.

Radic Bozic nem volt gyáva ember, azonban bolond sem. Tudta jól, hogy mikor kell futni, és mikor kell a saját és akár emberei életét is számolatlan a halál ölelésébe vetnie. Így világosan látta; ha most visszafordulnak, akkor csak értelmetlenül leöletik magukat, azonban a királynak meg kell menekülnie. Így néhány röpke pillanat alatt a kapitány szavait megfontolva, kemény tekintettel határozottan bólintott. Lovával szembefordulva a felsorakozott katonákkal, így szólt:

- Emberek, a csata elveszett! Ezen nem tudok változtatni, de a királynak sikerült elmenekülnie. Az előbb láttuk, amint néhány megmaradt testőrével észak felé lovagolt. A fasoron túl azonban gyors mozgású pogány lovasok közlednek, kik többszörös túlerőben vannak. Ha itt és most nem állítja meg őket valaki, a királyt utolérik és levágják, mint egy malacot. Amennyiben ez bekövetkezik, úgy ebben az országban nem lesz senki, aki megállítsa a kutyákat. Szerbia nagy részét már leigázták, most pedig Magyarhon következik. Ezt meg kell akadályozni, és meg kell menteni a királyt. – Itt nagy levegőt véve egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Szükség lenne harminc jó harcosra, aki Ivo kapitány vezetése alatt feltartóztatja az üldözőket, míg mi a többiekkel biztonságba juttatjuk a királyt. Aki vállalja ezt a feladatot, az léptessen ki a sorból!

Még szinte ki se mondta, négy magyar vértes már ki is ugratott lovával a többiek elé. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva mellettük volt a többi magyar lovas is. Összesen húsz katona. Hogy el nem maradjanak társaik mögött, a szerb lovasok is gondolkodás nélkül léptették előre lovaikat.

- Pont erre számítottam - nézett büszkén a katonákra Bozic -, azonban valamennyien nem maradhattok. – Itt Ivo kapitányra pillantva folytatta. – Válaszd ki, akikre szükséged van, csak kérlek, siess, mert a többiekkel indulnom kell.
- Úgy gondolom, hogy a magyaroknak joguk van ahhoz, hogy itt maradjanak, és ha úgy hozza a sors, úgy meghaljanak a királyukért. Ezt nem vehetjük el tőlük, uram. Rajtuk kívül pedig a századomból épen maradt tíz harcosomat választom. A többiekkel indulhatsz is, nagyuram – hajtott fejet az ifjú tiszt.

Néhány gyors parancsszó harsant, mire a felsorakozott csapat két részre oszlott. Az öreg hadfi kezét nyújtva mondott búcsút.

- Az Isten óvja meg lelkedet, drága fiam! Remélem, még ebben az életben találkozhatunk, de ha nem ezt hozná a sors, akkor tudnod kell, hogy gazdagabb lettem azáltal, hogy megismerhettelek, és nagyon büszke vagyok arra, hogy a barátomnak tarthatlak.

Azzal megrázta Ivo jobbját. Több szó nem esett közöttük, csak némán tisztelegtek egymásnak, majd Bozic parancsára a távozni kénytelen lovasok gyors vágtába ugratták hátasaikat és a fiatal király csapata után iramodtak.

Ivo kapitány tudta jól, hogy mi vár rájuk. Futás közben néhányszor hátrapillantott maga is, és látta, hogy mekkora csapattest üldözi őket. A szpáhik lehettek vagy százötvenen, és amennyiben ez nem lett volna elegendő, úgy mögötte kissé lemaradva közeledett még vagy ötven jól felszerelt gyalogos is. Számításai szerint már csak néhány percük volt az első lovasok feltűnéséig. Akkor pedig még azt megelőzően kell rohamra indulniuk, mielőtt az üldözők csatarendbe állnak. Lován a mögötte ékalakba fejlődött emberei felé fordult.

- Katonák! – harsogta kifogástalan magyarsággal, ami nem is volt meglepő, hisz anyja magyar nemzetiségű volt, s így kifogástalanul beszélt mindkét nyelven. – Itt az idő, hogy megmutassuk, micsoda emberek is vagyunk! Ez a bátorság és a hősiesség ideje. Nem áltatok senkit. Mi nem azért maradtunk itt, hogy egy kisebb csetepaté után a többiek után lovagoljunk. Az a feladatunk, hogy időt nyerjünk a menekülőknek, és mi, az istenekre esküszöm, hogy meg is adjuk nekik ezt a kis egérutat. Tudom, hogy a világon nincs senki, aki nálatok jobban teljesíthetné ezt a küldetést, és azt is, hogy azok a mocskos pogányok, akik majd levágják közülünk az utolsót is, sírva fognak végigpillantani a társaik vérétől vöröslő harcmezőn. Dicső harcunkat pedig megéneklik a históriás énekekben! – Kardját kirántva ugratta meg lovát emberei előtt, kik fegyvereiket fejük felé lökve vad kiáltást hallattak.

Szinte még el sem ült a vad rikoltás, amikor megjelentek az első lovasok az erdő szélén. Az ifjú kapitány nagyot kurjantva lendült előre. Nyomában dübörögve indult rohamra harminc lovasa. Az erdőből azonban nem a szpáhik lovagoltak elő, hanem egy újabb menekülő magyar lovascsapat, melyet magai Ráskai Gáspár tárnokmester vezetett. Ő volt az a bátor katona, aki a csata elején válogatott lovagjaival megakadályozta, hogy a Báli bég vezette török lovasok a magyarok hátába kerüljenek. Most megmaradt lovasaival száguldott elő az erdőből, és lepődött meg rohamozó bajtársai láttán.

Ivo kapitány hamar felmérte a helyzetet, és álljt parancsolt. Katonáitól kissé előrébb lovagolva köszöntötte az érkezőt!

- Ráskai uraság! Ivo Usic kapitány szolgálatodra! – hajtott fejet a bátor katona előtt, kinek híre messze földekre eljutott.
- Hallottam már rólad, fiatalúr – bólintott Ráskai a vele szemben ülő férfi felé. – És amit mondtak, az csupa jó volt. Azonban tudd meg, hogy a csata elveszett, és a törökök nagy számban, erős indulattal követnek minket az erdőn keresztül. Még a fák előtt utolértünk egy nagyobb lovas csapatot, akik errefelé lovagoltak. Alig tudtuk magunkat átverekedni rajtuk –kezét a másik vállára téve folytatta. - Most a másik irányba kell lovagolni, édes öcsém, mert nincs értelme itt halni e mezőn.
- Ti csak menjetek tovább, de mi maradunk, mert a király nemrégiben észak felé lovagolt el kíséretével, és mi a pogányokat itt bizony megállítjuk.

A tárnokmester barna szemöldöke felszaladt e hír hallatán, és kissé meglepetten nézett a másikra.

- Nemrégiben szaladt errefelé a király? Biztos vagy te ebben? – értetlenkedett.
- Bizony így volt, jó uram. Úgyhogy megbocsáss, de mi visszavonulunk a dombra, hogy onnan rohanhassuk meg az érkező üldözőket.

Ekkor Ráskai csapatából egy nehézlovas léptetett elő.

- Tárnokmester Uram, nekünk is maradnunk kellene, hogy a menekülő királyt védjük!
- Szerintem pedig tovább kell mennünk északra, Uszló kapitány! - nézett szigorúan húszas éveiben járó tisztjére a hadvezér. – Ezek a bátor katonák meg fogják állítani a pogányokat, míg mi a hátországban újraszervezzük a hadsereget, és kiverjük az országból a pogány kutyákat.
- Tégy belátásod szerint, de én maradok, hogy segítsek ezeknek az embereknek – azzal a szerb katonához fordulva folytatta. – Amennyiben a király hátvédje lesztek, úgy magam is maradok néhány lovaggal.
- Örömmel fogadunk sorainkban, pajtás! – nevetett rá a rác lovas.
- Nem maradhatsz, kapitány! – nézett mérgesen hadnagyára Ráskai.
- A király elfutott, és ezek az emberek itt arra készülnek, hogy a védelmében feláldozzák az életüket. Nekem is itt kell maradnom velük. Ez a kötelességem! Remélem, megértesz – nézett könyörgő szemekkel a tárnokmesterre.
- Nem tilthatom meg neked, hogy azt tedd, amit csak akarsz, de akkor magam sem futhatok tovább, hogy később ne tudjak a tükörbe nézni! Megesküdtem, hogy megóvom az életed – bosszankodott Ráskai. – Csupán annyit javasolnék, hogy ne itt csatázzunk, mert innen senki sem fog elfutni, ha elegendő ideig feltartottuk a törököt – felmutatott a dombon és folytatta. – Innen északra vagy két kilométerre folyik egy patak. Vize az elmúlt napokban leesett esők miatt alaposan megáradt. A gázló túlsó partjától nem messze van egy akkora cserjés, ahol a csapatunk könnyen megbújhat. Majd ha a török egy része átkelt a folyón, akkor rájuk ütünk, és ha minden jól megy, még vissza is vonulhatunk. Tudjátok, jó dolog hősnek lenni, de az embereinket és minket is várnak odahaza. Ha más módon is el lehet érni a célt, akkor ne ölessük le a katonáinkat feleslegesen.

A két fiatal tiszt némi huzavona után beadta a derekát, és abban is megegyeztek, hogy a csapat felett Ráskai uraság parancsnokol a továbbiakban. Az immár nyolcvan fős lovascsapat gyors ügetéssel északnak vette az irányt, hogy a tapasztalt hadvezér által javasolt tervet követve, lesállásba vonulva várják be az üldözőket. A dombtetőn átkelve a leggyorsabb lovast küldték vissza, hogy figyelje az erdőt, és ha az első török megjelenik, azonnal egy lövéssel jelezze nekik. Eztán pedig ne várakozzon tovább, hanem lóhalálában kövesse őket a gázló felé.

Már vagy tíz perce hajszolták a lovakat, amikor megpillantották a vadfolyású patakot. Ráskai gondolkodás nélkül egy fűzfa felé irányította a lovát.

- Itt gond nélkül átjuthatunk a túlpartra. – Azzal lovával belegázolt a vízbe. Még a vízfolyam közepe felé sem járt, amikor egy lövés dördült mögöttük.
- Uraim! Nincs időnk, hogy kötelet feszítsünk ki a víz felett. Gyorsan négyes oszlopba fejlődni, és utánam!

A jól képzett lovas katonák, mintha mindig együtt lovagoltak volna, úgy vették fel az átkeléshez optimális formációt, majd gondolkodás nélkül teljesítették a parancsot. Egymás után sorjáztak be a jéghideg vízbe, és mind a nyolcvanan átkeltek rajta. Miután átértek, nem álltak meg egy pillanatra sem, hanem a közeli dombtetőn álló bokros területre vetették be magukat. Itt a három vezér gyors megbeszélést tartott.

- Ivo, a te csapatod helyezkedjen el a bal szárnyon. Vezesd a rác huszárokat és még tíz lovast! – rendelkezett Ráskai. – Magam a centrumban maradok negyven nehézlovassal, míg te – fordult kapitányához –, te a jobb szárnyon vidd a királyi testőrségből megmaradt lovagokat! Túl bonyolult manőverekre nincs mód, ezért azt mondom, hogy először az én egységem csapjon ki az ellenre, majd jelemre ti is rájuk rontotok két oldalról bekerítve őket.

A két fiatalabb tiszt egyetértően bólogatott.

- Nekem még mindig az a véleményem, ifjú urak, hogy nekünk is észak felé kellene futnunk, mint ahogy azt helyesen a király is teszi.
- Bozic nagyuram nekem azt a feladatot adta, hogy tartsam fel az üldözőket, amíg az erőmből telik. Ráskai uram, mást így nem tehetek, mint az alám rendelt lovasokkal maradok és teszem, amit kell.

Miközben beszélgettek, a királyi testőrségből megmaradt lovasok egyike lovát észak felé fordította, és vad vágtába ugratva egyre jobban távolodott. Mire a többiek észrevették, már messze járt.

- Ki volt ez a féreg?! – nézett az egyre kisebbnek tűnő lovas után Ivo kapitány. – Micsoda gyáva az, ki a csata elől futva menekül!
- Pálnak hívják, és a király jó barátja. Nem értem, miként futhatott el - nézett a távozó lovas után szomorúan Uszló, majd indulattól remegő hangon folytatta. – Akkor sem fogok elmenekülni a sorsom elől. Ha ti a királyért itt maradtok, úgy én sem tehetek másként. Vezetni fogom a jobb szárnyat. Ráskai uram.
- Legyen meg az Úr akarata! – sóhajtott az öreg tárnokmester. – Annyit azonban kijelentek, hogy amennyiben két órára sikerül megállítani a törököt, úgy a túlélők visszavonulhatnak. Nem kell itt pusztulni mindenkinek.
- Legyen hát! – bólintott Uszló, majd szavát vette a rác kapitánynak is, hogy amennyiben még életben lesz, akkor ő is így cselekedjen.

Mire eddig jutottak a beszélgetésben, lóhalálában megérkezett a hátrahagyott figyelő. Fejét mélyen meghajtva tett jelentést.

- Legalább kétszázötven szpáhi közeledik, és alig mögöttük vagy száz főnyi janicsár lohol. Úgy inalnak azok a kutyafattyak, mintha maga Allah röpítené őket utánunk.
- Akkor legalább hamar magához ölelheti híveit, mert mi, Istenemre esküszöm, hogy hitetlen lelküket kivágjuk a testükből, amint ideérnek.

Az emberek ismételten ellenőrizték vértjeik csatjait, felizzították a kanócokat rövid lovassági puskáik kakasán, és vártak. Az idő ólomlábakon vánszorgott előre, azonban jó tíz perc elteltével megjelent néhány török lovas a megáradt Csele patak túlsó oldalán. Valamennyien a török könnyűlovasok, a szpáhik öltözékét viselték. Könnyű láncinget, hosszú lándzsát, fejükön csúcsos acélsisakot. Oldalukon görbe lovassági szablya függött, és majdnem mindenkinek a hátára kerek pajzsot szíjaztak.

Vezetőjük egy ősz hajú, szálas termetű katona volt, kinek arcát keresztben cakkos heg csúfította. Nem sokat teketóriázott, hisz még ha nem is értett volna a folyami átkeléshez, akkor is jól láthatta még egy gyermek is, hogy az üldözött lovasok pontosan hol keltek át a folyón. A nyomokat felmérve aggodalmas tekintettel vizslatta a túlpartot, és valami csapda jeleit kutatta. Ő is tudta, hogy ennél kedvezőbb helyszínt nem választhatnak a menekülők arra, hogy szembeforduljanak az üldözőikkel. Az Istenek azonban kegyesek voltak a nem túl messze megbúvó magyarokhoz, mert nem vette észre őket a veterán felderítő.

Néhány kurta szóval utasításokat kaffantott a két vele lévő lovasnak, akik kérdés nélkül ugrattak a folyó sebes sodrású vízébe. Fél perc küszködés után már a magyarok lesállásának oldalán lépdeltek fel a patak partján, és a nyomokat fürkészték. Feltehetően megnyugodtak, hisz jelükre a sebhelyes arcú meglóbálta a kezében tartott félholdas zászlót. Ezzel jelzett a hátul maradt egységeknek. Még szinte át sem adta a zászlót a mellette álló lovasnak, már megjelentek az üldözők. Szinte kivétel nélkül jól képzett lovasok voltak, alig akadt a soraikban egy-egy akindzsi.

A törökök közül még csak százan értek át a folyón, amikor Ráskai Gáspár jelére a kürtök felharsantak, és a támadást elrendelő dallamot rikoltották az égre. A tárnokmester által vezetett lovagok hosszú lándzsáikat előre szegezve, vad hujjogással rontottak a meglepett törökökre.

Az első sorokat, mint vihar a verebeket, úgy szórták szét a nehézvértes lovasok. A szpáhik azonban nem estek kétségbe, és vad ellentámadásba lendültek. Súlyos veszteség árán, de sikerült megállítaniuk a jócskán számbeli hátrányban lévő ellenfeleiket. A folyó túlpartján vad kiáltozással ugrattak a vízbe az ottrekedt törökök, hogy azon átkelve minél előbb a harcba vethessék magukat. Pár perc elteltével már kezdték is visszaszorítani a bátor magyar lovasokat, akik hiába küzdöttek oroszlánként, így sem győzhették le a többszörös túlerőt.

Ekkor Ráskai meglengette szablyáját a feje felett, és megadta a jelet a háttérben várakozóknak. Ivo és Uszló kapitány már alig várta, hogy végre ők is harcba bocsátkozzanak. Rohamozás közben mintegy 30 méterről kézifegyvereiket elsütötték. A lovasok könnyű puskáiból kilőtt golyóbisok rendet vágtak a megzavarodott pogányok soraiban, kik nem számítottak arra, hogy a háttérben várakoznak még magyarok.

A három magyar vezér úgy küzdött a csatában, mintha száz démon ereje költözött volna beléjük, és egyetlen török sem állhatott meg előttük. A szpáhik lassan a folyóba szorultak, ám a túlparton megjelentek a janicsár gyalogosok. Hosszú muskétáikhoz hasonló nem volt az egész világon. Ezekhez az idegen földekről gyermekkorukban elrabolt, majd katonának nevelt harcosokhoz mérhető lövészek nem voltak az egész földkerekségen. Pillanatok alatt hadrendbe álltak, majd puskáikat a vállukhoz emelve célozták meg a túlparton harcoló magyarokat. Egyik sortűz dörrent a másik után. A kilőtt lövedékek közül szinte egy sem vétett célt, és talált el török lovast.

Ráskai mellett úgy hullottak a katonái, mint a legyek. A hadvezér gyors visszavonulót rendelt el, és maga is meglepődött, amikor újabb komoly veszteség nélkül sikerült a fasorig visszavonulni. Itt újraszerveződtek, és oldalán két kapitányával ék alakba fejlődött lovasai élén ismét rárontottak a már biztosra vett győzelemtől megrészegült törökökre. Sajnos nem voltak elég messze ahhoz, hogy a folyón időközben átevickélt janicsárok muskétái ne érjék el őket.

Uszló kapitány látta, hogy amíg az ellenség muskétáit nem vonják ki a csatából, addig esélyük sincs arra, hogy elég ideig feltartóztassák az üldözőket, majd még vissza is vonuljanak. Soha életében nem tett semmit önzetlenül másokért, csak a pompa és szórakozás érdekelte. Most, talán életében először, világosan látta, hogy mi a feladata. A vezénylete alatt álló, még életben lévő lovasokkal átverekedték magukat a szpáhik bal szárnyán, majd a közeli gázlón időközben átkelő janicsárok felé iramodtak.

A tizenöt bátor lovag, mint éles penge, úgy vágtak rést a török gyalogságon, majd a túloldalon fordultak egyet és ismételten rohamra indultak. Szerencséjükre a lövészeknek nem volt idejük újratölteni a fegyvereiket, és ők már a nyakukon is voltak. A hirtelen támadás okozta sokkot a jól képzett gyalogosok azonban hamar kiheverték, és látták, hogy valójában csak néhány lovas az, akit le kell gyűrniük. A janicsárok megmutatták hát, hogy nem csak lőfegyverrel, de kézitusában is megállják a helyüket bárki emberfia ellen.

Uszló újabb rohamra indult herélt pejlova hátán. A robosztus csatamén két lábra ágaskodva rúgott fejbe egy szemből túl közel merészkedő, feketeképű pogányt. Ahogy visszadobbant a földre, lovasa fordulásra kényszerítette és sodort el több, karddal hadakozó ellenfelet. Az így nyert szabad területet kihasználva lendületből rontott a feltápászkodók közé, s kardjával egyik halálos csapást osztotta a másik után. Ösztönei átvették az irányítást mozdulatai felett, és a harc mámorától megittasulva, fel sem vett néhány kisebb sebet, melyet ellenfelei ejtettek rajta. Észre sem vette, hogy tőle alig néhány méternyire az egyik török egy lándzsát markol fel a földről, majd arcán vad eltökéltéggel felé lendül.

Csupán a szerencsének köszönhette, hogy a mögötte érkező lovagja észrevette a fenyegetést, és kardjával leütötte a kapitánya védtelen csípője felé tartó, veszedelmes döfést. Az eltérített fegyver hegye így a combja mellett, lova oldalába hatolt, s ejtett halálos sebet a szerencsétlen párán. Az elzuhanó állat még halálában is kiváló harci ménhez méltón maga alá temette az őt halára sebző katonát. Uszló, mikor érezte, hogy lova kidől alóla, lehengeredett az elbukó állatról, nehogy az azt leölő sorsára jusson maga is. Az esést kigurulva pattant fel, és kardjával rögtön védett egy a fejére szánt csapást, majd egy másik elől ellépve vakon visszakézből riposztolt. Pengéje húsba hatolt, s nyomán fájdalmas hörgésbe fúló sikoly harsant.

- Védjük meg a kapitányt! – kiáltotta hangosan a döfést hárító lovas, s hátasával félresodorta a kapitányát erősen szorongató törököket.

A keletkezett résbe négy lovas nyomult be, s alkotott védőgyűrűt kapitánya körül. Uszló elkapott egy felé nyújtott kart, s egyik lovagja mögé lendült fel a nyeregbe. A következő pillanatban a segítő kezet nyújtó bajtársát oldalról golyótalálat érte, s fennakadó szemekkel fordult le a nyeregből.

- Vissza! Emberek vissza!!! – kiáltotta teli torokból, miközben levágott még egy túlságosan közel merészkedő gyalogost.

Ekkor az időközben újratöltő lövészek felől sortűz dörrent, és még két lovag fordult le a nyeregből. Uszló körbepillantott, s mindösszesen négy lovast látott maga körül. Az Ivo és Ráskai urak által vezetett társaiknak esélye sem volt arra, hogy időben hozzájuk érjenek, így nagyot fújva vette tudomásul az elkerülhetetlent. Magában megfogadta, hogy méltósággal mond búcsút az árnyékvilágnak, s remélte, hogy majd méltónak találtatik az Úr birodalmára.

Ekkor kürtszó harsant az északi domb felől, ahonnan vagy háromszáz magyar és rác lovas zúdult a gázló északi oldalán harcoló kétszáz törökre. A magyar csapatot Radic Bozic rác vajda vezette, mellette pedig a király páncélján csillant meg a lenyugvó nap vörös fénye. A törökök észrevették az érkező újabb magyar csapatot, s bár csak rövid időre, de zavar keletkezett a soraikban. Ezt a pillanatnyi zavart kihasználva, Uszló a megmaradt négy lovasával visszatörtetett az ifjú rác hadnagy mellé. Maga is meglepődött, amint tudatosult benne, hogy bár valószínűleg csak rövid időre, de egyenlőre elkerülte a halál.

- Jön a király! - kiáltott Ivo a mellette lovagló Uszló felé.
- Nem jön! - nevetett rá az ifjú kapitány, és levette a fél arcát eltakaró acélsisakot. – Végig itt volt veled, Ivo kapitány! Tudod - intett a díszes páncélban közeledő alak felé -, ő az én egyik bátor testőröm, ki vállalta, hogy a harcban az én páncélomat viselve az ellenség céltáblája lesz. Magam pedig Uszló kapitány páncéljába bújtam, és fővesztés terhe mellett megtiltottam neki, hogy bárkinek szóljon! Egyedül Pál maradt életben azok közül, akik tudtak a cseréről. Biztos ő szólt a szerencsétlen testőrömet menekítő csapatnak, hogy rossz emberrel menekülnek – magyarázta az ifjú király a megrökönyödötten bámuló rác lovasnak, majd kardját a levegőbe lökve olyan erővel kiáltott fel, melynek hallatán a törököket rettegés szállta meg. Csak, hogy kerüljék féktelen haragját, a megáradt Csele patakba vetették magukat.

László király nem gondolkodott egyetlen pillanatig sem, a vérszomjtól megittasulva utánuk vetette magát. A bátor király előtt nem állhatott meg senki a pogányok közül. Kardja úgy vágta az ellent, mintha csak érett gabonát kaszálna. Már a folyó közepénél járt, amikor a túlparton sortűz dörrent. A király mellett lovagló Ivo kapitány vállába rettenetes fájdalom nyilallt. Még sohasem találták el muskétával, és most a kín elemi erővel robbant az elméjébe.

- Jól vagy, kapitányom? – hallotta meg a kissé remegős hangot maga mellett. Ahogy odanézett, az ifjú királyt pillantotta meg, amint sápadtan ül a nyergében és őt nézi. – Most már azt hiszem, eleget harcoltam – mosolyodott el a király, és átlőtt szívvel a megáradt Csele patak habjai közé zuhant.

***

Sokak azt állítják, hogy II. László király menekülés közben a megáradt Csele patak vízébe esett és megfulladt. Bizton állíthatom, hogy ez nem igaz. Az ifjú király még ha csak néhány röpke órára is, de felnőtt ennek a csodálatos, valaha erős ország törökverő királyaihoz. Így nem futás közben, lováról leesve fulladt a Csele patakba, hisz amikor egy Janicsár kilőtt golyóbisától általvert szívvel a hullámok közé zuhant, és a kifolyt vértől vörös fodrok összecsaptak a feje felett, már nem élt.

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 2 db)