Vérrel írt krónikák XXIV. (befejező rész)
Mikor Arielt megtaláltuk, már eszméleténél volt, és félig sikerült is kiásnia magát a romok alól. Nem fogadta el a segítségünket, és végül saját erejéből állt talpra.
- Lemaradtál a győzelmünkről! – mondta Amelia vigyorogva.
- Kissé elfoglalt voltam – morogta a vámpír és rezzenéstelen arccal, gyakorlott mozdulattal tette helyre kificamodott könyökét. – Egyébként pontosan ráláttam a térre!
- Sajnálom, hogy nem ízlelhetted meg Elinor vérét, de talán...
- Ugyan, emiatt ne aggódj! Híres vagyok a türelmemről, időm pedig, mint a tenger, bár...
- Igen?
- Szívesen orrba vágtam volna azt az öntelt némbert! – mondta megenyhülve és ránk villantotta jellegzetes, farkasmosolyát.
- Most hogyan tovább? – kérdezte a lány és fáradtan lehuppant egy törött oszlopra.
A vámpír tanácstalanul tekintgetett körbe, majd megvonta a vállát.
- Először is valahogy haza kellene jutnunk, azután pedig... Azt hiszem, érzékeny búcsút veszek tőletek.
- Nem tetszett neked a jó kislány szerep? – mondtam gonoszkodva, ám ezúttal nem sikerült kihoznom őt a sodrából. Ismerte már ezt a trükkömet és halványan elmosolyodott.
- Ugyan, a végén még megrontottalak volna! Maradj csak a jó oldalon, az való neked, amúgy meg... a szérum is elfogyott.
- Készítek neked másikat.
- Az... már nem lenne ugyanaz!
- Visszatérsz hát a régi életedhez... – suttogta Amelia szomorúan. – Kicsit sajnálom a dolgot.
- Erről jut eszembe... A napfény-gyűrűt megtarthatom? – vetette oda a nő csak úgy mellékesen. - Tudjátok, eléggé a szívemhez nőtt és hát...
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy végighallgassam ezt a fölös szóáradatot, ezért sietve közbevágtam:
- Viccelsz? Momentán nem ismerek másik olyan vámpírt, aki érdemes lenne rá, hogy viselje. Ezentúl emlékeztessen téged a közös kalandunkra!
Ariel elégedetten biccentett, majd kíváncsian beleszimatolt a levegőbe.
- Hová lett Goarm?
- Csak nem engem kerestek?
Mintegy végszóra a bérgyilkos is megérkezett. Eléggé megviselt állapotban volt, bal szeme helyén pedig véres kráter tátongott, foghíjas mosolya mégis régi fényében ragyogott. Ujjai között egy míves veretekkel gazdagon díszített fémpálcát forgatott, amely valahogy nagyon ismerős volt számomra.
- Az nem a... démonúr botja?
- De bizony, hogy az! – kontrázott Goarm és egy laza mozdulattal felém hajította a számomra oly értékes holmit. Ügyesen elkaptam a levegőben és egy ideig kedvtelve méregettem a súlyát a tenyeremben, azután újra a fickóhoz fordultam.
- Hogyan sikerült elvenned tőle?
- Az elején még kicsit rúgkapált szegény, a végére azonban egészen elcsendesedett.
- Már majdnem lemondtam rólad!
- Ugyan, hiszen te magad mondtad, hogy van remény számomra.
- Egy lehetőség csak annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle, te pedig helyesen döntöttél!
Amelia aggodalomtól terhes hangja rángatott vissza minket a valóságba.
- Hogy a fenébe fogunk hazajutni?
Nem hagytam, hogy lelombozza a jókedvemet. Megvontam a vállamat és fáradtan, ám annál elégedettebben mosolyodtam el, immáron sokadszorra.
- Az már egy másik történet lesz majd!
Vége
