Este jövök, szeretlek

Szépirodalom / Novellák (1418 katt) Petya
  2016.01.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/8 számában.

Nehezen akart összeállni a reggel. Sőt, inkább nem akart sehogy se. Matthew egyik oldaláról a másikra fordult. Egyetlen ösztönző dologban reménykedett. Benne. Szemeit résnyire nyitotta, ám a fény bántóan belemart. Nem húzta el este a függönyöket, a francba. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Most aztán megérdemli. Hiszen keleti fekvésű a szoba, az istenit! Francba! Nagy nehezen felült az ágyban. Az arca helyén egy féltéglát tapogatott. Mindenre fény derült, mihelyst a szoba sarkában megpillantotta a felborult borosüveget.

Hát persze! Én marha - gondolta Matthew. Persze nem egyedül itta meg. Mégis olyan érzése van, mintha egyben lement volna benne az utolsó cseppig. Hmmm. Öregszik, állapította meg. Már nehezebben bírja a piát. Ashley itta meg a másik felét. De hol a fenében van most?

Matthew áthajolt az ágyon az éjjeli szekrényhez. Hátha hagyott neki egy cetlit vagy valamit. Üres papírhalmazt talált. Sárga jegyzet cetlik. És igen, az egyiken van valami. Lássuk csak!

„Tej, tojás, liszt, kenyér…”

És akad még jó néhány tétel egymás alá írva felsorolásszerűen. Mi a fene? Hiszen úgy tűnt, este mindent megbeszéltek. Szó esett a kapcsolatukról és Ashley készségesnek mutatkozott. Hajlott arra, hogy együtt megpróbáljanak tenni kettőjükért. Vagy csak becsípett és nem gondolta komolyan? Hiszen ez olyan rideg. Távolságtartó és személytelen. Még egy kedveskedő kis sor sincs nekem címezve, gondolta Matthew. Pedig úgy vágyott arra, hogy Ashley kimondja, szeretlek. Csak ennyit. Egy egészen rövid szót.

Az órára pillantott. Készülődnie kellett. Lerúgta a takarót és a hőmérsékletkülönbözetből eredő noszogatásra bízta magát. A fürdőszobáig vacogott, gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Levetkezett és bemászott a kádba. Forró sugarat engedett magára. Már egyáltalán nem didergett. Helyette olvadni kezdett. Itt tudna most ücsörögni. Hogy meddig? Jó sokáig, az biztos. Aztán Ashleyre gondolva megemberelte magát. Biztos ő is fázott. Ráadásul korábban is kellett kelnie. Matthewnak volt ideje kipihennie magát. Semmi oka a panaszkodásra. Ki a zuhany alól! Megtörülközni. Át a szobán, gyerünk, gyerünk, át a kegyetlen, jeges aknamezőn.

Az első ruhadarabok magára aggatásával enyhült a hóvihar. Már csak fújdogált. Aztán végül a saját szemében tűnt nevetségesnek iménti önmaga. Itt reszketett, mint a nyárfalevél. Még jó, hogy Ashley ezt nem látta. Hányszor megkapta már, hogy nem viselkedik férfiként. Jajj, csak a listát el ne felejtse. A szekrénykéhez lépve fogta a kis sárga cetlit, félbehajtotta és nadrágzsebébe tette. Aztán elsietett.

Csendes volt a kisváros. Hiába, még csak kora délelőtt járt az idő. Matthew tízre járt dolgozni. Egy szupermarketben volt részlegvezető. Az alkohol és édesség polcokért felelt. Vagyis azért, hogy legyen mivel telepakolni. Ő maga már megjárta azt a fokot, amikor pakolnia kell. Ez persze nem jelenti azt, hogy büdös lett volna neki a munka. Ha sok áru szakadt az emberei nyakába, nem volt számára degradáló beállni a sorba. Jobbára mégis az irodában ülve elemezte, miből mennyi fogyott, mit kell rendelni. Kollégái legtöbbször telefonnal a fülén látták közlekedni is. Nem volt könnyű ugyanis a szállítókkal. Gyakran egész napos tevékenység volt egy ilyen procedúrának a végére érni. Mint ma is.

Az ígérgetésnél és a trehányságnál jobban semmit nem utált. Mármint elvárás szintjén. A magánéletébe azonban nem tudta átültetni ezt a mentalitást. Márpedig Ashleynek igaza van. Ha valamit, hát ezt igazán megtehetné. Viszont sokkal könnyebb másoktól elvárni valamit egyoldalúan, mint sem saját magunkra nézve kötelezőnek tekinteni. És ezek a kifogások mindig is könnyedebben estek Matthewnak. Megígérte, aztán mi lett belőle? Igaza van Ashleynek, változtatni fog a hozzáállásán. Kettőjükért, amíg nem késő.

A nap a vége felé járt már, de ő egy telefonhívás kellős közepén volt, úton az irodájába. Egy szállítmánnyal, ahogy ez sajnos gyakorta lenni szokott, nem volt minden rendben. Nem az érkezett, amit megrendeltek, és abból se annyi, amennyi kellett volna. Na, most ezt neki kell valahogy helyrehoznia. Rutinmunkának tűnhet, hiszen csak egy telefon, de amikor a rendelések összekeverednek egy központon belül, akkor nagyon nehezen bogozzák ki, ki is hibázott valójában.

- Az ember azt gondolná, kijár némi tisztelet egy ekkora tétel esetén. Meg úgy általában. Jobban is odafigyelhetnének. Nem. Nem, nem adtam le ilyen rendelést. Soha nem is tartottunk az üzletben ehhez hasonló italt. Hogy mi? Olyan régen még itt se dolgoztam. Ne vicceljen velem, nem most fogom újranyitni azt a vonalat. Maguk… Mondom, maguknak köszönhető, hogy most nincs ízesített sörből… elég adag… Igen. Igen, én is azt mondom, hogy beszéljük meg a dolgot higgadtan, de ez így… Hogy én ne lennék nyugodt? Ti basztátok el, az istenit!
- Callahan!

Matthew felismerte a hangot, ami a vezetéknevén szólította. A főnöke volt, aki alá a részlegvezetők tartoztak. Gyorsan elhadart valamit, nem törődve azzal érti-e a kollega a vonal túloldalán, aztán a főnöke felé fordult. Az pedig már mondta is minden teketória nélkül. Nem hatotta meg, hogy Matthew még a mobilját rakja zsebre. Hogy nincs hová feljegyeznie a féléves kimutatási határidőre tett időpontot. Se az, hogy Matthew láthatólag igyekezett még a nem fogó toll végével is belekarcolni a papírba a kapott információt. Fizetési összesítés, alkalmazottakról személyes beszámoló, fogyasztási szokások változása, panaszok, észrevételek. A többit Matthew sem bírta hirtelen megjegyezni. Csak bízhatott abban, hogy majd leülepszik a felkavart állóvíz és minden más is eszébe jut.

- És szedje össze magát! Nagyon szétszórt mostanában.

Lassan a munkaidő végére ért. Ma már nem ül neki ennek a sok mindennek. Visszasétált az irodájába. Leült a székébe és hátradőlt. Na, basszus! Most még a szállítót sem tudta elintézni rendesen. Legalább ezen legyek túl, gondolta. A zsebéhez nyúlt, hogy elővegye a telefonját. A füléhez emelte, miután tárcsázott. Egy másodperc, kettő. Foglaltat jelez. Na, jól van. Akkor ezt is holnap. Ahogy visszatömködte a zsebébe, észrevett valamit, amit majdhogynem kirántott onnét. A sárga kis cetli. A lista! Ha nem húzza elő a mobillal együtt, el is felejtette volna, mint annak a rendje!

Semmi dolga mára, jobb, ha nekilát. Lássuk csak, igen. Igen, igen, igen. Mindent össze tud itt szedni. És valószínűleg egyedül állt volna neki, ha nem kopogtatnak az ajtaján.

- Áh, Jacob! De jó, hogy jössz.
- Mr. Callahan, én…
- Hagyd ezt a hivatalos megszólítást! Hívj Mattnek!
- Nos… Matt… Csak azt szerettem volna…
- Várj, várj, várj! Gyere, segíts ezt elintézni! Közben mondhatod – lobogtatta Matthew a listát.

Szó nélkül vágtak át a személyzeti folyosón. Az áruteret a raktártól elválasztó ajtón átlépve megelevenedett a légkör. Emberek egymás hegyén, hátán nyüzsögtek.

- Na, ilyen tömegben sose végeztem volna.
Matthew félbetépte a cetlit és a rövidebb felet Jacobnak adta.
- Ments meg, öregem!
- Jó… jó persze…

Matthew nem siklott át afölött, hogy Jacobba fojtotta a szót. De most sokkal fontosabb, hogy meglegyenek a dolgok a listáról és mielőbb hazaérjen. Bevette magát a tömegbe és azon keresztül már rá is fordult az egyik sorra. Az alapvető élelmiszerek sorára. Lekapkodott mindent és máris a végén járt. Jöhet a következő sor. Chipsek, magvak, rágcsák. Egy kollégája épp feltöltötte a polcot hagymás karikával. A bevásárlókocsi, amiből dolgozott, pont a sós mogyoró előtt állt. Arrébb kellett hát tolnia.

- Mr. Callahan! Hogy van, uram? Minden rendben?
- Ne mondja el senkinek, de másnapos vagyok – válaszolt kedveszegetten Matthew.
- Értem. De amúgy. Minden rendben máskülönben?
- Már miért ne lenne?

Matthew nem óvatoskodott tovább. Arrébb taszajtotta a kocsit az útból és elvette a mogyorót. Szó nélkül ott hagyta beosztottját. Sose volt szimpatikus neki ez a fickó. Hát majd megnézheti a jelentést magáról. Ki is ez? Valami Frederick. Minek üti bele magát mások magánéletébe? Mert hát egyértelműen Ashleyre és rá célzott. Ennyire az arcára lenne írva? Nem jó ez így. Megállt. Most azonnal felhívja. Este, ha hazaér, beszélniük kell. Ez most már a munkahelyére is kihatással van. Egy csörgés, kettő. Három, négy. Hosszú sípszó. Mi a fene? Na, jó. Biztos dolga van. Majd visszahív. Gyorsan pontot tett a vásárlás végére. A kasszánál már várta őt Jacob.

- Gyors voltál, öregem. Pedig aztán szedtem a lábam én is rendesen – nevetett Matthew, miközben a pultra pakolt. Jacob beállt az üres kasszába, hogy főnöke soron kívül fizethessen.
- Minden itt van, nagyszerű. Ó, Jacob, valamit mondani akart, ha jól emlékszem.

Jacob jól láthatóan azon volt, hogy belekezdjen, de egész egyszerűen képtelen volt. Csak mosolygott és zavartan hebegett-habogott. Ekkor Frederick lépett oda hozzájuk.

- Jacob, segíts, kérlek, a hármas soron. Nem bírom egyedül.
- Azonnal jövök, csak...
- Kérlek, most gyere.

Frederick sokatmondó pillantást lövellt Jacob felé, amiből az szót értett. Egy pillanat alatt kiugrott a pult mögül megkönnyebbült sóhajok közepette és bocsánatkéréseket zárótűzként hátrahagyva elsietett Frederick nyomán.

„Még hogy én lennék szétszórt?” - gondolta Matthew. Ha ezekről tudomást szerezne a felsőbb vezetés, megnézhetné magát, mint részlegvezető. Na, majd tesz róla, hogy megtanulják, hol a helyük.

Összeszedelőzködött és hazaindult. Nem akart gondolni se a főnökre, se a beosztottakra. Egyáltalán nem akart munkával foglalkozni. Csak Ashley érjen haza, megbeszélik, amit meg kell, aztán ágyba is bújik. Nincs valami jól.

Hamar hazaért. A metrót választotta és bebizonyosodott számára, hogy tényleg nincs gyorsabb közlekedési mód a felszín alattinál. A liftben egyik kezéből a másikba rakosgatta a szatyrokat. De így is vágott a füle, meg úgy is. Most már jó lenne letenni. Ahogy kilépett az emeletre, belebotlott szomszédnőjébe. Az öreg Mrs. Schumann rámosolygott. Pont úgy, ahogy egy degeneráltra szokás.

- Hogy van, Mr. Callahan?
- Jól, köszönöm – araszolt el az asszony mellett Matthew, de az fordult felé. Ahelyett, hogy beszállt volna a liftbe követte a lakásajtóig.
- És máskülönben?
Jajj, már megint ez a „máskülönben”…
- Úgy is, köszönöm.
- Hát a kedves Ashley?
Az öregasszony nem tágított. Láthatóan ki volt éhezve a fiatal párok magánéleti dolgaira.
- Ő is jól van, köszöni szépen.
- Igen? Nem találkozom vele mostanában – csodálkozott Mrs. Schumann.
- Sokat dolgozik mostanában. Reggel korán megy, este későn jön.
Rohadtul vág ez a szatyor.
- Á, értem. Értem – gondolkodott el Mrs. Schumann úgy, mint aki puzzle darabkákat illeszt a helyére. Aztán derülten fordult ismét Matthew felé. – Ha bármiben tudok segíteni, akkor csak szóljon. Igazán bármiben.
- Nagyon kedves – nyújtotta oda neki az egyik szatyrot a meghökkent Mrs. Schumannak. Gyorsan előkotorta a kulcsokat és kapta is ki az öregasszony kezéből a csomagot. – Igazán köszönöm a segítséget – mosolygott most Matthew az elhűlt öregasszonyra úgy, mint ahogy imént az őrá.

Nyílt az ajtó.

- De én csak…
- Viszlát Mrs. Schumann, jó éjszakát!
- De…
Zárult az ajtó.

Nem semmi az öreglány, gondolta Matthew, ahogy ledobálta a konyhaasztalra a szatyrokat. Ha rajta múlik, még akkor is kinn beszélgetnének, mikor Ashley hazaér. És az még odébb van pár órával.

Vajon véletlen, hogy úgy viselkednek körülötte, mint akik megbolondultak? Jacob, Frederick, Mrs. Schumann. Még a főnöke megjegyzése is szokatlan. Vajon Ashley mit szól ehhez a felvetéshez? Na, majd kiderül. Addig is úgy döntött, elrámol mindent a helyére. Illetve rámolna, ha éppenséggel beférne. De a hűtő roskadásig tele van pakolva. Hogy fog helyet csinálni ennek a sok mindennek? A tojást nem ide teszi, hanem oda. Így van hely a tojásnak. Így. A tej mit keres itt? Mindig amott szokott lenni. Így ni. Most már van hely a tejnek is. A liszt a spájzba kerül. Pontosan a liszt mellé. Tökéletes. Na és a kenyér? Túl kicsi a kenyértartó. Nem fér be még egy a dobozba. Még egy? Jézus, hiszen minden dugig van, gondolta Matthew. Mindent megvett feleslegesen még egyszer? Ashley megelőzte volna? De miért nem szólt semmit sem? Miért nem hívta fel? Mikor volt egyáltalán itthon? Mikor volt ideje erre? Telefonért nyúlt és tárcsázott. Egy csöngés, kettő. Három, hosszú sípszó. MI A FENE?!

Tehetetlenségében kinézett az ablakon. Már sötétedik. Csak hazajön nemsokára! Olyan feszültté vált, hogy nehezen tudott másra gondolni. Nem jó ez így, nagyon nem jó. Valami nincs rendben. Talán valami baj érte? De kit hívjon fel miatta? Ashley bátyja. Ez az. A bátyja jó lesz. Tárcsázott. Egy csengés, kettő… Semmi. Nem veszi fel. Ő se? Uramisten! Jó, nyugi. Ha este sem jönne haza, akkor elmegy a rendőrségre. Most már biztos történt valami vele. Kórházba kerülhetett. De akkor miért nem értesítették még? Ki állhatna hozzá közelebb, mint őt? Hát persze, a testvére. Biztos őt értesítették. Biztos benn van nála és még szép, hogy nem a telefonnal foglalkozik. Persze biztos, ami biztos, előbb a rendőrségre megy. Így illik. Be kell jelenteni, hogy nem jött haza. Igen, reggel első dolga lesz a rendőrség.

Matthew tekintete körüljárta a konyhát. Valamit nem pakolt el. Csak most vette észre a nagy dráma közepette. A szatyorban maradt valami. Valami kemény. Kihámozta. Egy palack bor volt. Hát persze, hiszen ez a kedvence. Na, most jól fog esni egy pohárral, gondolta.

Dugóhúzót fogott és kinyitotta a palackot. Teletöltött egy poharat és lehuppant a kanapéra. Bekapcsolta a tv-t és várt. Bárcsak kimondaná Ashley, mit érez iránta. Bárcsak odalehelné neki azt a szót. Csendesen iszogatva elütötte az időt egészen sokáig. Meghökkentően sokáig. Elaludt volna? Kizárt dolog. Mindenesetre a bort majdnem félig megitta. Hiába is akar, nem, nem ihat többet. Az üveg felé sandított. Na jó, egy egészen picikét csak. Kisétált a konyhába. A mikrón levő órára pillantott. Tíz óra volt. Egészen szédült. Itt az idő.

Megkopogtatta a pultot. Először csak halkan. Hogy hozzászokjon a bizarr hanghoz. Aztán egyre jobban belelovallta magát. Kopp-kopp. Kopp-kopp. Mi az, nincs kulcsod? Megragadta az üveget a nyakánál és a bejárati ajtóhoz sétált. Nincs kulcsod, ribanc? Feltépte az ajtót. Nem állt ott senki se, Matthew mégis beinvitált valakit. Gyere, beszéljünk, Ashley!

„Nem jó ez így, Matthew, beszéljük meg!” - mondta ő maga. Egészen magas hangon beszélt. Affektálva. Egy ajtót halkan becsuktak a folyosón. Mintha valaki leskelődött volna. Matthew-t nem érdekelte különösebben. Máskülönben pedig bekaphatják, gondolta. Hangosan becsapta az ajtót. „Beszélni akarsz?”, húzta meg az üveget a férfi. „Akkor beszéljünk.” Elindult a kanapé felé. „Látod, mindent megvettem. Most már férfinak tartasz?” Aztán húzott még egyet. „Ashley, mit szólnál ahhoz, ha… ha újra megpróbálnánk? Ígérem, megváltozom. Megígérem. Én…” Valami kizökkentette. Megcsörrent a telefonja. „Ki az anyám vagy?” - kérdezte a készüléktől. Üzenete érkezett.

„Matthew, ne hívogass! Se engem, se a bátyámat. Többször nem fogok válaszolni. Megpróbáltuk együtt, de nem ment. Segítségre van szükséged. És az nem én vagyok.”
„KI AZ ANYÁM VAGY TE?” - üvöltött a telefonnak. „Zaklass mást, köcsög!” Azzal kitörölte az üzenetet és elhajította. Vissza az előbbihez, gondolta nyugalmat erőltetve magára. „Szóval, Ashley, arra gondoltam, hogy… mondd, mit érzel irántam most, hogy annyira igyekszem?”

Matthew elhallgatott. Óvatosan oldalra fordította a fejét. Mint akinek a fülébe súgnak valamit. Aztán csendben leült a kanapéra és maga elé bámult. Az üveg alján alig lötyögött már valami. Matthew szomorúan nézte a kevéske italt, majd egy húzásra leküldte. Tollat ragadott és egy sárga cetlit az éjjeli szekrényről. Körmölni kezdett. Aztán elgurította az üres üveget, és arccal előre elterült az ágyon.



Nehezen akart összeállni a reggel. Sőt, inkább nem akart sehogy se. Matthew egyik oldaláról a másikra fordult. Egyetlen ösztönző dologban reménykedett. Benne. Szemeit résnyire nyitotta, ám a fény bántóan belemart. Nem húzta el este a függönyöket, a francba. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Most aztán megérdemli. Hiszen keleti fekvésű a szoba, az istenit! Francba. Nagy nehezen felült az ágyban. Az arca helyén egy féltéglát tapogatott. Mindenre fény derült, mihelyst a szoba sarkában megpillantotta a felborult borosüvegeket.

Mi a fene? Fejenként megittak volna egy-egy üveggel? Egészen jól bírják a piát. De hol a fenében lehet most? Áthajolt az éjjeli szekrényhez, hátha talál valamit neki címezve. Valami személyeset, ami megmelengeti a szívét. És igen, egy sárga kis cetlire lelt.

„Korán keltem, egész nap dolgozom, úgyhogy ne hívj, majd beszélünk. Este jövök. Szeretlek.”

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 5 db)