Linktár

Sárkánymese

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

- Klng-klang – mondták a harangocskák az órásműhely ajtaján, a beviharzó kislány után.
- Csókolom!
- Szia. Csüccs le! Hogy vagy?
- Jól, kösz.
- Az jó. Akkor nem mesélsz nekem valami szépet?
- Öööö... deee…

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy sárkány. De ne valami hatalmas, vérengző fenevadra tessék gondolni ám! Nem. Ez a sárkány valójában csak egy gyík volt, aki elhatározta magában, hogy márpedig ő sárkány lesz, és kész. Annyira erősen akarta, hogy lassan-lassan tényleg kibújt két kicsike szárny a hátán. Hogy tudott-e repülni velük? Hát az attól függ, hogy mit nevezünk repülésnek. Fel tudott emelkedni a földről, és ha nagyon nekidurálta magát, akkor el is jutott a sínek alatti otthonától egészen a bokorig. Még annak az alsó ágaira is felvergődött valahogy, de ennyi. Arról nem is álmodozhatott, hogy elrepüljön világot látni. Pedig minden vágya volt.

Egyszer aztán eszébe jutott valami nagyon okos gondolat. Hiába, a sárkánysággal a nagy ész is vele jár. Szóval, azt találta ki, hogy ha már úgyis a sínek mellett lakik, akkor felszáll egy vonatra, és elviteti magát vele.

Úgy is tett: amikor a déli vonat megérkezett, összeszedte minden erejét, megfeszítette a kicsi szárnyait, és huss! Felrepült a… öööö… Nem tudom pontosan, hova…

- Mondjuk a mozdony tengelyére?
- Jó! Mondjuk!

Szóval felrepült a mozdony tengelyére, és jól megkapaszkodott a kis lábaival meg a farkával is. A szárnyaival nem. Azokat szorosan összezárta, nehogy megsérüljenek. Ott lapult, és kapaszkodott, és mit ne mondjak, alaposan meg is ijedt. Annyira megijedt, hogy becsukta a kis piros szemeit, és csak hallgatta, ahogy zakatol alatta a mozdony: „tadam-tadam, tadam-dadadm”…

Néhányszor megállt ugyan a vonat, de mire a sárkányocska összeszedte volna a bátorságát, hogy leszálljon róla, mindig el is indult megint. Így aztán csak kapaszkodott és lapult, és lapult, és kapaszkodott egész délután.

Végül, amikor már majdnem teljesen sötét volt odakint, és teljesen sötét a mozdony tengelyén a kissárkány szemhéja mögött pedig teljesen teljes lett a feketeség, végre úgy állt meg a vonat, hogy állva is maradt.

Akkor a sárkány óvatosan kinyitotta a szemét, és leugrott.

- Meg sem köszönte a fuvart?
- Deee…

Szóval, bár még remegett egy kicsit a fáradtságtól is, meg az ijedtségtől, de megköszönte szépen a vonatnak a fuvart, mert ő udvarias kissárkány volt. A vonat pedig fújt erre egy nagyot, amit a sárkány úgy értett, mintha azt mondta volna, hogy „szívesen”.

Körülnézett, de nem látott semmit, csak egy magas betonfalat, ami ugye a peron, de egy ilyen kicsi sárkánynak a Kínai Nagyfal maga. A másik oldalon pedig a vonat álldogált. Azt gondolta, hogy: „Valahogy ki kellene jutnom innen”, de nem tudta, hogy hogyan. Nézett erre, nézett arra, de semmi. Csak a nagy fal meg a vonat. Végül azt találta ki, hogy visszarepül a tengelyre, és onnan néz körül. Ez jó ötlet volt, mert onnan már meglátta a peron tetejét, és fel is tudott reppenni oda.

Csakhogy a peronon emberek jártak. Hatalmas, csoszogós, ijesztő lények egy ilyen kicsike sárkány szemében. Visszamenekült hát a vonat alá, és ott lapult egészen addig, amíg be nem sötétedett.

A gyíkok nem szeretnek sötétben járni, de ő félig sárkány volt már, vagy talán egészen az. Csak kicsiben. Úgyhogy majdnem mindegy volt ez már neki. Ha elég meleg volt persze. De ez még a nyáron történt, így melegben igazán nem volt hiány.

- Idehoznád a kis tízes lupét? Ott van melletted az asztalon.
- I-igen, persze megvan. Tessék.
- Köszi. És szorítsd ezt le egy kicsit, oké?
- Így?
- Ühüm.
- Min dolgozol igazából?
- Majd meglátod, ha kész lesz. Nem folytatod a mesét?
- Dee…

Szóval a kissárkány ott lapult a vonat alatt, amíg egészen be nem sötétedett. Sőt, még annál is tovább, mert ugye, még este is mászkáltak az emberek. De egy idő után meg már nem. Még szerencse, hogy az a vonat nem ment aznap már sehova.

Amikor végre csend lett, akkor kiröppent a vonat kerekei közül, felszállt a peronra, és körülnézett. A beton egészen meleg volt a kicsi lábai alatt, és ezt szerette. Úgyhogy elköszönt a vonatától, vagyis odaintett neki az egyik kis szárnyacskájával, és elindult a fehér csíkon, amit ugyan azért festenek fel, hogy ne essünk a vonat alá, de ő úgy gondolta, hogy biztos ez lehet az út.

Ment, mendegélt, amíg el nem érte a csík végét. Ott aztán már végképp nem tudta, hogy merre tovább, úgy csak leült és sírva fakadt...

- De semmi baj, mert én fölvettem. Nézd csak!
- Nem is igaz! Most csináltad! Láttam, ahogy dolgozol… Húúú de szép! Ez gyönyörű!
- Pont ilyennek képzelted el, nem igaz?
- Dee…
- Akkor honnan tudod, hogy nem ő? Na, nesze. Tekerd csak fel a karodra, úgy nem veszted el. Aztán futás, a szüleid már biztos várnak.
- Húúú, tényleg! De késő van! Rohannom kell! Köszönöm szépen, és sziaaa!
- Klng-klang – mondták a harangocskák az órásműhely ajtaján, a kiviharzó kislány után.