Kígyóvonal XXXV.

Szépirodalom / Novellák (735 katt) kisjankó
  2016.08.23.

Tiszta, rendezett, gondozott lakást találtak, s elhelyezkedtek. Utánuk egy orvos házaspár érkezett– Kálmán csodálkozására – egész csirkefarmmal a kasban. Kedves, közvetlen emberek voltak. Kálmán általában éjszaka érezte nagyon rosszul magát, s Rózsa akkor, éjnek idején kérte az orvos segítségét. Az nem haragudott. Készségesen ment át hozzájuk. Megvizsgálta Kálmánt, s tanácsaival megnyugtatta. Másnap délelőtt a két gyerekes édesanya készítette az ebédet. Kívánatos, ízletes rántott grízzel kedveskedett Rózsának. Addig még soha nem ettek olyat, de azután elég gyakran az ő asztalukra is felkerült.

Tusnádot azelőtt is gyakran látogatták. Szerették a környezetet, a vizet, a fürdőket, a mofettát különösen. Anikó táborba ment. A család másik három tagja Tusnádot választotta. Úgy mentek már oda, mint haza. Jó ismerősük volt Falkó, az öreg medve, és két játékos kis bocs. Esténként pontban, ugyanabban az órában megérkeztek arra a tisztásra, ahol vacsorává várták őket. A nyaralók kenyerüket, felvágottjukat osztották meg velük. A tisztás pedig az ő villájuk hátterében helyezkedett. Beültek szobájukba, és várták Falkót a két boccsal. Borika odaült az ablakba, hogy jól lássa őket. Pontban megjelentek, és fogyasztották az ajándékokat. A bocsok közben arra voltak kíváncsiak, hogy ki figyeli őket az ablakból. Odamentek egész közel az ablak alá, s nyújtották mancsukat Borikának. Sem ő, sem mi nem féltünk, hogy történhet valami váratlan. A kis játékosak aztán meggondolták magukat, és visszatértek Falkóhoz. Reggel Borika azzal ébredt, hogy egész éjjel a medvékkel viaskodott álmában. És azután még sokáig megjelentek álmában.

Tusnádról Barótra mentek. Sarmadombon magyar szakos kolléganőjük volt az, akit szülővárosában meglátogattak. Férje bányászember volt, szabadidejében szobrászkodott. Kálmán féltve őrzött egy kis szobrot, mely a tanító és a kis lurkó kedves, emberi viszonyát örökítette agyagba. Felejthetetlen három napot töltöttek együtt. Ez alatt alkalmuk volt ellátogatni Kisbaconba, találkozni a gyerekek ősz „Cimborájával”. Azután többé jó darabig nem találkoztak ezzel a családdal. Majd néhány évtized múlva levélben köszöntötte Kálmán valamikori kolléganőjét, aki örömmel fogadta a jelentkezését. Akkor mondta el, hogy a kemény bányász-szobrász elhagyta a földi világot. Ő meg három unokáját nevelgeti.

Az a nyár hosszú kirándulásokkal ajándékozta meg őket. Melániáéktól Biharbegyre utaztak. Violát ejtették útba. Ő második férjével élt. Gyermekei már a maguk külön életét élték. Rózsa különösképpen szerette Violát. Ki tudták beszélni egymásnak örömüket, bánatukat. Rózsa azt értékelte különösen, hogy Viola másképpen gondolkozott, mint a többi testvérei. Tájékozottabb volt. Kemény munkája formálta a tudását és világlátását. El tudta fogadni azt a nem gyakori kapcsolatot férfi és nő között, hogy nem törvényes házasok, de a közvetlen együttlétet megengedik maguknak. Kálmán mindig szeretett vendége volt. Egyetemi évei alatt is kellemes napokat töltöttek Biharbegyen. Ott vásárolta első könyveit, sokat olvasott, ismerkedett a város nevezetességeivel. Estére meg benézett egy-egy vendéglőbe. Mikor már jobb hangulatban volt, a pincérnőket bámulta. Észre is vették, hogy egyfolytában rajtuk a szeme. Volt közöttük olyan, aki belement a játékba, de olyan is, aki észre sem vette.

Az egyik este többet ivott, mint kellett volna, s kiválasztotta a pincérnők közül a legszebbet. Csinos, magas, szép barna nő volt. Kálmán vele is elkezdte a játékot. Az aranyos Cica bele ment. Egy darabig kellemesen évődtek egymással, s a lány észrevette, hogy a felszedett udvarló túl sokat akar. Akkor ő kezdett leállni. Zárórakor úgy tűnt el, hogy Kálmánnak ne legyen feltűnő. Ő azonban észrevette, és nyomába eredt. Sokáig előtte ment a hölgy egy barátnőjével. S az egyik sötét kapualjnál eltűntek. Még bizakodott egy darabig, de aztán elfogadta, hogy már rájuk nem talál. Valamelyest tisztább fejjel, megpróbált hazakerülni. Nem nagyon ismerte a várost, de nehezen mégis megtalálta, hogy merre kell mennie. Viola mélyen aludt, mikor belépett. Ezen a látogatáson felébredt benne a ritka kaland.

Hosszas utazásuknak volt még egy állomása: Biharhíd. Kálmán Pista bátyjához akartak eljutni. Ő volt Kálmánnak az a testvérbátyja, aki annak idején meleg szívvel várta az ő születését. Később is gyakran vette ölébe, aztán térdére ültette, és mozgatta térdei ritmusra:

- Csáká-csáká, Pistá pácsá!

Ilyenkor ezt mindig felidézték, és együtt nevetgéltek a kedves emlékeken.

Különös találkozásokat készít elő az ember sorsa. Pista első sikertelen házassága után – elég sokára - az a Teréz néni lett a felesége, aki Vadkerten kosztadója volt Kálmánnak. Erőszakos nő, aki csak a maga véleményét tartja helyesnek, elfogadhatónak. Pista azt elfogadta, s látszott is rajta, hogy szent, amit a felesége mond. Az ő hatására hagyta el református hitét, és feleségével együtt a jehovások szektájához csatlakozott. Mindig szorgalmas, törekvő ember volt, akkor is sokat dolgozott. Rendszeres beosztottja volt a termelőszövetkezetnek. Jó módban éltek, s mind többre törekedtek. Teréz néni már Vadkertről ismerte Kálmánt. Rokonszenvezett vele, és értelmes embernek tartotta. A vendégasztalnál külön aláhúzta:

- Kálmán, maga nem hasonlít senkihez a családban. Talán Etelkához meg Violához egy kicsit. Velük jól el lehet beszélgetni. Különösen Violával. Ő gyakran ellátogat hozzánk, és látszik, hogy jól érzi itt magát.

A vendégeskedésnek volt egy érdekes, véletlen, de közös vonása. Mindenütt az azzal kedveskedett. Kellemes három napot töltöttek együtt. A harmadik nap délutánján vonatra ültek, és hazaszáguldott velük a dízel. Erekfő már várta őket. Ilyen hosszú időre még nem hagyták el a várost. Ez idő alatt Kálmánnak nem voltak beteges panaszai. Felszabadultan társalgott, és jól érezte magát. Rózsa is meg volt elégedve a gondtalan pihenővel.

Otthon előkerültek a teendői. A lányokat szezon legfinomabb ételével, zöldpaszuly-levessel várták a vendégeket. Teréz néni is készítette táborozásra. Tengerparti üdülőbe indultak. Először jutottak hozzá a jegyekhez. Az iskola tüntette ki őket. Anikó örvendett, alig várta, hogy lássa a nyugodt, vagy éppen háborgó tengert. Borika egy cseppet sem vágyott. Elkeseredett, szomorú és nyugtalan volt. A nővére levelet írt, s arról számolt be, hogy ő nagyon jól érzi magát, de húgának semmi nem jó, semmi nem érdekli, az ételeket nem tudja megenni, csak kenyéren és vízen él. Sírva kérte, hogy szülei menjenek utána, ami nem történt meg, így aztán később lebarnulva, de csont soványan érkezett haza.

A gondtalan, szabad pihenő napok még tartottak. A tömbház lakóinak gyermekei benépesítették az udvart. Sokszor román és magyar gyerekek kapaszkodtak össze, és a szüleiktől átvett stílusban hergelték egymást. Gyakran jutottak el a verekedésig. Síró gyermeküket védelmezve a felnőttek is beavatkoztak. Ők döntötték el, hogy kinek van igaza. A szabadságos napok után Kálmán alig várta, hogy bemehessen a szerkesztőségbe. Sajnos, azokban a napokban derült ki, hogy nemigen tud számítani segítségre. Egyetlen kollégája mutatta meg, hogy számára nincs fontosabb, mint az újság, hogy minden hétvégén jusson el az olvasókhoz. Ezért mindent vállalt. Írt, szerkesztett, de igencsak szerényen annyit tüntetett fel tájékoztatásként az olvasók számára, hogy Lapszám-felelős. Óriási veszteség volt, hogy hirtelen, erejének teljében átköltözött egy nyugodtabb világba. Utolsó munkája annak a számnak megszerkesztése volt, mely akkor készült, míg Kálmán családjával együtt szép napokat töltött. Kipihente magát, erőt gyűjtött a további munkájához. Éppen újító tervein gondolkodott. Azokat az újításokat gyakran kipróbálta, verbuválta a munkatársakat, cserélgette a szerkesztőket, hogy minél jobb, az összehasonlításokat is kibíró, színvonalas lapot adjon az olvasók kezébe. Ezért fájt neki, hogy az, akitől a legtöbb segítséget várta, hátulról úgy irányította a dolgok menetét, hogy lehetetlenné tegye Kálmán kitartó, rendszeres és igényes munkáját. A megígért cikkeket nem írta meg. Főnökénél meg azzal védekezett, hogy Kálmán nem közli az ő írásait. Volt képe bevinni a szenátor urat, hogy Kálmánt megleckéztessék.

–Mi van, tanár úr - Kálmán mindenekelőtt tanár volt! -, miért hagyja figyelmen kívül főszerkesztő-helyettes kollégájának az írásait? – érdeklődött tapintatosan a főnök.

Kálmán megbokrosodott. Válasza csupán ennyi volt: mert nem írja meg.

Sem a főnök, sem a kolléga nem szólt többet egy szót sem. Kálmánt azonban annyira felháborította az eset, hogy bár alaposan átgondolta mit tegyen, úgy döntött: végleg megválik a laptól. De azután is írt, és segítette az újságot, hogy túlélje a megszűnés veszélyét. Ősszel még lehetőséget kapott, hogy azon a katedrán folytassa tanári munkáját, amelynek elnyeréséért annyit küzdött: a nagy múltú, erekfői kollégiumban. Egyetlen délelőtt ment be az iskolába, megtartotta az óráit úgy, hogy a tanulók később is emlegették követendő példaként. Csakhogy nem tudta folytatni tovább. Sem ereje, sem kedve nem volt hozzá. Két napot töltött otthon. Az állapota annyira megromlott ismét, hogy sürgősen be kellett mennie a pszichiátriára. Az orvos már, mint ismerőst, kedvesen fogadta. Megkapta azt szobát, mely kivételezetteknek – szokás szerint – kijárt a maga három szobájával. No, ne gondoljanak valami szokatlan belső rendre, mert arra ott sem számíthattak a betegek.

Az állapota nem akart javulni. Betegtársai segítették, ha valamire szüksége volt. Éppen Rózsát várta. Kitántorgott valahogy, meg akart fürödni. Levetkőzött, és beállt a zuhanyozó alá. Jó meleg volt a víz. Hirtelen elveszítette egyensúlyát. Úgy érezte, hogy szűnik meg körülötte a világ, és elájult.

Társai a hátukon cipelték vissza a szobába. Rózsa kétségbeesett. Mi lesz velük, ha Kálmán nem tud lábra állni? Kezelőorvosa azt ajánlotta, hogy próbálják meg Fellegváron folytatni a kezelést. Jó szomszédjuk vitte el Kálmánt a lelki betegségek gyógyításában jó eredményeket elérő kórházba. Ha lehet, még nagyobb nyomor fogadta, mint otthon.
Ez a kezelés sem hozott semmilyen eredményt. A Maros menti csöndes város klinikája következett. Kálmán megjegyezte Rózsának:

- Ezek a pszichiátriai intézmények abban versenyeznek, hogy melyikük tud nagyobb nyomort biztosítani betegeinek.

Száz márkájukba került, hogy az orvos fogadta. S ez nem volt az egyetlen eset. Annyira eredménytelen volt a gondozás, a kezelés, hogy Kálmán visszavonhatatlanul bejelentette az orvosnak, hogy ő megy haza. Nem lehetett vele bírni. Máris indulni akart. Az orvos arra kérte, hogy legalább addig várjon, míg értesítik Rózsát, hogy menjen utána.

Másik estére érkezett s egy tapodtat se kellett mennie, az orvos intézett mindent. A szolgálatos nővérnek meghagyta, hogy kísérje ki őket az állomásra.

Éjfél körül indult a vonat s a későreggeli órákban már otthon is voltak.

Mivel annyira eredménytelenül fejeződtek be az előzőpróbálkozások, Rózsa tovább tapogatózott: hogy lehetne, ki tudna segíteni, hogy elmehessenek Magyarországra? Rózsa segítségkérését meghallották. Indulhattak azonnal Debrecenbe. Ott már valamivel emberibb körülményeket találtak. Kálmán nem érezte annyira elveszettnek magát. S ha már reménykedni tudott, az is haladást jelentett számára. Rózsa a határon túl is gyakran meglátogatta. Egyszer csak nem találta Kálmánt a régi helyén. Tájékoztatták, hogy átköltöztették a frissen átadott épületbe. S ott már szállodai állapotok fogadták a betegeket. A gyógyszerek mellett az is gyógyított. Egy időre nyugodtabb és reménykedőbb lett. Csakhogy azok a gyógyulást ígérő napok nem sokáig tartottak. A pszichiátriai gondozásra állandóan szüksége volt.

A lelki sötétségben mindenről és mindenkiről elfelejtkezett. Péterről is. Sára írta meg, hogy nagyon súlyos állapotban vitték vissza a budapesti kórházba. S akkor már nemsok jót jósoltak neki. Néhány nap után visszaadta lelkét a teremtőjének. Sára teljesítette férjének óhaját. Hazaszállíttatta, mert Péter az erdélyi anyaföldjében akart megpihenni. Kálmán annyira rossz állapotban volt, hogy a temetésére sem tudott elmenni. Már reagálni sem tudott a tragikus hírre. Úgy viselkedett, mintha neki ahhoz semmi köze nem volna.

Előző oldal kisjankó