Linktár

Szemetes

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/9 számában.

Joshua Tenton éppen aludt, amikor a Gamma bázist üvegmezővé olvasztotta a fölötte fellobbanó miniatűr csillag. A rengés két perccel később érte el a Mare Crisium peremén található krátersort. A lakómodulban felvisítottak a vészjelzők, az automatika azonnal lezárta az ablakokat és a bejáratot. Az energiaszabályzók telep módra váltottak, a rendszer lekapcsolt mindent, ami nem tartozott a létfenntartáshoz. Az építmény rázkódni kezdett, a berendezési tárgyak elszabadultak, a fiatal férfi pedig kizuhant az ágyából.

Szédülve pördült át, ahogy a mesterséges gravitáció kikapcsolt. Alaposan beverte a tarkóját és vállát az ágykeretbe. Megrázta a fejét, megpróbálta elhessegetni a szemei előtt vad táncot járó színes foltokat, azután visszahúzta magát az ágy szélére. Ez volt a legnagyobb holdrengés, amióta a Gasher A lerakóban élt telepőrként. Várta az utórengést, közben fintorogva mozgatta jobb vállát. Az éles fájdalom enyhült, és a könyökén éktelenkedő zúzódás sem látszott komolynak. Hamarosan két erősebb, majd egy alig érzékelhető hullám érintette meg az állomást, végül megszűnt minden mozgás. Megmasszírozta a tarkóját, utána óvatosan átlebegett a vezérlőnek csúfolt pultig.

A SCADA értelmezhetetlen jelszinteket mutatott a nyugati oldalon kihelyezett határérzékelőknél, az automata feldolgozóüzemtől pedig több tucat hibajelzés érkezett. Gyors mozdulattal lesöpörte a kijelzőről a riasztásokat, és alaposan átnézte a lakómodul állapotát megjelenítő képeket. Szivárgást, sérülést nem jelzett a rendszer, a mag biztonságos állapotban várta az energiacsatolások helyreállítását. Visszaindította a kényes aeroponikát és a mesterséges gravitációt. Biccentett magának, amikor testét lassan a padlóra húzta saját tömege. Tovább keresgélt. A radar kiment, szemcsés vibráláson kívül semmit sem mutatott.
Ellenőrizte az előjegyzést, a következő bejelentett szállítmányt két nappal későbbre várta. A rádió hangosan sercegett.

– Hármas lerakó hívja Egyest és Kettest! – jelentkezett be az üzemi hullámhosszon.

A csend hosszúra nyúlt, dobolni kezdett a pulton. A szomszédos telepek felügyelőinek is érezniük kellett a rengést. Átfutotta a hibajelzéseket, a legtöbbet nyugtázta, a maradékkal később akart foglalkozni. Előhívta a kézikönyvet a feldolgozó üzem újraindításához, ám néhány sor után visszafordult a rádióhoz.

– Hármas lerakó hívja telepeket! Fiúk! Jelentkezzetek!

Az északi telep őrét Bobnak hívták, a déli modulban Jose élt. Előbbi a szemétben turkálással ütötte el az idejét, utóbbi pedig a megszállott rendrakással. Ahogy belegondolt, ezen kívül nem sok mindent tudott róluk. Ritkán találkoztak, akkor is leginkább semleges dolgokról beszéltek: a munkáról, a Földről, néha nőkről. A korábbi életükről soha.

Josh megvakarta a fejét, ahogy belegondolt, hogyan került a Holdra. A lopást követő elbocsátás után az apja beletemetkezett a munkájába, nehogy szóba kelljen vele állnia. Lojálisabb volt a Céghez, mint a fiához. Anyja hamar behódolt az erősebb akaratnak, és egy idő után már nem fogadta hívásait. Dennis segített egyedül a régi társaságból, neki tartozott köszönettel a gyógykezelésért és a munkáért is. Barátja fizette a jegyet a Holdra, neki annyi pénze sem maradt, hogy egy szállón meghúzza magát.

– Itt a Hármas lerakó a vészhívó csatornán! Bárki hall, jelezzen!

Mereven nézte a készüléket, ami néma maradt. Felállt, tett néhány lépést, azután visszaült. Pólójába törölte tenyerét, azután megismételte a hívást. Nem tudott egyhelyben maradni. Visszament az ágyhoz, és a fiókba nyúlt serkentőért. Remegő kézzel bontotta ki a dobozt, majd kipattintott két pirulát. Nézte a színes gömböket a tenyerében. Ismerte az érzést, ahogy a szer tüze élettel tölti meg, mégis viszolygott tőle. Nagyot nyelt és ökölbe szorította a kezét.

A Földön sok embert ismert, akikről azt gondolta, a barátai. Ahogyan a forgatag körülötte mind zajosabbá vált, egyre többször nyúlt ital és stimuláns után. Gyűlölte az egyhangú életet, ami nappal körülvette, és amit az éjszaka színes fényei eltakartak előle. Nem vette észre, milyen mélyre merült, így túl későn eszmélt. Az utcán találta magát, az addig szürkének tartott élet pedig elérhetetlen messzeségbe került. Hetek óta koldult, amikor Dennis belebotlott, és elvitte egy krízisközpontba. Álmában néha felbukkantak az emlékek, ilyenkor szkafandert húzott, és kiült a modul fölötti sziklára. A milliárdnyi csillaggal tarkított ég előtt kéklő Föld felejthetetlen szépsége feltöltötte energiával, a magány sem riasztotta ilyenkor.

Felállt, kivágta a tablettákat a szemetesbe, majd átment a nappaliba és bekapcsolta a videofalat. Gyorsuló tempóban váltogatta a csatornákat, azonban nem talált adást sehol. Gyomra görcsölni kezdett, nekilátott felszedni a konyhában kiszóródott edényeket. Kinyitotta a hűtőt, kivett egy palack vizet, belekortyolt, azután visszatette. Megállt a konyha közepén és körbenézett. Bekapcsolta a kávéfőzőt. A konyhapultra támaszkodott, bámult maga elé, amikor megszólalt a rádió.

– JT! JT, hallasz?

Megborzongott Jose hangjától. Le sem ült, a vezérlőre támaszkodott, miközben bejelentkezett.

– Mi történt, Jose? Megsérültél? Kell segítség?
A hangszórókból fújtatást lehetett hallani, úgy tűnt, a telepőr igyekszik valahová.
– JT! Nem láttad? – kérdezte egy idő után.
– Aludtam. Mit kellett volna látnom?
Lélegzetvételnyi csend, azután Jose minden átmenet nélkül ordítani kezdett.
– Hát a robbanást! ... Láttam a rakétát elhúzni fölöttünk! Nincs többé bázis! Ezek megőrültek odalenn!
Josh halántéka lüktetni kezdett.
– Milyen rakéta? Mit zagyválsz itt össze? Ittál? – kérdezte, miközben biztosan tudta, Jose teljesen józan. A szabadnapokon is kizárólag alkoholmentes sörrel támasztották a pultot a Gamma bázis egyetlen kocsmájában. Egy lerakó-újrahasznosító telep mindenesének lenni a világ legunalmasabb munkája volt, azonban egyikük sem kockáztatta az állását.
– Atomrakéta! Telibe kapta a bázist, eltörölte még a nyomát is! Ha pedig ezt kicsinálták, akkor a többit sem hagyták ki! Valaki rátenyerelt egy rohadt gombra, aminek a közelébe sem szabadott volna engedni, mi meg itt döglünk, ennek a szemétrakásnak a tetején!

Josh körül megfordult a világ. Hallotta, ahogy déli telep felügyelője tovább kiabál, szavai azonban összefolytak, és értelmüket vesztették. Kitapogatta a széket. Először az jutott eszébe, hogy Jose megőrült, a holdrengés azonban nagyon is valóságos volt. Utána arra gondolt, hogy egy meteor ütközött a Holddal, és a Gamma talán valóban elpusztult, viszont az még nem a világ vége. Érezte, tennie kellene valamit, felugrani, rohanni, de nem mozdult. Ült és nézett maga elé.

Amikor feleszmélt, már csak sercegés érkezett a rádióból. Közelebb húzta a széket a pulthoz, és hívni kezdte Josét. Először halkan beszélt, érthetően, hosszasan várta a választ. Később váltogatni kezdte a csatornákat, ekkor még igyekezett kordában tartani hangja remegését. A rádió néma maradt. Egyre kétségbeesettebben állítgatta a készüléket, közben nem vette észre, hogy egy ideje artikulálatlanul üvölt.

Mellkasa szorítani kezdett, arca verejtékben úszott, sav marta a torkát. A falnak támaszkodott, felkelt, elgyengült lábakkal elbotorkált az ágyhoz, azután elsötétült előtte minden.



Fémes zajra tért magához. Mozdulatlanul hallgatózott. A ritmikus dobolás nem lehetett természetes eredetű. Felkapcsolta a külső világítást és a kamerákat. Egy űrruhás alak méteres rúddal verte az ajtót védő plasztacél burkolatot.

Bob körülnézett a modulban, a sisakját magán tartotta.

– Minden rendben van veled?
Josh megvonta a vállát.
– Hallottad Josét? – kérdezett vissza.
A férfi szó nélkül a vezérlőhöz ment, állított a rádión.
– Legközelebb ne hagyd folyamatos adáson! Nem vagyok kíváncsi sem az átkozódásodra, sem a sírásodra! Felőlem üvöltözhetsz egész nap, de akkor ne várj választ!
– Te tudsz valamit? – lépett közelebb Josh.
– Mi még élünk – hangzott a szűkszavú válasz.

A fiatalabb férfi lerogyott a székébe. Szótlanul figyelte, ahogy a szikár férfi kihámozza magát az űrruhából, rácsatlakoztatta a palackot a töltőre. Bal lábát húzta maga után, ahogy eltűnt a konyhában. Két bögre kávéval és egy összehajtható székkel tért vissza. Az egyik bögrét Josh kezébe nyomta, azután fájdalmasan felnyögött, miközben elhelyezkedett a széken.

– Tudsz valamit Joséról? – kérdezte újra Josh.
– Az elmúlt órákban te voltál az egyedüli hang a rádióban. Ebből tudtam, hogy nem hiába teszem meg ezt az utat! Ráadásul beájultál, nekem meg keresnem kellett egy kopogtatót, mielőtt elfogyott volna az oxigénem!
Josh szólni akart, azonban az idősebb férfi leintette.
– Pánikba estél, ami nem segít. Jobb, ha összeszeded magad, mert nekem nincs energiám mások problémájával is küzdeni!
Bob nagyot kortyolt az italába. Josh szótlanul keverte a kávét.
– Van valami terved? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Akad, viszont szükségem van a segítségedre!



A déli állomás külső ajtaját nyitva találták, amikor három héttel később betoppantak. A holdpor érintetlenül állt a zsilipkamrában. Josh társára nézett, aki némán megrázta sisakos fejét. Napokat töltöttek el azzal, hogy az értékes felszerelést áthordják a Gasher állomásra. Az utóbbi hetek tapasztalata alapján figyeltek rá, nehogy több energiát fektessenek bármibe, mint amennyit az megér. Az utolsó fordulónál felmásztak Jose kedvenc helyére, és elnéztek nyugat felé. A látóhatár peremén megolvadt sziklák sorakoztak, a Gamma bázis acélüveg kupolája helyett pedig csupán a megkérgesedett felszín fénylett a távolban.

Bob a szokásosnál is csöndesebb volt a visszaúton. Makacsul bámult előre, nyomta a pedált az északi telepig. A mindenféle kacattal körülbástyázott modul előtt megállt, lecsapta a holdjáró energiakapcsolóját, és eltűnt a szeméthalmok között. Órákkal később került elő, akkor sem szólt semmit. Egész délután némán kerülgették egymást és a falak mellé felhalmozott készleteket. Josh unalmában ellenőrizte az újraindított automata feldolgozó naplóját. A működőképes robotokat hetekkel korábban átprogramozták, a kutatási zónát kiterjesztették a három kráter teljes területére. A kevéske fellelt szerves hulladék biomasszájából oxigént és vizet próbáltak kinyerni, egyelőre kevés sikerrel. Vacsoránál Josh ismét előhozakodott a nagyobb felderítő út tervével. Bob csak legyintett a javaslatra és elvonult aludni.

Reggel Josh egyedül találta magát a modulban. Hosszasan keresgélt a rádión, ám néhány műhold automata jelzésén kívül a Föld körülötti tér csendes maradt. A rövid távú adón Bob szuszogását hallotta, minden más csatorna üresen sercegett. Figyelte a szkafander jelzését, ami egy szűk körben mozgott a kráter keleti szélén.

– Josh! Ha végeztél a reggelivel, gyere segíteni! – jelentkezett be a telepőr.

A fiatalabb férfi három kilométert gyalogolt a lakómodultól, a holdjáró jól látható nyomát követte végig a hatalmas útvesztőben. Bob nemigen törődött az utak tisztántartásával, ha valamit ledobtak valahová, az ott is maradt. Joshnak először fel sem tűnt a legnagyobbnak tűnő szeméthegyről lehajigált fémhulladék, azután megpillantotta a kivénhedt járművet. Bob régóta talpon lehetett, a kupac csúcsát már elbontotta. Megállás nélkül dolgozott, a rá- diózásra csak odaintett társának. Josh rövid szökkenésekkel indult felfelé, gyomra göcsbe rándult, amikor az egyik leérkezéskor néhány hulladék csúszni kezdett lefelé. A zuhanást túlélte volna, az űrruha sérülését aligha.

– Mit találtál? – kérdezte, miután felért.
Bob a lába elé mutatott. Szürke, egybefüggő felületen állt.
– Űrhajót.
Josh felnevetett.
– Ez marhaság! Ez legfeljebb valami nagyobb lemezdarab!
Az idősebb férfi kiegyenesedett, az elhajított kábelköteg bágyadt falevélként lebegett a felszín felé.
– Ez egy űrhajó – jelentette ki.

Josh nem szólt, Bob pedig nem várta meg, míg eldönti, hisz neki vagy sem, folytatta a burkolat megtisztítását. Takarékos mozdulatokkal dolgozott, figyelmesen nyúlt mindenhez, nehogy éles szélekhez érjen. Josh ráállt a megtisztított részre, bekapcsolta az elektromágnest a csizmájában, azután kihúzott egy meggörbült csövet a kupacból, és lebillentett egy rakás ingatag lemezt. Az egymásba akadt elemek pörögtek, ahogy csúsztak lefelé, kisebb lavina követte útjukat, mígnem porfelhőt vertek fel a hulladékhalom alján.

– Ez lenne a terv? Kiásni ezt a roncsot? – kérdezte Josh egy idő után.
Bob hátra sem nézett.
– Tudsz jobbat?

Joshnak eszébe jutottak az elmúlt hetek vitái. Bob elfogadta a logikus érveket, hajlandó volt felülbírálni a saját álláspontját is szükség esetén, ám az üres fecsegés az idegeire ment.

– Nem – felelte végül.
– Akkor dolgozz!
– Jobb állapotban van, mint gondoltam – mászott elő Bob a zsilipből. – A jó hír az, hogy a szokásokkal ellentétben nem fosztották le teljesen a műszereket. Az utasteret kirámolták, ami nem érdekes, és persze eltávolították a hajtóműből a magot. Ha nincs egy lék a másik oldalon, akkor minden rendben lesz vele.



Két hét megerőltető munka után Josh már nem vitatkozott, Bob lendülete magával ragadta. Az első néhány napon átkozódott magában, sajgó izmokkal próbált lépést tartani a mereven mozgó emberrel. Esténként kimerülten zuhant az ágyba, ám ahogy teltek a napok, kezdte élvezni az izzadságszagú munkát. Miután felhagyott a nyűgös gyerekként való viselkedéssel, Bob egyre többször dicsérte a munkáját. Megkopott tudása éledni kezdett, fúrt, faragott, szerelt, új ötletekkel állt elő. A plazmavágóval úgy dolgozott, hogy vágás közben az ív hozzá sem ért a hajótesthez. Gondolatait a következő feladat kötötte le, a múlt nem gyötörte, a jövő sem rémisztette éjszakánként.

Egyedül a találékonyságukra számíthattak, amikor a száz tonnás hajótest átfordítására készültek. Napokat tervezgettek, mire megegyezésre jutottak. A hajó egyik oldalán támasztó szerkezeteket építettek tele mozgatható elemekkel, a másikon csörlőket szereltek fel. Darabokból toldozták össze a kábelkötegeket, amiknek kordában kellett majd tartani az űrhajó mozgását. Mindent háromszor átszámoltak és még kétszer ellenőriztek, hiszen elsőre kellett megoldaniuk a veszélyes műveletet. A robotok egy részét visszavonták a feldolgozótól és a lehetőségeikhez képest felszerelték őket szerszámokkal. Váltott műszakban kuksoltak a holdjáróban. A programozás elég elnagyoltra sikerült, így jobbnak látták szemmel tartani a munkát.

A hajó Josh ügyelete alatt mozdult meg. Először fel sem fogta, mi történik, azután kiugrott a holdjáróból, és rutinos szökkenésekkel elindult felfelé a szomszédos szemétdombon. Megborzongott a látványtól. A hajó némán tört utat magának, letarolta a robotok és a támasztógerendák nagy részét. Mire Bob megérkezett, a felkavart por leülepedett. Elégedetten járta körbe az űrhajót. A burkolat csupán kisebb károkat szenvedett, azt is az átfordítás alatt. A fúvókák furcsa formákat vettek fel, de a férfi elégedettnek tűnt.

– Csak egy utat kell kibírniuk! – veregette vállon a társát. – Nem lesz gond!

Folyamatosan akadt javítanivaló. Josh esténként fáradtan dőlt az ágyba, reggelente mégis új ötletekkel ébredt, lelkesen látott neki a problémák megoldásának. Kábeleket húzott, szerelvényeket javított, nemegyszer szokatlan megoldásokkal hidalta át az akadályokat. Bob ritkán bukkant fel a vezérlőből, mégis mintha mindenütt ott lett volna. Ellenőrzött minden kötést, csatlakozót, észrevette a hibákat és a félbehagyott fázisokat, úgy tűnt, semmi sem kerüli el a figyelmét.

A negyedik héten elhagyhatták a szkafandert. A finomabb munkák újabb kihívások elé állították őket, azonban a hangulat megváltozott. Amennyire élvezte a feladatokat Josh, annyira labilissá vált Bob. Egyik pillanatban lelkesen magyarázott, néhány perccel később csak ült, és bámulta a vezérlőpultot. Josh gyakran félbehagyta a munkáját, fellebegett a vezérlőbe, ám ez újabb vitákra adott okot.

Négy hónappal az összeköltözésük után felélték készleteik nagy részét.

– Annyit eszünk, iszunk, és annyi oxigént használunk, amennyi a normális élethez kell! – csapott az asztalra Bob, amikor Josh felhozta a takarékoskodás kérdését. – Nincs értelme spórolni, hogy aztán legyengülten feküdjünk naphosszat! A munkához energia kell, ahhoz pedig elegendő táplálék! Ha akarsz, takarékoskodj a részeddel, én annyit használok mindenből, amennyitől jól érzem magam a bőrömben!

Joshnak kellett néhány nap, míg belátta, társának igaza van, azután újult erővel vetette magát a munkába.



Bob gyakran hevert ruhástól az ágyon, általában a mennyezetet bámulta. Nem lehetett tudni, ilyenkor mi jár a fejében, az utóbbi időben pedig robbant, ha megzavarták. Josh igyekezett elfoglalni magát. A rádió babrálását már feladta, a készletek számolása pedig idegesítette, így általában az adatbázist bújta műszaki leírások és kapcsolási rajzok után. Először fel sem fogta, hogy Bob hozzá szól.

– Hamarosan elkészülünk.
– Mit mondtál?
– Szerintem lassan kijavítunk mindent, amit lehetett.
Josh megrázta a fejét, fel nem tudta fogni, mitől olyan átkozottul biztos ebben Bob.
– Jól hangzik, de hogyan fogjuk elvezetni?
– Az automatika mindent elintéz. A madárka felszáll, repül és leszáll. A pilóta manapság kirakati bábu az utazók megnyugtatására, csak vészhelyzetben avatkozik be. Programozás kérdése az egész.
– Azt meg kisujjból kirázzuk!
Bob váratlanul ült fel, Josh pedig hátrahőkölt.
– Megoldjuk! – mondta, miközben mereven bámulta társát.

A fiatalabb férfi zavartan félrenézett. Hiába töltöttek el már fél évet közösen, ettől a másik még éppúgy lehetett magányos zseni, mint elmebeteg gyilkos.

– A reaktor ki van ürítve, mag nélkül nem tud repülni a hajó! – nyögte ki, ahogy erőt vett magán.
Bob visszafeküdt.
– Arra is van ötletem! Most pihenjünk! Lesz még elég dolgunk az indulásig!
Befordult a fal felé és hamarosan kimerülten hortyogott.



A következő napokban Bob kihúzta magát a munka alól. Reggelente kiosztotta a feladatot Joshnak, azután útnak eredt. Akadtak napok, amikor váratlanul beállított valami műszerrel vagy alkatrésszel, de egyre gyakrabban tért vissza üres kézzel a guberálásból. Egyik nap ellenőrizte, hogy halad a munkával, másnap felé sem nézett. Josh szóvá tette, hogy felügyelet nélküli javítások akár végzetesek is lehetnek, ám Bob leintette. A munka egyre lassabban haladt, Josh nemegyszer a fogát csikorgatta, miközben önmagát ellenőrizte minden nap végén.

Az egyik reggel Bob már lelépett, mire Josh felébredt. A magára maradt férfi elvégezte a reggeli szertartásait, majd átballagott a hajóhoz. Átkutatta az alkatrészeket egy használható erőátviteli csatlakozóért, amivel alaposan elment az ideje. Kihagyta az ebédet, rövid szünetekkel dolgozott a hajtóműtérben. Próbálta felidézni, mikor tartottak utoljára pihenőt, de csak a munkával töltött napokra emlékezett. Vágyott rá, hogy kicsit mást csináljon, mint naphosszat kábelcsatornákban bujkáljon. Szeretett volna kimozdulni néhány órára a falak közül. Néhány percig irigykedve gondolt a csillagos ég alatt zötyögő társára, végül lenyelte keserűségét, és szerelt tovább.

Későn végzett, fáradtan botorkált vissza a modulhoz. A holdjáró helye üresen állt. Bob nem jelentkezett be a hívásra, az elmúlt napokban ez már megszokottá vált. Josh dühösen látott neki a vacsorának, és önző módon befalta az utolsó gyümölcskonzervet. Úgy emlékezett, még kellett lennie néhány doboznak, azonban nem szánt rá időt, hogy keresgessen. Lehevert, úgy tervezte, szundít egy órácskát. Tíz órával később ébredt fel. Átnézett a szomszéd ágyra, ám azt érintetlenül találta. Felkelt és ellenőrizte az oxigénpalackokat. Bob szinte az összes póttartályt magával vitte, azonban így sem lehetett néhány óránál több tartaléka. Josh aggódva hívogatta néhány percig, azután beöltözött. A komp keréknyomát követte, miközben a keresésére indult.

A kráter pereménél találkoztak, a holdjáró lassan gurult lefelé, hátul egy narancssárga láda virított a platón.

– Ne közelíts! – rádiózta Bob elkanyarodva.
Josh sisakján figyelmeztető fény villant.
– Te megvesztél! – kiáltott, miközben ösztönösen hátrébb lépett.
– Valakinek ezt is meg kellett tennie!
Bob nem nézett a társára, ahogy elhaladt mellette.
– De nem most! Nem azonnal! Közösen kitalálhattunk volna valami biztonságos megoldást!
A holdjáró lassan távolodott.
– Ott voltak a robotok, te őrült! Miért kellett ezt tenned? Ennyit nem ér az egész!

Josh biztonságos távolságot tartva haladt az űrhajó felé. Messziről nézte végig, ahogy Bob beráncigálta a ládát a hajtómű szervizcsatornáján keresztül. A sugárzásjelző figyelmeztető jele eltűnt, miután a nukleáris töltetet leárnyékolták a védőfalak. Vér dobolt a fülébe, ájulás környékezte. Térdre ereszkedett, és minden erejével küzdött, hogy visszatartsa feltörő öklendezését. Ez rossz döntés volt Bob részéről. Bárhonnan is kerítette a töltetet, biztosan megszerezhették volna felesleges önfeláldozás nélkül.


A férfi órákkal később került elő. Nagy ívben elkerülte a fiatal társát.

– Indulnod kell! – mondta fáradtan. – A készleteket már áthoztam, az automata pilótát pedig beprogramoztam. A hasadóanyagnak elégnek kell lenni egy visszaútra is, de eszedbe ne jusson megpróbálni! Itt nem vár rád semmi, a Föld az egyetlen reményed.
Josh lépett egyet előre, Bob megálljt intett.
– Afrikában fogsz leszállni, ott van a legtöbb esélyed. Keress magadnak egy Évát, és népesítsétek be újra a Földet! Ne légy válogatós, a bőrszín már nem számít!
Josh szótlanul állt egy percig, keze remegett. Nem tehetett semmit a másik életéért.
– Veled mi lesz? – kérdezte végül.
Bob megrántotta a vállát.
– Túléltem egy súlyos balesetet. Az orvosok összekalapáltak, azonban ez a legnagyobb terhelés, amit kibír a szervezetem. A Földön béna lennék, ehhez semmi kedvem. Egyébként már a felszállás megölne.
– Ki vagy egyáltalán?
A férfi erőltetetten felnevetett.
– Nem mindegy? Majd az úton kitalálsz valamit, ha erre van szükséged!
Josh mozdulatlanul állt. Bob kettőt lépett előre, mire a sugárzásmérő jelezni kezdett.
– Itt nem maradhatsz!

Josh hátrálni kezdett, majd megfordult, és három hosszú szökkenéssel elérte a hajót. A zsilipben sokáig bámulta a csukott ajtót, azután megrázta magát, és felnyitotta a sisakot. Fellebegett a pilótafülkébe, majd űrruhástól beszíjazta magát a nyomáskiegyenlítő székbe. A hevederekkel sokáig bíbelődött, bizonytalan kezekkel nem találta a csatokat. A pulton rövid, kézzel írott lista várta, a fontosabb műszereken pedig különböző színű feliratok virítottak. Bob nem tétlenkedett az elmúlt hetekben.

A fiatalember felkattintotta a monitorokat. A holdjáró nagyokat zötykölődött, ahogy távolodott a hajó mellől. A rádió csak sercegett, Bob nem akarta húzni a búcsút. A hajó éledezni kezdett, ahogy haladt előre az indítási listán. A törzs megremegett, de a műszerek zöld tartományban maradtak. A nyomás, a hidraulika, a sugárzás értékei nem változtak azután sem, hogy növelni kezdte a hajtómű teljesítményét. Odakint örvénylő porvihar takarta el a csillagokat.

A lista második fele már a leszállás előtti teendőkről szólt. Lezárta a sisakot, azután hátradőlt a székben. A feje fölötti kijelzőn lassan lépdeltek a másodpercek. Az űrhajó készen állt, de ő még nem. Amikor érezte, hogy izzadság csorog le a halántékán, rádöbbent, nincs már mire várni. Megnyomta az indítógombot.



A szavannán álló, elhagyott űrhajó rádiója folyamatosan ismételte a hangüzenetet.

– Joshua Tenton vagyok, egy szemetes a Holdról...