Mindennek a vége

Fantasy / Novellák (894 katt) Norberto
  2016.12.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

Harmadik hete tartott a világvége, mikor Jeb először meg tudott mozdulni. Eddig otthon feküdt, miután eltört a lába, csupán a vele lakó szülei, szomszédjai és nagyszülei történeteiből tudta azt, hogy az élőhalottak felbukkanása és özönvízszerű áradata elérte az ő kisvárosukat is.

A televízióban még közöltek az első két napban híreket, ám harmadnapra elment az adás. Még mindig csak a hangyák futottak a képernyőn, ha valaki bekapcsolta, a rádióban is csak statikus zörej, fülsértő recsegés szólt. Az internet szolgáltatás nem volt elérhető. A modern technika csődöt mondott igen hamar, sokan ilyenkor kezdtek gyanakodni a világvégére, addig, míg meg nem látták a zombikat.

A környéket lezárták, Jeb szomszédjai, Perkinsék pedig átköltöztek Jeb családjához, miután egy, a kertben felbukkanó zombi széttépte Mary Perkinst, aki idén kezdte el a helyi általános iskolában a második osztályt. A megtört szomszédság nem bírt a nyomasztó emlékek közepette lakhelyükön maradni, Jeb Arrow szülei pedig a legnagyobb megértést biztosították a gyászoló családnak, valamint befogadást is adtak együttérzésük jeléül.

A fiatal srác gondolatai egyre csak a barátnője, Annamarie körül jártak. A lány a szomszéd utcában lakott, ám semmit sem tudott róla Jeb, mióta elkezdődött mindennek a vége. A lány nem kereste, ez bár bántotta Jebet, valamint kételyeket is ébresztett benne, leginkább aggasztotta őt. Ám nem tudott eddig elmenni hozzá.

Mikor Jeb először tette ki a lábát a házból, az amúgy is csendes környék most valahogy nem nyugodt, otthonos volt, hanem vészjósló, baljós. Mindenfele varjak repkedtek, szemét hevert az utakon, az úttestek közepén ottfeledett autók, biciklik és motorkerékpárok parkoltak. De a legjelentősebb változás az a járkáló valami, ami egy jó pár napja még Mr. Roberts névre hallgatott. Lassan, botladozva közeledett Jeb felé, testén több vérző seb is volt, de ezek nem tántoríthatták el attól, hogy lakmározzon egy élőből. Morogva-hörögve, kinyújtott karokkal közeledett a kamasz fiú felé, akiben most tudatosult a tény: itt valami visszafordíthatatlanul elromlott, a világ, ahol eddig éltek, megszűnt létezni, most már mindenki a maga útját járja és igyekszik túlélni.

Ki hitte volna, hogy ez egyszer megtörténik? Jeb is követte a tévében a The Walking Dead-et, sőt még szerette is, de soha bele sem gondolt, hogy ez egyszer megtörténhet. De megtörtént.

Riadtan ment be Jeb a kapun át a kertbe, majd a lakásba.

- Mr. Roberts meghalt. Épp itt mászkál a házunk előtt.
- Követte a feleségét ezek szerint. Őt tegnap lőttem fejbe – mondta Jeb apja, Jasper.
- Hihetetlen, hogy mi lett a világból, nem? – kapcsolódott be a csevejbe Jude.

Jasper megindult egy gereblyével, majd azt beleállította Mr. Roberts fejébe. A zombi a földre esett, többet nem is mozdult.

- A fél utca meghalt. A házak üresen állnak. Most más házakból szerzünk élelmiszert, fegyvereket, amire szükségünk van. A kormány egyik embere lezárta a szomszéd utca végét, kijárási tilalom van a másik utcára vonatkozólag. Ha minden igaz, ott már csak alig élnek családok.

Jebbe ez a mondat késként hatolt mélyre, egyre mélyebbre, fájva, ezer sebet szakítva. Egy szó nélkül elindult az utcába, Annamarie-ék háza felé. Az útjába állt egy fegyveres katona.

- Hé, te, nem hallottad, hogy itt tilos az átjárás, bazd meg? Vak vagy? Szerinted dísznek van itt ez a kibaszott kerítés, amin egy lélek sem mehet át?

Jeb egy szót sem szólt, csak hazament. A katona valamit még utána kiáltott, ám ebből a srác semmit sem fogott fel.

Hazaérve továbbra is azon gondolkodott, vajon Annamarie miért nem kereste őt. Bár kételyei voltak, valamint rossz előérzete, mégis terveket szőtt magában, hogyan látogassa meg. Hisz az nem lehet, hogy ő is zombivá változott. Erre gondolni sem mert Jeb.

Bár csak fél éve voltak együtt, Jeb úgy érezte, teljesen egy hullámhosszon vannak, hogy ez a kapcsolat tarthat életük végéig. Minden helyzetet végiggondolva egyetlen megoldás kezdett körvonalazódni. Meg kell ölnie azt a katonát. Át kell jutnia a kerítésen.

Amikor hazaért, odament édesapjához:

- Apa, látva a kinti világot... Nekem is elkellhet egy pisztoly.
- Szolgáld ki magad, fiam! Meg kell védened magad.

Jeb választott egy pisztolyt, maga se tudja, milyet, hisz világ életében nem értett a fegyverekhez. Valamikor el kell kezdeni. Ám bárhogy is készült a gyilkosságra eddig, akármekkora szerelmet is érzett, nem tudta meghúzni a ravaszt egyszer sem, mikor esélye lett volna rá. Végül rábeszélte magát a dologra. Annamarieért. Kettőjükért.


***

- Már megint te? Megint el kell monda… - eddig jutott a katona, egy fegyver dördülése a torkára forrasztotta a szavakat.

Lenézett egyenruhájára, ahol egy apró lyuk jelezte, hol hatolt be a golyó. Ez a lyuk volt a középpontja annak a bíborvörös folyadéknak (vérnek, tudatosult Jebben), ami egyre csak terjedt és terjedt, behatolva a rostokba.

A katona még szóra nyitotta a száját, vagy talán csak a lelke távozott, majd összeesett és nem mozdult pár percig. Addig, amíg el nem kezd átváltozni.

Jeb szemébe könnyek szöktek, a fagyos novemberi szellő pedig csípte arcát. Csendben folytatta útját Annamarie-ék háza felé. Útközben szembe jött vele egy zombi, akiben ismerős vonásokat fedezett fel, de hogy kire is emlékeztette, azt nem tudta volna megmondani. Talán mindenkiben lesz egy kis ismerős vonás, aki az útjában akad. Most már viszont mindenki idegen.

Golyót eresztett a zombi fejébe, aki nem morgott-hörgött többet, csak lehanyatlott a mocsokba. Nem ő volt az egyetlen hulla a földön, nagyjából tíz-tizenöt méterenként lehetett látni halott zombikat, volt, ahol sűrűbben is.

És az élő zombik… Ők sem voltak sokkal kevesebben, Jeb futásnak iramodott, hisz emlékei szerint nem sok tölténye volt.

A cukrászda, ami Annamarie-ék házával szemben üzemelt még a szép napokon, most üres volt, csak a fiatal eladó lány zombi hasonmása morgott bent az épületben. Jeb ránézett, majd úgy döntött, nem pazarolja tovább idejét, hisz már célba ért, bár a szíve előre összeszorult attól, ami bent várhatja.

Az első, ami feltűnt neki, az az volt, hogy szokatlanul piszkos a gyep. Senki sem szedte össze az elmúlt időkben a kutyagumit. Pár lépés után azt is észrevette, hogy ami megmaradt az ember legjobb barátjából, az már csak egy bűzölgő dögkupac.

A szíve a torkában dobogott. Lenyomta a kilincset és belépett az előszobába. A lakásnak doh szaga volt... és romlott hústól bűzlött.

Ekkor meghallotta a mocorgást, a morgást, a hörgést és csoszogó lépek zaját. Bill lépett be, Annamarie édesapja. Jeb elszörnyedt, de nem volt választása, a Bill-zombit is muszáj volt kiiktatnia.

És meglátta.

Annamarie csoszogott felé, rózsaszín pulcsijában, ami már darabokra szakadt, bűz áramlott a lány testéből.

Jeb térdre hullott és az az élni akarás, amit eddig a reménykedés táplált, pillanatok alatt átadta a helyét a fájdalomnak, a kétségbeesésnek és egy eddig teljesen idegen érzésnek. Összetörtség, halálvágy volt ez.

A pisztolyt megfogta, olyan messzire hajította, amennyire csak engedte a fal. Ő már nem kért az életből. A szív, ami eddig a reményt pumpálta, már csak a bánatot lökte és lökte ki magából, míg végül megszakadt.

Jeb magához ölelte az Annamarie hasonmást. A lány egykori szerelme nyakába harapott.

Előző oldal Norberto