Karácsonyi ének
Mindenki ismeri Charles Dickens rövid, ám annál tartalmasabb történetét. Ebenezer Scrooge magába fordul egy éjszakára, felfogja, hogy eleget ártott magának és másnaptól elkezdi élni az életét. Persze sokkal mesésebb módon, ahogy leírtam. Karácsony közeledtével mindig elolvasom. Én így rovom le a tiszteletem afelé az érzésvilág felé, amelyet úgy körvonalazunk, hogy szeretet. A visszatekintés, az újraértékelés és a megbékülés folyamatának tartom. Most mégsem ajánlót szeretnék írni, hanem saját tapasztalatomat szeretném megosztani veletek.
Tanulok énekelni és karácsony előtt pár nappal találkoztunk abban a pincestúdióban, ahol külön-külön minden héten szoktunk gyakorolni. Várakozással töltött el, hogy megismerhetem a többieket. Éreztem, különleges alkalom elébe nézünk. Kíváncsi voltam, képes vagyok-e feloldani a gátlásaimat, mennyire fogok tudni megnyílni mások előtt. Nem éreztem efelől kétséget, hogy sikerülni fog. Biztos voltam benne, hogy nagyszerűen fogjuk érezni magunkat.
Kétség kívül a legnehezebb akadályt a mások előtt való megnyílás jelentette. Ha ugyanis lelazulsz és nem izgulod szét a fejed, nagyszerű dolog megmutatni, mire is vagy képes. Mind azért gyűltünk össze, hogy megmutassuk. Értékeltük is egymást, erre külön megkért minket az énektanárunk. Legalább olyan nehéz mások előtt véleményezni a hallott produkciót, mint előadni valamit. Mi van, ha elrontom vagy hülyeséget mondok? Ezek a kis démonok mindaddig ott csücsülnek a vállunkon, amíg el nem hajtjuk őket. Ha kitaláltuk, mit akarunk mondani, vagy mit akarunk előadni, onnantól már nyert ügyünk van.
Tartogatott azonban számomra egy meglepetést ez az este. Nem számítottam ugyanis arra, hogy egy hosszú, barna, csillogó hajkorona eltereli a figyelmemet. Arra lettem figyelmes, hogy egyre többet fordulok abba az irányba, amerről épp csillog. Hogy egyre többet nézem, hogyan omlik rá a vállra és tűnik el mögötte. Aztán felfedeztem egy szemüveget is. Piros keretű, elegáns szemüveg. Illik a vörös felsőhöz, amit szintén felfedeztem. Aztán csak a hangot hallottam, ahogy énekel. Mély tónusú, alt hang. Újra megteszi a távolságot a mikrofon és a kanapé között. Leül rá és keresztbe rakja a lábát. Hosszú lába volt. Elegáns nadrág, sportos alkat. Nagyon szép, ünnepi hangulatú, magassarkú csizmát viselt. Térdét szorítva, előrehajolva ült, a lábát lógatta. Kissé zavarban volt, mint mindannyian.
Csak annyit bírtam kinyögni, hogy szexi volt és dögös. Utána én következtem. Nem zavart kevésbé vagy jobban, hogy ő is nézett. Ugyanannyira zavaró volt a többiek pillantása is. Aztán mégis túltettem magam rajta és elénekeltem, amit elhatároztam. Jó érzés volt helyet foglalni, kicsit remegtem is. Viccelődtünk, hogy nem ártott volna egy kis vodka. De hát bebizonyosodott, hogy nincs is rá szükségünk, ha van egy cseppnyi önbizalmunk.
Megtörtént a tűzkeresztség. Most már nem a soron következő dalok izgattak igazán. Még énekeltem aznap este párszor, de sokkal jobban foglalkoztatott Sára. A lehetőségek, amik körüllengték az este kimenetelét. Aztán betoppant a pasija.
Minden egészséges lelkületű srác fejében megfordul a "mi lenne ha?". Mi lenne, ha a csajom lenne? Aztán, ha kiderül, foglalt a leányzó, akaratlanul is méricskélni kezdem magam a fiú képességeihez. Vizsgáltam a gesztusait, a kisugárzását, de csak lopva, pont, ahogy a lánykát. Abból, amit leszűrtem, akár én is lehetnék a barátja. Izgalmas volt, ahogy időnként összeakadt a tekintetünk. Nem kaptuk el rögtön, néha még egy mosoly is felvillant.
Így telt el az este. Sokat nevettünk, jól éreztük magunkat. Még zárás után is maradtunk beszélgetni jó néhányan. Amiért ezt a történetet elmeséltem: többször is arra gondoltam, elég jó lennék-e a lányhoz. Belegondoltam, mennyire vagyok elégedett magammal. Ritka érzés ugyanis, amikor röpködnek a pillangók a gyomromban. És a párkapcsolatot valami ilyesmi alapokon tudnám elképzelni. Arra a következtetésre jutottam, hogy van még mit javítanom magamon. Mint Scrooge-nak, nekem is három kísértet rémlett föl. A jogosítvány, a különköltözés és a megfelelő testi önkép. Mindegyikkel hadilábon állok egyelőre és egyikre sem vagyok büszke. Úgy pedig nem tudnék a lány elé őszintén odaállni. Pedig valami hasonló horderejű élmény fogja adni a megfelelő motivációt.
Azon az úton, amin elindultam, tudom, hogy lehetséges, csak csinálni kell. A szeretetet úgy fogalmaztam meg a mondandóm elején, hogy olyan folyamat, ami visszatekintésből, újraértékelésből és megbékélésből áll. A leányzó fényében tekintettem magamra, sikerült megfogalmazni, mi az, ami zavar, és amire koncentrálnom kell annak érdekében, hogy javíthassak rajta és már csak tenni kell érte, hogy jobban érezzem magam.
Ezzel a számomra tanulságos kis történettel kívánok mindenkinek, aki gyakorta látogatja a Lidércfényt és azoknak, akik éltetik az oldalt nagyon boldog ünnepeket! Legyen csodás karácsonyotok és még csodásabb új évetek!
2016.12.20.
